Lévai Katalin honlapja

Untitled Document

BRÜSSZEL, SZERELEMVÁROS

Este a manzárdban csak egy állólámpa világít. Milán azt mondja, szívesen hallgatna történeteket. Milyen történeteket, kérdi Wanda, ő nem tud mesélni, soha senki nem kérte, hogy meséljen. Azért csak próbálja meg, mondjon olyan történeteket, amilyeneket nők mesélnek férfiaknak. Rengeteg ilyen történet van. Milánt valóban érdeklik ezek? Hát hogyne, különben szóba hozná ezt a kérést?

Wanda végigfekszik az ágyon. Sima, tömör teste világít a félhomályban. Milán az ágy szélére ül. Vár.

Wanda beszél. Amíg kislány volt, a szülei dédelgették és kényeztették, a testvérei pedig sokat ugratták, mivel ő volt a legkisebb lány, és a legügyetlenebb a házimunkában. Az apja őrülten szerelmes volt az anyjába, nem akadt nála jobb férj és apa. Aztán mikor ő nyolc éves lett, egyik csapás jött a másik után. Először a nagyanyja halt meg, nagy tumor nőtt a nyakán, az vitte el, aztán az apja lett beteg, és őt is hamar elpusztította a rák. Tüdőrák. Amikor az orvosok fölfedezték a szervezetében a kórt, már évek óta nem dohányzott, mégsem lehetett tenni semmit. Az anyja egyedül maradt a három lánygyerekkel, akik minden energiát kiszívtak belőle, mígnem erőt vesztve feladta a mindennapos küzdelmet, és teljesen magába fordult. Alig törődött a lányaival. Cserbenhagyta őket? Ó, nem, csak kifáradt, elszállt belőle minden erő. Wanda egészen magára maradt, a nővérei a saját életükért küzdöttek. Amikor nagyobbacska lett, sehogyan sem tudott megbarátkozni a testével. És később is mindig attól félt, hogy a fiúk nem kívánják, és ezt csak magának köszönheti, mert ő sem kíván mást, nem nyílik meg sem a teste, sem a lelke senki előtt, nem tud összekapcsolódni egy másik emberrel, mindig úgy marad, árván, egyedül.

Milán rajzol. A jinjang jelét rajzolja Wanda homlokára, a női és a férfi energiákat, amelyek egyensúlyba kerülve egymással, békében összesimulnak.

Wanda tovább mesél. Egy fullasztóan meleg szobában történt. Szúnyogok szálltak az arcára, a fülére és a testére, szünet nélkül szívták a vérét. Mind a ketten rettenetesen izzadtak, alig kaptak levegőt, és szenvedtek a szúnyog rajok megújuló támadásaitól. A fák ágai között szürke és csillagtalan volt az ég. A fiú, amikor beléhatolt, csak fájdalmat okozott. Ő nem érzett semmit, egyáltalán semmi érzelmet, és teljesen passzív maradt. Csak azt akarta, minél hamarabb legyen túl az egészen, és felejtse el, ami történt. De a barátja önző volt, egy faltörő kos, aki csak a saját gyönyörét kereste. Amikor végre befejezte, ő sírt, és sokáig nem tudta abbahagyni a sírást, de a fiú a könnyeivel éppenúgy nem tudott mit kezdeni, mint a testével.

Milán könnyeket rajzol Wanda combjára két oldalt, kívül és belül, és azt mondja, ha már nem érzi a fájdalmat, amiről az előbb beszélt, törölje le ezeket. Egy nedves szivacsot tesz a keze ügyébe.

Wanda folytatja a mesélést. Arek volt az, akivel először engedte el magát, aki megtanította arra, hogyan élvezze a testi szerelmet, aki figyelt rá, aki örömöt okozott, s akinek ezért köszönettel és hálával tartozik. Arek formálta nővé. És ő volt az, akitől reményt és önbizalmat is kapott, mert azt mondta, szüksége van családra, biztonságra, feleségre. Azzal bíztatta, mellette megtalálhatja az otthonát, amit akkor vesztett el, amikor elveszítette az apját. S valóban. A karjai közt újra gyerek lehetett, egy időre visszakapott valamit a gyerekkorából, s valamennyit abból a szülői szeretetből is, aminek a hiányától annyira szenvedett.

Milán egy nevető napot rajzol Wanda mellkasára.

Wanda folytatja. De a dolgok egy idő után elromlottak. Arek nem találta a helyét, amit keresett, ezért egyre keserűbb, egyre agresszívabb lett, és már nem figyelt rá, a saját csalódásával volt elfoglalva. Csak birtokolni akarta, de már nem adott semmit. Rá akarta venni, hogy kövesse, lépjen vissza a korábbi életébe, vegyen száznyolcvan fokos fordulatot, és hagyjon mindent maga mögött. De ő úgy érezte, elvesztette a kapaszkodóit, és lassan egy feneketlen mélységbe zuhan. Az éjszaka közepén kirohant őrülten az utcára, ahol egy autó reflektorai, mint egy vadállat szemei világítottak rá, s ő bénultan és tehetetlenül állt, a halált várva. Mi az ember egymagában, fogódzók nélkül?

Milán egy karcsú fát rajzol Wanda lábára, hosszú gyökerekkel, amelyek követik a vékony bőr alatt az erek vonalát, és a lábujjaiban végződnek, s azt mondja, ne féljen, biztos helye van a világban, jó erősen megkapaszkodhat a földben.

És most itt vagy te, mondja Wanda, és soha többet nem akarok homályos aluljárókban idegeneknek énekelni, ahol nem tudom, vannak-e fent csillagok az égen, hiába hasítja keresztül a hangom az aluljáró moraját, és tör a fény felé. Esténként bámulni szeretném az eget, és azt akarom, hogy sugárzó fény töltse be az életemet. Gyönyörű ujjaid vannak. Szeretem az ujjaid párnáját. Szeretem, amikor simogatsz, amikor új életre kelted a testem, amikor együtt haladunk a gyönyör gerincén.

Milán Wanda törzsére egy nőt rajzol, aki egy fényzuhatag közepén táncol. A teste csupa energia, nem ismeri sem a magányt sem az időt. Erőt és szabadságot sugároz. A szenvedély pillanata. Wanda kezében a döntés, meddig őrzi meg a fényben táncoló nő alakját, amit Milán a testére írt. Bármikor eltüntetheti, letörölheti. Egyikük sem tudja: a pillanatnyi szenvedélynek élés vajon az élet legnagyobb beteljesülése, vagy csak játék. Szóval még nem tudják, hogy micsoda, és abban sem biztosak, hogy a megkettőzött vágy átvitte-e már őket az élet másik oldalára, vagy még ezen a parton időznek.

Az esti levegő friss és száraz. Az ablakpárkányra leszáll egy galamb, felfújta magát, szürke tollai elemelkednek a testétől, látszódnak alatta a fehér pihék, sokkal nagyobb így a szokásosnál. A házak tetőcserepei, mint színes építőkockák kapaszkodnak össze, és Milán mélységes meghatódottságot érez a látványtól, mert a gyerekkori játékai jutnak az eszébe. Ragaszkodik ahhoz, hogy a vacsorát ő tálalja fel. Sajtot, paradicsomot, sós vajat és fehér kenyeret tesz az asztalra, és egy kanna hideg menta teát. Hallgatnak. Élvezik az alkonyatot, a fényűzést, hogy előttük az éjszaka, éjszakák és nappalok végtelen sokasága, a kifürkészhetetlen idő, ami bennük és körülöttük formálódik, és minden megtörténhet velük, itt, a városban, amely mindkettőjük számára egyszerre idegen és ismerős, vadonatúj és megszokott. Brüsszel, szerelemváros!

VASMACSÓK

Népszava, április 20.

Alakul a kormánynévsor, és látszik, hogy a Fidesz nem egyszerűen új minisztériumok, hanem egyenesen csúcsminisztériumok létrehozására készül. S ki más állhatna egy csúcsminisztérium élén, mint egy határozott, intelligens, köztisztviselők ezreinek irányítására alkalmas politikus, aki rendet vág a közigazgatás káoszában. Egy vasmacsó. (A kifejezést Dolák-Saly Róberttől kölcsönöztem, és kiválóan alkalmasnak találom az új politikai elit tagjainak jellemzésére.) Ugyan ki tudna elképzelni nálunk nőt a hatalmi piramis csúcsán? Zsúfolt óvodákban, lerobbant iskolák tantestületeiben, gagyi tévéműsorok celebjeként, vagy kórházi folyosókon ágytálat cipelő nővérként minden további nélkül - de a parlamentben? Ha igazak a szóbeszédek, a hagyományosan feminin terület, az oktatás talán női kézbe kerül, ám ez jottányit sem változtat a lényegen, ahogyan az sem, hogy a politika második, harmadik vonalába bizonyára bekerül majd egy-két női politikus.

A Fidesz csak folytatja elődje, a Bajnai kormány, és az összes korábbi magyar kormány gyakorlatát. Még a látszat kedvéért sem ad arra, hogy kétnemű demokráciának kétnemű képviseletet biztosítson. Ebben is unikumok vagyunk az Európai Unióban. Nincs még egy olyan európai ország, amelynek kormányából hiányoznak a nők. Az északi országokban tartósan 30-40% körül mozog a nők képviselete mind a parlamentben, mint a kormányban. De minden magát valamelyest európainak tartó demokráciában kitüntetett figyelmet szentelnek a nők és a férfiak arányos képviseletének a politikában. Ezzel szemben a mindenkori magyar kormányok macsó elitalakulatok, és könyörgök, ne jöjjön most senki azzal, hogy ez a legkevésbé fontos szempont, amikor romokban az ország, felperzselődött a magyar föld, és világválságot kell kezelni. Nincs romokban az ország, nem jártak errefelé tatárok mostanában, a válságkezelés pedig nem genetikai kérdés, ha jól gondolom. Nem ártana kicsit jobban bízni a nők tehetségében és rátermettségében, és nem csak nőnapon, anyák napján és a választások előestéjén intézni hozzájuk elismerő szavakat, hanem akkor is számítani rájuk, amikor a segítségükkel megnyert választás után megkezdődik a hatalmi intézmények kiépítése. A nők, mint választók értékes és nagyra becsült állampolgárok, hiszen a legostobább politikus is tudja, hogy pártok és kormányok sorsát dönthetik el. De a számukra kijelölt szerep itt véget is ér. "Az érzékeny női lélek nem jól viseli a stresszt", és "a nőket nem érdekli a hatalom" mondják sokan, de szerintem ez nem igaz. Ezek az érvelések arra valók, hogy önigazolást szolgáltassanak a politikába bejutott férfiak számára, akik meg akarják őrizni pozíciójukat a betolakodókkal szemben. Vagy van, aki tényleg komolyan gondolja, hogy a nők csak elviselni, esetleg elszenvedni akarják a hatalmat, résztvevőként formálni már nem? Hogy a világ aktív, cselekvő férfiakra és passzív nőkre osztható? Hogy a hatalom mindig is a férfiak dolga volt, s ez most már így marad, míg forog a Föld?

Naivitás, egy jobboldali kormánytól azt várni, hogy megváltoztatja a macsópolitizálás megrögzött hazai gyakorlatát. A baloldaliak sem tették. Naivitás, de van benne ráció. Ha az új kormány európai arcára nem festhető szakáll, vagy bajusz, akkor legalább egy kis piros pontot szerezhet magának az európai politikában. Sajnos kétlem, hogy ez érdekelné.

TÖNKRE VAGY NYUGATRA

Népszabadság, április 17.

Bizonyos értelemben igazuk van azoknak, akik azt állítják: romokban az ország. Nem háborús romokra és gazdasági pusztításra gondolok, hanem arra a szellemi és lelki káoszra, amely egész generációkat és társadalmi csoportokat jellemez. Az elkeseredés, düh és bosszúvágy érzelmei törnek elő a mélyből, tömegeket mozgatnak és rombolnak. A normális, kiegyensúlyozott élet került veszélybe, pedig most mindennél nagyobb szükség lenne a józan belátásra.

A győzteseknek és a veszteseknek egyaránt sok mindent át kell gondolniuk.

Lesz-e rá erejük a földcsuszamlás után? Láttuk, hogy a politikai elitet egészében elutasító kollektív indulattól vezérelve mennyire különböző válaszok születtek. Akik felültek a szélsőjobbnak, azonnali leszámolást és radikális változást remélnek, anélkül, hogy bármiféle racionális cselekvési programot látnának maguk előtt.

Akik a Fideszre szavaztak, azt várják, hogy nyomban helyreáll a társadalmi rend, megtisztul a közéletet, példásan működik a gazdaság, a rendőrség, az oktatás és az egészségügy, csökkennek az adók, nő az emberek életkedve. Akik egy alulról jövő, friss politikai erőre szavaztak, politikai racionalitást, új hangot és munkastílust várnak az LMP-től. Az MSZP választói egy új baloldal megteremtését remélik új programmal, új emberekkel. Talán még soha nem volt ekkora egyetértés abban, hogy változásra van szükség, bármit is jelentsen ez.

De minek is kellene megváltoznia?

Az egyik legfontosabb kérdés az, hogy egy nyugati típusú demokrácia felé indulunk-e, vagy a politikai berendezkedés autoriter, paternalista, egypárti jellege erősödik meg. Képes lesz-e megőrizni a Fidesz a reformok elleni kampányból nyert választói bizalmat, amelyre szüksége van a reformok végrehajtásához? Ha az új kormány annyi elvesztegetett év után nekilát a reformoknak, könnyen elveszítheti szavazóbázisa jelentős részét, amely a „centrális erőtérből” kilépve a Jobbikhoz fog csatlakozni. Ez is nagy baj, de ha bele sem mernek vágni a reformokba, akkor végképp leszakadunk Európától.

Az MSZP nem tehet mást, mint hogy ellenzékből támogatja az egészségügy, az adóügy, a nyugdíj és a közigazgatás reformjait, ha komolyan gondolja, hogy Magyarország nyugat-európai típusú demokrácia kell legyen. A szocialistáknak be kell bizonyítaniuk, hogy nem a zsigeri ösztönökre, a hatalom megszerzésére, a politikai ellenfél ellehetetlenítésére koncentrálva politizálnak, hanem szakítanak az eddigi ellenzék politikájával, félreteszik a gyűlöletkampányt, helyette okos és hasznos érvekkel segítik a kormányzást. Azt adják, amit az elmúlt nyolc évben – mindannyiunk hatalmas kárára – nem kaptak meg. Ha nem így, nem konstruktív ellenzékként viselkednek, akkor valóban ránk szakad a magyar átok, sosem lesz vége a politikai hadviselésnek, és belefulladunk a gyűlölködésbe.

Egy modern, európai baloldalra vár az a feladat is, hogy megmutassa: a szabadság és a társadalmi egyenlőség nem feltétlenül egymást kizáró két fogalom, amely nem illeszthető össze elvszerű és ugyanakkor pragmatikus politizálással. Egy társadalomnak, amely nyitott azokra a rasszista, irredenta és homofób nézetekre, amelyek történelmünk során annyi szörnyű tragédiához vezettek már, meg kell ismernie azokat az európai modelleket, amelyekben a tolerancia, az egyenrangúság és mások szabadságának tiszteletben tartása alapján működik a szociális piacgazdaság. Az északi országokat említem elsőként, amelyek a kirekesztés elleni politikában és az egyenlőségpárti társadalompolitikában az élen járnak, bár tudom, hogy a skandináv modell annyira távol áll a hazai rendszertől és közgondolkodástól, mintMakó Jeruzsálemtől. Ami ott norma, az nálunk legfeljebb vékony, civilizációs máz. S amíg ez így van, addig nehéz valódi változásról beszélni.

Nincs demokrácia állampolgári önszerveződés nélkül. Az országot mi formáljuk olyanra, amilyen, mert Magyarország mi vagyunk, mindannyian, akik itt élünk, Európától távol s mégis oly közel. S ha nem tanulunk a nálunk tapasztaltabb demokráciák történetéből, nagyon magunkra maradunk.

MORVAI KRISZTINA BŰNE

Népszabadság, április 3.

Mindig tudtam, hogy nőpolitikusnak lenni hálátlan mesterség. Akire egyszer rásütik a feminizmus bélyegét, az le nem vakarja magáról, ellenségeinek se szeri, se száma. (Idővel meg lehet szokni.) Tapasztaltam, hogy még a liberális és a baloldali gondolkodók közül is sokan előítélettel, ellenszenvvel vagy értetlenséggel figyelik azokat a női politikusokat, akik markáns, egalitárius nézeteket hangoztatnak. (Nincsenek sokan.)

Tisztában vagyok azzal is, hogy patriarchális társadalomban élek, ahol könnyű népszerűséget szerezni az „otthon, haza, család” jelszavával, miközben évtizedek óta európai listavezetők vagyunk a válások és az öngyilkosságok terén, folyamatosan csökken a házasságkötések és a gyerekszülések száma és meredeken nő a depresszióban szenvedők aránya. Tapasztaltam azt is, mekkora népszerűségvesztéssel jár, ha valaki keményen rámutat a hétköznapi jogsérelmekre és a nőkkel szembeni diszkriminációra.

Szívem szerint tehát senkit nem beszélnék rá arra, hogy nőpolitikus legyen. Csak meggyűlik vele a baja. De van itt egy bökkenő. Modern, európai demokráciánkban újra megtörtént az, aminek soha nem lett volna szabad megtörténnie: kifordult a világ önmagából. A gyengék melletti kiállás szégyennek, a kirekesztés erénynek minősül.

Vajon ki felelős azért, hogy megint ide jutottunk?

Úgy gondolom, mindenki, aki az elmúlt évtizedekben asszisztált ahhoz, hogy lejárassa, elhallgattassa, nevetségesnek vagy jelentéktelennek mutassa be azokat a törekvéseket, amelyek a patriarchális szemléletmódot akarták megváltoztatni. Nincs ma Magyarországon olyan párt, amely európai értelemben véve gender-sensitive, vagyis a társadalmi nemek kérdésére érzékeny lenne, van viszont egy olyan, amelynek egész ideológiája és szellemisége erőszakpárti, kirekesztő és tekintélyelvű, következésképp mélységesen nőellenes. Ez a párt – Babarczy Eszter érzékletes kifejezésével élve – egy „populista gyökérpárt”, amelynek Jobbik a neve, és amelyben szégyellni kell a női érdekek képviseletét.

A Jobbik ügyesen tematizálja a cigányság ügyét, az antiszemitizmust és a homofóbiát, de gondosan kerül minden társadalmi nemekkel kapcsolatos témát. Éppen ezért nőellenessége eddig nem is tűnt fel. Amikor azonban kiderült, hogy Morvai Krisztina 2003-ban a bántalmazott nők érdekében indított kormányprogramban dolgozott, a gyűlölet lángjai nemcsak azért csaptak magasra a radikálmagyarok család- és nemzetvédő tűzhelyeinél, mert Morvai a Medgyessy kormány Esélyegyenlőségi Hivatalától kapott pénzt, hanem azért is, mert fény derült egykori női jogvédő tevékenységére. A régi szerződést azért ásták elő, hogy elkaszálják őt a Fidesz és a Jobbik között ingadozó szavazótáborban. Az, hogy feministának nyilvánítják, ebben a közegben legalább akkora bűn, mint az, hogy a szocialisták „zsoldosa” volt.

Mikor higgyünk Morvainak? Amikor társadalmilag hasznos feladatot lát el a balliberális kormány szolgálatában, vagy amikor egy szélsőjobboldali párt színeiben a kisebbségek ellen uszít, megtagadva minden korábbi elvét? Az egykori feminista ma egy olyan pártot képvisel, amelynek szótárában a feminizmus ocsmány szitokszó. Sajnos a hazai közfelfogás sem nagyon más. Ezért tennék egy elszánt kísérletet arra, hogy a lehető legtömörebben elmondjam, mit is értünk manapság feminizmus alatt.

A modern feminizmus mindenekelőtt humanizmust jelent egy olyan világban, ahol a nők történelmileg és kulturálisan meghatározott társadalmi helye és szerepe még mindig nem egyenrangú a férfiakéval. Annak ellenére, hogy a jog, a politika, a munka világa, a tudomány, a kultúra és a magánélet hatalmas változásokon ment keresztül az elmúlt évszázadban, és a nők sikerrel törtek ki a másodrendű állampolgár szerepéből, és tömegesen utasították el az érdekeik ellen működő intézményeket, még mindig rengeteg igazságtalanság, hátrány, előítélet és erőszak éri őket pusztán azért, mert nőnek születtek. Egy feminista – legyen bár nő vagy férfi – ezen a méltatlan helyzeten akar változtatni. A modern feminizmus ma már szerves része az északi és a nyugat-európai demokráciák kormányzati politikájának, és beépült a közgondolkodásba. Ennek köszönhető, hogy a nők foglalkoztatottságának aránya mindenütt magasabb, mint nálunk, kevesebb az ingyenes női munka, és a családon belüli erőszak mértéke is kisebb. Ezekben a régi demokráciákban a szélsőségek elleni harc is sokkal sikeresebb. Amíg egy ország kultúrájában a nők és a férfiak egyenrangúságának a gondolata nem jelenik meg, kár sopánkodni egy szélsőséges párt sikerén. Az értelmiség és a politikusok közös felelőssége, hogy a hazai közbeszédben szalonképessé tegyék, a közpolitikában pedig alkalmazzák ezt a sokak által félreértelmezett szemléletet. Tekintsük ezt belépőnek az Európai Klubba.

KARRIER: IGEN, TELJES ÉLET: NEM? (Boss, 2001. február)

Beszélgetés Lévai Katalin szociológussal

Magyarországon a nők többsége az elmúlt évtizedekben is dolgozott, nincs ez másként a rendszerváltás óta eltelt évtizedben sem. A nők és a férfiak ugyanolyan számban szereznek diplomát, beszélnek nyelveket, a nők is olyan sokat és keményen dolgoznak, mint a férfiak. Ennek ellenére a gazdasági és politikai élet vezetői között a mai napig elenyésző a nők száma. Mégis, az elmúlt években talán megindult valami pozitív irányú változás – mondja Lévai Katalin, az Egyenlő Esélyek Alapítvány vezetője, akinek a napokban került a könyvesboltokba „A nők szerint a világ” című izgalmas tanulmánykötete.

- Állítólag világtendencia, hogy a női és férfi szerepek közelednek, a nők kicsit keményebbé, a férfiak lágyabbá válnak. Nem lesznek nyitottabbak, kommunikatívabbak?

- Ez a változás Magyarországon még csak nyomokban fedezhető fel. Abban látom az elmozdulást, hogy megjelennek ilyen cikkek, riportok, ilyen témájú könyvek. A feminizmus, mint irányzat, gondolkodásmód elfogadottabbá válik. A „gender studies” választható szakirány az egyetemen. Az is fontos változás, hogy létrejöttek és működnek női jogokkal, esélyekkel, speciális szükségletekkel foglalkozó civil szervezetek.

Ennek ellenére még rengeteg területen lenne szükség új szemléletre ahhoz, hogy a nők egyenlő esélyekkel indulhassanak: családbarát munkahelyekre, rugalmas és részmunkaidős állásokra, arra a lehetőségre, hogy nők és férfiak egyaránt otthon maradhassanak pici gyerekükkel, és ettől ne törjön derékba a karrierjük.

Magyarországon ennek sajnos még nincs létjogosultsága. A legnagyobb problémát a mélyen gyökerező „feudális” gondolkodásmódban látom, ami az embereket a tekintélyelvű társadalomban, alá- és fölérendelt viszonyokban tudja csak elképzelni. Rangkórságban szenvedünk, a „férfit” neménél fogva, a pozíciót önmagáért tiszteljük, nem pedig a mögötte álló tudást és értéket.

BÁTORÍTÁS A NŐKNEK –

VISSZAÁLLÍTOTTAM A NAGY, VASÁRNAPI EBÉDEKET (Best, 2005. december)

Nőnek születtem Magyarországon, és nagy szerencsémre idejében ért a rendszerváltás, még elég fiatal voltam ahhoz, hogy élni tudjak azzal a szabadsággal, amit hozott.

Egy nőt naponta érhet diszkrimináció a munkahelyén, a családjában vagy a közéletben pusztán női léte okán, és látszólag nem tsz semmit. A nyugati elődöknél tapasztalhat lázadó szellem mintha teljes mértékben hiányozna belőle. Nem vonul utcára, nem szervez tüntetést. Nem követeli az abortusz tablettát, de még a tájékoztatás jogát sem, nem veri félre a harangot munkahelyi diszkriminációk láttán. Ráférne egy kis biztatás.

Kati nagy szeretettel mesél édesanyjáról, aki az emancipált nők előfutára volt. S aki örökségül hagyta lányára azt a képességet, amellyel egyszerre lett sikeres közéleti személyiség és a családot összetartó, a tűzhely melegét hatékonyan őrző asszony.

Mikor miniszter voltam, a vasárnapi családi ebédek megritkultak, és ha mégis sor került árjuk, hiányzott az együttlétk sava-borsa. Régen hosszasan felkészültem a hétvégi főzésre, sokfélét főztem, mert a családban mindenki mást szeret. A lányom vegetariánus, nővérem nem bírja az erős fűszereket, a férjem és a vejem húst hússal eszik. Ebből semmi sem maradt, nem futotta az energiámból. Most, kétlaki életet élve, Brüsszel és Budapest között első dolgom volt, hogy visszaállítottam a vasárnapi ebédek és együttlétek családi szertartását. Újra tudunk együtt ünnepelni - minden hétvégén.

TÁNCREND NÉLKÜL – Beszélgetés Lévai Katalinnal (Diplomata Magazin 2006. 5. szám)

Történetek peregnek le a szemünk előtt szültésről és halálról, és amiről minden nagy könyv szól: szeretetről és az időről.

„Az idő minden valós tudásunk legfőbb forrása. De az idő nem gyógyít, legfeljebb bölcsességre tanít. Idővel megtanuljuk kifelé jobban elviselni a hiányát azoknak, akiket igazán szerettünk és elveszítettük. Az idő megtanít arra is, hogy égül nem győzhetünk. Ma még megnyerhetünk egy délutánt, elnyerhetünk egy jobb állást, sikeresebbek lehetünk kollégánknál, és győztesnek érezhetjük magunkat egy pillanatra. De ezek felesleges, fárasztó harcok, kicsinyes győzelmek. Gyenge kárpótlások azért, hogy az utolsó, nagy harcban úgyis alulmaradunk.”

MEGÚJULNI NEHÉZ, DE SZÜKSÉGES (Sikeres nők, 2006. július-augusztus)

Ha egy politikus könyvet ír, akkor írásából megismerjük a politikai pályájához vezető utat, hivatali előrelépéseit, sikereit, netán kudarcait. Amikor kezünkbe vesszük dr. Lévai Katalin könyvét, akkor vessük el ezeket az előítéleteket. Az Európai parlament képviselő asszonyának, az ismert politikusnak Táncrend nélkül című naplókönyve nem egy száraz beszámoló, hanem egy lendületes, izgalmas és lebilincselő vallomás. Ha azt írom, hogy a kötetből lehetőségem nyílt arra, hogy megismerjek egy érdekes, határozott, de egyben romantikus asszonyt, akkor nem írok valótlant. Mert beszélgetésünk alatt kiderült, jól gondoltam, Lévai Katalin rendkívül színes és magával ragadó személyiség, éppen olyan, amilyennek a könyv mutatja.

- 1989-ben az Esély című szociológiai folyóirat alapító főszerkesztőjeként folyamatosan írtam, de ezek az írások a szociálpolitikáról szóltak, vagyis abszolút szakmai jellegűek voltak. Ma már úgy gondolom, annyira féltem attól, hogy önmagamról írjak, hogy a személyes gondolataimat, benyomásaimat papírra vessem, hogy inkább elbújtam a szakmaiság mögé.

Tíz év elteltével azonban úgy döntöttem, előbújok az álarc mögül. A szakírásnak se fordítottam hátat, de kiteljesedtem, mert rájöttem arra, hogy szenvedélyesen szükségem van arra, hogy írjak, hogy önmagamról írjak.

Lassan ismertem ezt fel, de bízom benne, hogy az elkövetkező időszakban sokat fogok írni, hogy nem akad el bennem az írás utáni vágy, mivel úgy gondolom, hogy írni csak szenvedéllyel lehet. A Táncrend nélkül kötetet is így írtam meg. Minden este hajnali kettőig dolgoztam, majd alig vártam, hogy reggel legyen és folytathassam.

Ott voltak a fejemben a gondolatok, amik arra vártak, hogy alakot öltsenek. A mostani könyvemmel is ugyanezt élem át. Folyton a fejemben jár. Fantasztikus, mámoros z az állapot, ilyenkor az ember bárhol, bárhogy képes írni, fejen állva, fekve, vonaton, repülőn. Ha viszont nincs meg az ihlet, lehetnek bármilyen ideálisak a körülmények, akkor nem megy az írás.

Úgy vagyok vele, hogyha az emberből valami nagyon kikívánkozik, valaminek nagyon hallatni akarja a hangját, akkor az előbb-utóbb úgyis a felszínre tör.

ÚJRA ÁLMODOTT SZERELEM (Könyvhét 2007. január)

Nem tévedés, a politikai szerepet vállaló Lévai Katalin írta a Párnakönyv és más mesék című, személyes indíttatású kisregényt. Ráadásul felettébb szenvedélyes mű, amennyiben kertelés nélkül avat be egy régi szerelem titkaiba, érzelemvilágába, sőt, nagyon kulturáltan a testi vonzalomról is szól.

Kevesellte politikai elfoglaltságát, s ezért „kirándult” a szépirodalomba?

- Éppen ellenkezőleg: erős vágy él bennem, hogy az érzelmeimmel foglalkozzam. Ha katartikus élményt adó esemény

történik velem, akkor azt újra és újra felidézem, és nem felejtem el, nem tagadom meg, inkább érteni szeretném, ezért sokáig foglalkozom vele. A regényben megírt történetet sem engedtem el, hanem hosszan, tíz-tizenkét éven át érleltem magamban. S most a nyáron szinte kiszakadt belőlem: noha általában lassan írok, ezzel hat hét alatt készen voltam.

- A roszindulatú vagy alpári megjegyzéseket nem olvasom el, és megkérem kollégáimat is, hogy ne tegyék az orrom alá. Nem hagyom elrontani az örömömet. A regény önálló életet él attól a pillanattól kezdve, hogy nyomtatásban megjelent. Nekem ez a könyv olyan, mint valami fantasztikus finom étel, egy csodálatos bonbon, amit elteszek magamnak, s amikor időnként megkóstolom, örülök, hogy van ilyen finomság a lakásban.

A HUZATOS REPTÉREN KAP IHLETET (Starmagazin, 2007. január)

Két brüsszeli bizottsági jelentés megírása között még van ideje szerelmi történeteket gyártani?

- Érdekes, hogy imádok dolgozni és imádok írni. Az Európai Unió a maga sokszínűségével és dinamizmusával olyan inspiráló erővel hat rám, hogy még én is csodálkozom. S ugye már két éve folyamatosan ingázom, a repülőn töltött időt nagyon jól ki is használom. Most például, ahogy legutóbb hazajöttem, kitaláltam következő könyvem címét. Sőt, már itt van az egész történt a fejemben, már csak papírra kell vetni.

Nem fárasztja el az állandó ingázás?

- Egyrészt már megszoktam., másrészt pedig – ahogy már említettem – remekül ki tudom használni a repülőn töltött időt. Strasbourg és Brüsszel között csak milánói átszállással tudok közlekedni. A milánói reptér felér egy csodával. Azon túl, hogy óriási, huzatos valami, olyan zsivaj és élet van ott, hogy az embernek az olaszokkal szemben állított előítélete azonnal megjelenik. No, és nem beszéltem akkor még az isteni Gucci-, Valentino- és Versace üzletekről, melyek csábítják az árva és gyenge nőket. Egyébként pont ezen a huzatos és zajos milánói repülőtéren írtam meg a múltkor is egyik cikkemet. Ihletet ad az ingergazdag környezet.

A SZERELEM A LEGFONTOSABB AZ ÉLETBEN (Best, 2007. november)

- Nem tart tőle, hogy politikusi tekintélye bánhatja, ha európai politikusként érzelmes regényeket ír?

- Létszükségletem az írás. És írok én jelentéseket, tanulmányokat is. Politikusként Brüsszelben, azt hiszem, nem lehet rám panasz. Más azonban esténként partikra jár, társasági életet él, én meg boldogan visszahúzódom a kis lakásomba, s regényt írok.

- A színésznőt, gondolom, saját magáról mintázta, s bár úgyse mondja meg, megkérdezem, ki a politikus?

- Több alakból gyúrtam össze. Nem is a személy a fontos, hanem a karaktere. Egy törekvő, gátlástalan, s éppen ezért végül sikeres, de kiégett ember. A színésznő őszinte, tisztességes marad, nem is viszi semmire. Az egész történet arról szól, hogy a szerelem a legfontosabb, mert ha az hiányzik, hiába karrier, pénz, üres lesz az életünk.

- Mi áll majd önről a lexikonban az útókor számár: politikus, író, angyal, boszorkány?

- Angyal már nem leszek, bár közben szőke a hajam. De remélem, boszorkány sem. A színház marad egy álom, a többi hivatást vállalom.

SZÍNÉSZNŐ PÉLDÁUL NEM VOLTAM (Könyvjelző, 2007. november)

Vörös szőnyeg – a Párnakönyv után újabb „lakberendezési eszköz” adja címet Lévai Katalin ebben hónapban megjelenő friss regényének. A politikusként ismert író „másodállásban” lelki lakberendezést vállal, színházi és politikai díszletek közötti szerelemtörténetet ír. De pórul jár, ki azt reméli, hogy könnyű és kellemes végigsétálni a vörös szőnyegen, ha az érzések belpolitikájában terítik ki. A lányregény lehet rózsaszín, az asszonyregény azonban…

A színházi világot jól ismeri kívülről, és az nagyon vonzza, a politikai világot pedig nagyon jól ismeri belülről, és az?...

- Taszít. A két világ között sok a párhuzam, a színház és a politika külsőségeiben nagyon hasonlít egymásra, ám nem ugyanaz. Szeretem, ha gy színész, akár politikát is játszik bohóckodik, és nagyon nem szeretem, ha egy politikus színészkedik, azaz hülyéskedik. A két világ párhuzamosságának ábrázolásához kerestem egy-egy megfelelő figurát.

- Az a nő, aki szerelmes, rögtön kiszolgáltatott is?

- A szerelemben mind a két fél kiszolgáltatott, a szerelem kivételesen érzékeny állapot. Maja nagyon erős és sikeres, ám rettenetesen sérülékeny a szerelmi életben, el kell süllyednie, vissza kell lépnie a nullára, hogy újból el tudjon indulni. Ez a fajta kiszolgáltatottság és ellentmondásosság, és a feldolgozása, na, ez érdekes. Az egyik életében simán győz, a másikban kúszik-mászik a sikerért, mégis bukik.

- A könyv fülszövege politikus-írónk titulája. Melyik szakma mellett marad a jövőben?

- Színésznő például nem voltam...

EGY NŐ KÉT ÉLETE (Könyvjelző, 2008. október)

Lévai Katalinnak Varázskert címmel jelent meg a legújabb kötete. Egy középkorú asszonyról ír benne, aki a valódi világnál jobbat álmodik, és ennek segítségével közelebb jut önmagához.

– Ez egy álmodozó mese?

- Egy nőről szól, aki megálmodj a másik életét, így két élete van. Egy a valóságos férjével, és egy álombéli. Olyan életet álmodik magának, ami szebb, izgalmasabb, jobban kifejezi a nőiségét és a vágyait, mint a valós élete. Amikor Mirkó a varázskertben énekel, és amikor a nő felfogja, hogy az érzelmeken keresztül mennyire közel tud kerülni hozzá, nincs szüksége arra, hogy értse a szláv szavakat, nélkülük is bele tud szeretni ebbe a férfiba hajnalban, a kertben. Utána belép a házuk konyhájába, és ott áll pizsamában a férje, aki orvos, és egy rettenetes kórházi konfliktusról beszél. Hasonló ellentétpárokból sok található még a könyvben, mert ilyen ellentétes a világ, a valóságos és az álombéli. Ezt a döntés bízom az olvasóra.

Megpróbálok eltalálni valamit, ami sok nő számára fontos. Rengeteg középkorú nő problémája, hogy kiüresedett házasságban él, amelyben már nincsenek szavak. Kérdés, hogy a nők hogyan védik ki ezt a krízist.

- Változatlanul azt gyanítom, hogy önnek is kettős élete van.

- Ó, nekem sok életem van. Magának az életnek nagyon tudok örülni, a mamámtól örököltem, hogy temérdek apróság boldogít. Anyu már nagyon idős, nyolcvanéves volt, amikor mindennap fölszállt a villamosra, elment két megállót, mert úgy gondolta, hogy egy Rákóczi úti presszóban lehet a legjobb habos kávét kapni. És hiába fájt a lába, járt nehezen, csak felszállt a villamosra, és megitta délután háromkor a kávéját. Ettől boldog volt. Ez az apró rituálé fontos volt neki. Az öröme való képesség öröklődött bennem. Megyek például z utcán, bámulom a házakat, és már attól boldog vagyok, hogy nézhetem őket. Hazajövök Brüsszelből, bemegyek a gyerekkori lakásomba, ahol felnőttem, ahol szüleim éltek, és ránézek onnan a városra, budai várra és a Gellérthegyre. Erre a pillantásra szükségem van. Az is egy élet, hogy az ember csak örül annak, hogy létezik. Az másik élt, hogy megpróbálom ezeket az élményeket megírni. Az írás eufórikus állapotot tud előidézni. De van egy másik „üzemmód”, amikor politikusként ügyeket intézek, döntésekre kell jutnom. Ez azt aktív énem. Ha politikus vagyok, teljen más leszek, másik viselkedésmódra, munkamódszerre van szükségem. Amikor pedig szociológusként gyűjtöm b az impulzusokat, adatokat, az egy következő üzemmód. És még sorolhatnám, hogy például anyának, nagyanyának, feleségnek milyen vagyok. Ezért mondtam, hogy sok életem van.

ÁLMODJ MAGADNAK EGY MÁSIK ÉLETET (Sikeres nők, 2008. november)

Első szépirodalmi kötete óriási meglepetést keltett. Senki nem gondolta, hogy az Európai Parlament képviselőasszonya komoly szakirodalmon – akár szociológiai tanulmányokon – kívül olyan lebilincselően izgalmas szépirodalmi regényt ír, mint a Párnakönyv. A sikeres kötetet nem sokkal később újabb regény követte, most ősszel pedig immár harmadik szépirodalmi műve kerülhetett az olvasók polcára. Az új regény a Varázskert valóban varázslatos és különleges világba viszi olvasóját. A történetet, hogy a politikus-írónő eddigi műveit is a rá annyira jellemző visszafogott intimitás, a sajátos női érzékenység és finomság jellemzi.

Könyvei egy másik kérdést is felvetnek, hogyan lehet tisztességes maradni a szerelemben, a magánéletben és a hivatásban. Kényes kérdések, hiszen egy politikus írónő keresi ezekre a választ, de a kérdésnek abszolút létjogosultsága van. Lehet ezekre őszintén felelni?

- Úgy gondolom, mindenkinek őszintén kellene felelnie. A világban sok a kísértés, és mennyivel könnyebb a kisebb ellenállás felé mozdulni. Ha nincs az emberben egy belső hang, egy erős belső késztetés a „megállj”-ra, akkor fel sem merül a tisztesség kérdése. Ennyire szembekerülni önmagunkkal, együtt élni a lelkiismeret furdalással, a rossz közérzettel, a bűntudattal, úgy vélem nem éri meg, még akkor sem, ha ez előnyökkel – és sokszor csak pillanatnyi előnyökkel – jár. A hőseim – mint ízig-vérig emberi alakok – sokszor elbizonytalanodnak, vívódnak, hogyan döntsenek, de végül – ha kisebb kitérőkkel is – mindig megtalálják a helyes utat.