Sokan és sokfélék vagyunk. A természet, az élet ajándékozott meg ezzel a változatossággal. Sajnos nem mindenki számára örvendetes különbségekkel. Egész életemben azon voltam, hogy az esélyek, az indulás egyenlősége mindenki számára biztosítva legyen. Nemzeti, etnikai hovatartozásától, anyagi helyzettől, származástól, testi és lelki állapotától, vallási és politikai meggyőződésétől, szexuális beállítottságától függetlenül. Nem könnyű az elesettek, kitaszítottak követének lenni. Az emberek félnek mindentől, ami eltér az átlagostól s inkább választják az elforduló szánalom, mint a segítséget nyújtó kéz lehetséges szerepét. Én az utóbbira szeretném felhívni embertársaimat, a nehezebb, de humánusabb, méltóbb megoldásra.

A nonprofit menedzsment, és az üzlettudományok alkalmazása az önkormányzati- és civilszférára ma már elfogadott szerte a világban. Társadalmi vállalkozónak számít valaki, aki alapított egy szervezetet vagy projektet, amely innovatív, fenntartható és gyakorlatias megoldást jelent valamely égető társadalmi gondra. Ezen értékek népszerűsítése céljából jött létre a ProBono díjat, amellyel minden évben elismerhetők azok a társadalmi- és civil vállalkozók, akik egy szakmailag kidolgozandó kritériumrendszer alapján a legjobbaknak bizonyulnak az országban. 

Herczog László miniszter ünnepélyes megnyitójában a kormányzati szerepvállalás, a gazdasági szféra és a civil szervezetek együttes erejét és a szolidaritás fontosságát emelte ki. Vajda András, MSD Magyarország Kft vezetője, a díj megalapítója a gazdasági szféra támogatói szerepét taglalta. Kelen András tanszékvezető tanár az önfenntartó, önfoglalkoztató és önirányítású szociális vállalkozások alapvető jellegzetességeit ismertette míg Varga Éva, a NESsT, igazgatója, a szociális vállalkozások egyetlen hazai kockázati tőkebefektetőjének képviseletében mutatkozott be. 

Ismét brutális gyilkosság történt. Alávaló, hidegvérrel elkövetett bűntett, amelyet először füstmérgezéses halálnak néztek, majd az orvosi, a tűzoltói és a rendőri vélemény módosítása után fegyverrel elkövetett gyilkosságnak ismertek el. Az áldozat egy 27 éves apa és négyéves kisfia. És az egész magyar társadalom.
Hozzá lehet-e, hozzá szabad-e szokni ahhoz, amiben élünk, itt, Európa közepén, NATO és EU tagállamként, húsz évvel a békés rendszerváltás után?
Félelmetes felsorolni is csak az elmúlt hónapokban elkövetett gyilkosságok, atrocitások, gyűlöletkeltő, uszító utcai demonstrációk sorát, nem említve a szélsőjobboldali sajtóban megjelenő sajtótermékek hosszú listáját. Gyűlölettől fortyogó, félelemben élő, indulatos ország lettünk. A ki nem mondott igazságok, végig nem gondolt intézkedések és a politikai kiszorítósdiban a pozíciószerzésre való törekvés, háttérben a Gárda meneteléseivel, zsigeri félelmet ébreszt minden jóérzésű emberben. Fél a rendőrtiszt és a bírónő harminc kigyúrt maffiózótól, s esküjét megtagadva kifarol az igazság szolgáltatása elől. Ő is ember, az ő élete is drága, s ha nem érzi maga mögött a jog pallosát, miért kockáztasson? Nyugdíjasok, háztáji kertjükből élő emberek reszketnek, mert nem tudják, hogy ki védi meg őket, s elfogadják a szívük mélyén elutasított bakancsosok dübörgő lépéseit, mert bennük is ott él a tehetetlenséggel és félelemmel elegyes gyűlölet. De fél az is, akire a rend fenntartását bízták, mert az adott pillanatban egyetlen határozott fellépéstől megrettenti az azt követő többéves jogi herce-hurca, melynek során elvész az igazság, a cél, nem működik a visszatartó erő. A langyosokat kiköpi az Úr – valahogy ezt olvassuk ki a Jelenések Könyvéből, és senki nem meri kimondani azt, amire gondol.
A rendszerváltás demokratikus lázában, a kapitalizmus bevezetésének idején elfeledkeztünk arról a több százezres közösségről, amely évszázadok óta velünk élt. Nagy művészei ünnepelt részesei lettek a magyar kultúrának, szegényei megvetett, közútálattól szenvedő nyomorultak maradtak. Köztük is a legnyomorultabbakat sorozatban gyilkolják meg, ugyanazon forgatókönyv szerint, Molotov koktéllal, puskával, kézigránáttal.
Nagycsécs, Pécs, Alsózsolca, Tatárszentgyörgy. A tettesek ismeretlenek. A rendőrség nagy erőkkel nyomoz.
Hogyan jutottunk idáig? Miért nem gondolt senki arra, hogy miközben a „létező szocializmus” éveiben megfosztották a cigányokat a tisztességes munkalehetőségektől, s ezáltal szinte mindentől - egészségügytől, oktatástól, kultúrától - ez nem üt majd vissza az egész társadalom éltének minőségére? Miért nem képzésre, szakoktatásra, foglalkoztatási programokra, speciális szociális munkás projektekre, a telepek, a gettók felszámolására ment el a sok pénz? Mindenki tudta, hogy a romák körében a legrosszabbak a szegénységi mutatók, a legmagasabb a munkanélküliségi arány, a legalacsonyabb az iskolázottság. Akkor úgy mondtuk: többszörösen hátrányos helyzetben élnek, és áldozatnak tekintettük őket, ami sem a felelősségvállalást, sem az integrációs törekvéseket nem segítette. A jószándékú, paternalista szocialista politika – a rossz minőségű segédmunkák és az állami segélyek garantálásával, az ócska minőségű „Cs-lakások” kiutalásával és más pozitív diszkriminációs lépésekkel – leginkább annnyit ért el, hogy benntartotta a romákat a foglalkoztatás legalsó szegmenseiben, rosszabb esetben a munkanélküliségben, miközben erősítette a cigányellenességet a lakosság körében. Bár akkoriban a „cigánybűnözés” fogalmát még nem használták, a többség úgy tekintett a cigányokra, mint veszélyes, haszontalan népségre, amelyik jogtalanul szerzett előnyeit hálátlansággal viszonozza. A nyolcvanas években országjárásaim során nem találkoztam olyan hivatalnokkal, aki ne beszélt volna parkettafelszedő, csupán a segély kedvéért gyereket szülő, munkára nem fogható cigányokról. S közben a cigányzene, a csikós és a gulyás hazája voltunk. S amiben sokan reménykedtünk, hogy a rendszerváltás után ez a mentalitás gyökeresen megváltozik, illúzió maradt.
A régóta lappangó, fedő alá fojtott gyűlölet mára terrort, s a terror további terrort szül. Becsukódnak a zsalugáterek, bezárkóznak az emberek. Tehetetlen félelem igazgatja az országot s ezt valamennyien érezzük. Az utcára kiparancsolt irodista, a gyorsan verbuvált s képzetlen rendészeti munkaerő itt nem segít. Senki nem hallgat a szakma egyre halkuló szavára. Hatékony, átfogó cselekvési terv kell, nem PR-indíttatású nyilatkozat özön, s utána egymásra mutogatás, a másik hibáztatása. A pillanatnyi tűzoltás nem segít. A gyűlölet Molotov-koktéljai bármikor újra lobbanhatnak.
A bűnös bűnhődjön, az áldozat kapja meg a tisztességet és a közösség minden tagja a jogos védelmet. Ebben mindenki egyetért. Talán még abban is, hogy az úgynevezett roma kérdés társadalmi kezelésében a mindenkori kormány felelőssége a legnagyobb. Annak alapján ítélhető meg a munkája, mennyit tesz a képzés, a foglalkoztatás, a közbiztonság és általában az integráció érdekében, hogyan próbálja meg az egyre inkább irracionálissá váló közgondolkodást normális irányba terelni. A romákra jellemző mélyszegénység és gettósodás megszüntetését, az iskolázottság és a foglalkoztatás növelését, a döntési folyamatokban a romák részvételének erősítését elsődleges feladatnak tekinti-e, vagy a prioritási lista végére sorolja. Megtesz-e mindent az oktatási, szakképzési és foglalkoztatási lehetőségek bővítéséért, azért, hogy ezek szociális helyzettől függetlenül mindenkihez eljussanak. Az integrált oktatás és a foglalkoztatás két olyan pillér, amelyre a társadalmi integrációnak épülnie kell, s aki ezt nem látja, az nem fog megoldást találni erre a drámai helyzetre.
De ez a kérdés úgy is jelentkezik, hogy maguk a romák mit akarnak, és mit tesznek helyzetük megváltoztatása érdekében. Megpróbálják-e érdekeiket az intézményes politikai kereteken belül érvényesíteni, vagy más utat választanak? Aktívabban lépnek-e fel, figyelmeztetve arra, hogy a megfelelő politikai döntések elodázása súlyos következményekkel jár, az áldozat szerepében várják, hogy a fejük fölött döntsenek, vagy ők maguk is durva, radikális lépésekre szánják el magukat? Polgárháború felé menetelünk-e, ahogyan egyre többen vizionálják, vagy létezhet még békés megoldás?
Budapesti nőként, anyaként, hazaszerető európaiként szeretnék bízni abban, hogy még nem késő rátalálni a helyes útra.

AZ EURÓPAI MAGYARORSZÁGÉRT

Egyre több ijesztő jelét látjuk annak, hogy etnikai kisebbségeket, melegeket, fogyatékossággal élőket, „másokat” fizikai támadások, zaklatások érnek. Emlékezzünk csak a július 5-i meleg felvonulás elleni brutális agresszióra, a törni-zúzni vágyó, savas tojásokat és utcaköveket dobáló csőcselékre, a Móricka című hecclap megjelenésére, a fogyatékos strandolók elkergetésére a Balaton szemesi strandról, vagy a roma családok lakásaiba behajigált Molotov koktélokra. Mintha állandó ostromállapotban élnénk egy viszonylag kis létszámú csoport miatt. De láttunk már olyat a történelemben, hogy egy kezdetben jelentéktelennek tűnő csoport idővel az egész társadalmat terrorizálja, és megteremti azt, ami a normális ész számára addig elképzelhetetlen volt: hétköznapivá teszi a fasizmust.
A múlt olykor visszaköszön. A mindennapi fasizmus újra itt van az utcáinkon, egyre hangosabban, a rendszerszerű erőszak képében. Mert amikor az erőszak, embertársaink megalázása és kigúnyolása mindennapi életünk része, amikor egy társadalmi csoport tagjai pusztán különbözőségük miatt rendre támadások célpontjaivá válnak, akkor az erőszak rendszerszerű formájáról kell beszélnünk. És ez az, ami végképp tűrhetetlen. Ezért született meg a miniszterelnök kezdeményezésére a Magyar Charta, ezért kezdeményezünk Michael Cashman brit képviselőtársammal Európai Chartát, és ezért követelik itthon is egyre többen, hogy véget kell vetni a szélsőjobboldali támadásoknak.
A radikális eszmék újjáéledése nem speciálisan magyar jelenség. Olyan országokban is virulens az antiszemitizmus, ahol egyáltalán nincsenek zsidók, és ott is gyűlölhetik az idegeneket, ahol alig élnek bevándorlók. Németországban és Franciaországban a gyűlöletbeszéd törvények elsősorban az antiszemitizmus és a holokauszt tagadás szabályozására szorítkoznak, Spanyolországban nagyobb hangsúlyt kap a vallási csoportok ellen alkalmazott uszító beszédmód büntetése, Svédországban szigorú törvényeket vezettek be a gyermekeket fenyegető erőszak ellen. De a törvényalkotás pusztán egyetlen eszköz, bármilyen fontos is. A valódi kérdés mégiscsak az, akar-e egy ország tanulni a saját történelméből, akarja-e, a múlt érzelmi és értelmi feldolgozását. Nálunk a megosztásra és az ellentétek kiélezésére irányuló politika mindig termékeny táptalajra hullt. A Horthy-korszakban könnyedén ki lehetett játszani az urbánusokat a népiekkel, a nemzetieket a nemzetietlenekkel, a magyarokat a szomszédokkal szemben. Erdei és Bibó írásaiból tudjuk, hogy a gyűlölködő attitűdök mindegyike visszavezethető a magyar társadalom ún. kettős szerkezetiségére, a történeti-nemzeti társadalom és a modern polgári társadalom szembenállására, de a kettős társadalom szerkezet megszűnése után is fennmaradt az árok ásás politikai kényszere. A mai magyar ellenzék egyik legfőbb eszköze ez a zsigeri politizálás!
Aki ma összeesküvőnek tekinti a zsidókat, undorítónak a melegeket, bűnözőnek a romákat, alacsonyabb rendűnek a nőket, az egy korábbi társadalmi diskurzus elemeit idézi fel, voltaképpen megismétli egy adott közösség érvrendszerét. Minden rasszista mondatával újjáteremti azt a szimbolikus teret, amelyben a rasszizmus burjánzott, azért, hogy megsértse és alacsonyabb rendűnek nyilvánítsa a másikat. De ugyanennyire fontos számára egy másik cél is: saját identitása és tekintélye megerősítése. Pedig mire tanítja a habzó szájjal „buzizó” apa az ötéves gyerekét, akit a tüntetésen a nyakában hord? Milyen példát mutat az a „mélymagyar”, aki Árpád sávos zászló alatt menetelve felváltva gyaláz zsidót, cigányt, baloldalit és liberálist?
Amíg Magyarország nem él át olyan katarzist, amilyet Németország a második világháború után, amikor szembenézett múltja súlyos örökségével, és társadalmi konszenzust alakított ki a fasizmussal szemben, addig nincs esélyünk útját állni az újfasizmus terjedésének.
De nem elég tisztában lenni társadalomtörténeti meghatározottságunkkal, értenünk kell azt is, ami a rendszerváltás óta történik. Az elmúlt húsz évben sok ezer ember csalódott a rendszerváltás ígéreteiben, és érzi úgy, hogy számára végképp elveszett a jövő. Egy tartósan lecsúszott, illúzióját vesztett társadalmi csoport mindig könnyen nyúl a bűnbak keresés eszközéhez, és találja meg azokat, akiket felelőssé tehet sorsa alakulása miatt. Az egzisztenciális fenyegetettségben élő ember agresszívvé válik, gyűlöli azt, aki „elszívja előle a levegőt”, „élősködik”, „idegen szívű”, vagy egy „népnyúzó politika kiszolgálója”. Biztos fogódzót talál a demagógiában, mely látványosan egyszerű választ ad minden kérdésére. Életfelfogása találkozik a szélsőjobboldali csoportok értékrendjével, akik erre rájátszanak, és politikai célokra használják fel őket.
A másik oldalon kirajzolódnak olyan véleményformáló csoportok, amelyek a baloldaliság eredendő egalitarizmusán túl modern európai értékeket is a magukénak vallanak: tiszteletben tartják a kulturális sokféleséget és a különbözőségeket. A baloldal csak velük együtt lehet sikeres, ezért fontos, hogy minden kezdeményezés - a magyar és az európai Charta is - a civilekkel, a kisebbségekkel és a legkülönfélébb érdekképviseletekkel való nyilvános párbeszéd, vita és egyeztetés során szülessen meg. Közös célokra, emberi hangra, a jogállamiság hangsúlyozására, a szélsőjobb oldallal összekacsintó, cinkos politika elutasítására van most szükség. Ez az a pillanat, amikor az élhető közállapotok érdekében félre kell tenni a korábbi bizalmatlanságot, amely elválasztja a politikusokat és a civileket. A magyar társadalom szerencsésebb része nem vonulhat politikai passzivitásba akkor, amikor szerencsétlen sorsú honfitársai rendszeresen erőszak céltábláivá válnak. Újra kell értelmezni a civil társadalom és a politikai osztály kapcsolatát, amely kizárólag az egyenrangúságra épülhet. Magyarországon soha nem volt sikeres a „népfrontos” politika, a harmincas években is kudarcot vallott az ébredő fasizmussal szemben, és igazat kellett adnunk azoknak is, akik az írástudók árulásáról beszéltek. Ma egyenesen bolondnak nézik azt, aki modern népfrontot szorgalmaz, én mégis megteszem, mert úgy gondolom, nincs „kis” és „nagy” fasizmus, csak fasizmus van, ami ellen együttesen kell küzdeni. Nem „bújtató”, kisipari, egyénileg védekező, szégyenlős antifasizmusra gondolok, hanem az értékeiért bátran kiálló állampolgári fellépésre. Csak így születhet meg, lassan, megtorpanásokkal egy olyan ország, amely nyitott és érzékeny a mások problémái iránt, amely betartatja a demokratikus alapjogokat, és amely egyszerre magyar és európai.

MIRŐL ÁLMODIK A MAGYAR?

Minden népnek vannak álmai. Martin Luther King egy szabad, egyenlő, büszke országról álmodott, a mai amerikaiak pedig ennél is messzebbre mennek: magát a Messiást várják Obama személyében, aki nagyszerű, erős és sikeres világot teremt.

A franciák soha sem hagytak fel azzal, hogy dicsőséges múltjuk képeit felidézve ígéretes jövőt álmodjanak tovább. A németek arra büszkék, hogy volt bátorságuk szembenézni a második világháborúban betöltött történelmi szerepükkel avégett, hogy a mai fiataloknak már ne kelljen a múlt rémképeivel hadakozniuk, nyugodt lehessen az álmuk. Az írek gazdasági csodát álmodtak és teremtettek maguknak példátlan nemzeti összefogással, s most közösen néznek szembe a gazdasági világválság súlyos következményeivel is.

De miről álmodik a magyar?

Révész Sándor legutóbbi vezércikkében hosszan elemzi, ki mindenki örülhet annak, hogy a miskolci rendőrkapitány folytathatja munkáját. A lista hosszú, benne foglaltatik a társadalom számos csoportja. Révész azt írja: "...a borsodi rendőrség a rendszerváltás előtti gyakorlatához tért vissza, amikor a legteljesebb önkénnyel és finoman szólva nem teljes találati pontossággal dokumentálták, ki a cigány. Azzal igazolták, hogy egy bizonyos életmódot csak cigányok élnek, hogy automatikusan cigánynak minősítettek mindenkit, aki olyan életmódban élt."

Az európai romák közösségei - számos, őket jellemző hasonló vonás ellenére - nem egységesek. Kultúrájukban, nyelvükben és életmódjukban sokszínűek. A romák Magyarországon - miként más országokban is - egyfelől mint etnikai csoport, másfelől mint Európa legsúlyosabban diszkriminált, tartósan kirekesztett társadalmi csoportja jelennek meg. Ez a kettős kisebbségi státusz indokolja leginkább, hogy amikor megoldásokat keresünk, akkor a valamenynyi roma helyzetét meghatározó diszkriminációból kell kiindulnunk, mert egy magát demokratikusnak tartó közösség nem tűrheti polgárainak tartós kirekesztését. Magyarországon a cigányellenesség mélyen beleette magát a társadalmi közgondolkodásba, gyökerei messzire nyúlnak, egészen az etnikai alapú megkülönböztetés ideológiájáig. Amennyire nehéz, olykor azt gondolom, egyenesen lehetetlen a toleráns, diszkriminációmentes gondolkodást elterjeszteni idehaza, olyan könnyű a kirekesztő, gyűlölködő érzelmek felszítása.

Szomorú, hogy Magyarországon akkor robban ki szolidaritási hullám, amikor szabadon lehet cigányozni, utálni és megvetni egy etnikai kisebbséget. Ez lenne a szólás szabadsága? Nemtől, kortól, vallási és politikai meggyőződéstől függetlenül ezrek vonultak fel, hogy össznépi normává tegyék a cigányozást. A "példátlan civil és politikai összefogásban" egyesülő tömeg annak örült, hogy a rendszerváltás huszadik évében megmondhatja, ki a magyar, és ki nem, s ebben a "népi játékban" maga mellett tudhatja sok ezer otthonmaradt honfitársa támogatását és egyetértését. Fejükben egy olyan Magyarország képe él, amelyben ennek a "bűnöző népségnek" semmi keresnivalója nincs.

Hogyan jutottunk idáig?

Miféle amnéziában szenved ez az ország, amikor megfeledkezik mindazokról a politikai, társadalmi és kulturális előzményekről, amelyek a mai szomorú helyzet kialakulásához vezettek, és visszatér a cigánymentes-övezet/kerület/ország szégyenteljes víziójához? Ez lenne a mi XXI. századi álmunk? Ez vinne bennünket közelebb Európához, ettől lennénk szabadabbak, boldogabbak, egyenlőbbek?

Az ember belefárad az állandó magyarázgatásba, amely a többség és kisebbség felelősségéről, a mélyszegénység, a gettósodás, az iskolázatlanság és a munkanélküliség kialakulásának okairól és e jelenségek súlyos következményeiről szól. Annyian és annyiszor beszéltünk már az oktatás és a munka fontosságáról, az előítéletek és a diszkrimináció pusztító hatásáról. Ahogyan százszor elmondtuk azt is, hogy nem vitatjuk a romák felelősségét, nem védjük a bűnözőket, és nem elefántcsonttornyaink ablakából, távolról szemléljük az eseményeket. Nem nyugodhatunk bele abba, amit Pásztor Albert úgy fogalmazott meg, hogy "kisebbségi nemzettársainkkal nem megy az egymás mellett élés. Ennyi. Semmi több." A rendőrkapitánynak éppen abban van óriási felelőssége, hogy minél hatékonyabban szervezze meg a bűnüldözést, minden tőle telhetőt tegyen meg azért, hogy kevesebb szörnyű bűntény történjen, s hogy éppen ezzel segítse a város polgárainak együttélését.

Olyan országról álmodom, ahol az emberek saját felelősségüket és cselekvési lehetőségüket felismerve azon fáradoznak, hogy felszámolják a politika, a tudomány és a közélet több évtizedes adósságát, a múlt hibáival és tévedéseivel szembenézve megpróbálják tisztázni egymáshoz való viszonyukat. Más választás nincs. Mert együtt kell élnünk ebben a hazában. Többségnek, kisebbségnek egyaránt.

MÓRICKA ÉS TÁRSAI

Gyerekkoromban jókat nevettünk a Móricka-vicceken, de mire felnőttem, a mórickázás bugyuta humora szerencsére kiveszett a köztudatból. Nemrégiben azonban feltűnt egy Móricka nevű magazin, amely képregényében lusta tolvajbandának ábrázolja barna bőrű honfitársainkat, akikből, reméli a szerző, hamarosan kevesebb lesz e hazában. Kártékony tücskök és szorgalmas hangyák szerepelnek a képeken - de ez most nem mese, nem is vicc, kár, hogy eddig kevesen vették csak észre. A MÚOSZ például igen, amikor kizárta soraiból a lap szerkesztőjét. Okkal. A publikáció gyűlöletre uszít, ellent mond az alapvető emberi jogoknak, az emberi méltóság egyéni és csoportos védelmének, az európai uniós jogszabályoknak és egyes uniós tagállamok jogszabályainak és joggyakorlatának is. Ezért vizsgálatot kértem uszítás és gyűlöletkeltés miatt a Nemzeti Nyomozó Irodától, s rövid idő elteltével meg is kaptam a választ: bűncselekmény hiányában lezárták a nyomozást. Az elutasító határozatban az áll, hogy a gyűlöletre uszítás mint elkövetési magatartás egzakt definícióját a törvény nem állapítja meg, vagyis nincs megfelelő jogszabály, amely alapján dönthetnének. Ugyanakkor a határozat utal arra, hogy a gyűlöletre uszítás megállapítása érdekében a bírói gyakorlatban kialakítottak egy olyan követelményrendszert, amelynek szükségességét az Alkotmánybíróság is elismeri. Ha így van, akkor immár a bírókon a sor, s az ügyészségnek nincs más dolga, mint zöld utat engedni a független, magyar bíróság számára, hogy eldöntse, a publikáció készítőit megbünteti-e, vagy sem. Ha nem is mindig könnyű, szeretnék bízni a bíróság józan ítélőképességében. És a magyar emberekében is. A magyarok többsége az európai közvéleménnyel összhangban a sajtószabadság elleni megnyilvánulásnak tekintette, amikor Dániában egy lap karikatúrát közölt Mohamedről, és az iszlám hívők tiltakozása ellenére úgy vélte, ez még belefér a szabad véleménynyilvánítás európai kategóriájába. De azt már súlyos sértésnek vette, hogy Ján Slota papagájnak nevezze monda szerinti totemállatunkat, a turulmadarat. Vajon hogyan foglalnak állást a Móricka-ügyben? Tűri-e, hogy a roma társadalmat rágalmazzák és megalázzák, vagy legalább szót emel ellene? Ha politikai fórumon lehet pajeszos cukrosbácsiról anekdotázni, a Charta alakuló ülésén a cigányok megregulázásáról beszélni, a közértben harsányan buzizni, akkor be kell látnom, naiv vagyok, amikor azt remélem, hogy ezek a visszataszító, rasszista gúnyrajzok közfelháborodást keltenek. Félek, Móricka nyugodtan gyaláz kodhat, a jog néma marad, az emberek pedig széttárják a karjukat, és mennek tovább. Rosszabbik esetben röhögnek a képeken, és azokon is, akik tiltakoznak ellenük. A Nemzeti Nyomozó Irodánál panaszt teszek a határozat ellen, de fellebbezek a magyar közvéleménynél is. Mert ami itt történik, az egyáltalán nem vicces. Azért, mert a kockakő, a hecclap és a tojászápor modern demokráciánk természetes tartozéka lett, nem kell mindezt birkamód eltűrni. Az emberek kiábrándultak a politikából és a mozgalmakból, ami érthető, de ezzel együtt az egymás iránti szolidaritás is kialudni látszik bennük, ami óriási baj. Ki és hogyan állja útját az újraéledő, erőszakos radikalizmus terjedésének, ha a többség csak félszívvel demokrata, nem érti a közös haza fogalmát, és a "romakérdés" gondolatiságába belezápulva szajkóz évszázados előítéleteket? Amíg itt tartunk, Móricka és társai jól mulatnak saját vicceiken, gúnyt űzhetnek, büntetlenül, bárkiből és bármikor. Ha hagyjuk. A publikáció gyűlöletre uszít, ellentmond az alapvető emberi jogoknak, az emberi méltóság egyéni és csoportos védelmének.