Meggyőződésem, hogy a bátorság nem csak a férfiak előjoga. Kimenni fegyverek dörgésétől hangos, lángoló autóktól megvilágított francia elővárosokba, ellátogatni egy romániai faluba, ahol gumilövedékkel lövik a romákat, megnézni, hogy mi igaz az abortusz hajó körül rágalmakból, állni kőzáporban a meleg felvonuláson - mindezt végigpróbáltam politikusként. Mégis, pontosan tudom, hogy azok a lányok, asszonyok, akik a dolgozó nő vagy a családanya hétköznapjait élik, legalább ennyi, bátorságukat és lélekjelenlétüket próbára tevő kihívásnak vannak kitéve. Őket ösztönzöm több kurázsira, harcosabb kiállásra. Egyúttal kérem őket, ne veszítsék el női érzékenységüket, megértő emberségüket, maradjanak a nehéz pillanatokban is gyengéd feleségek, gondos anyák, mindenre kész nagymamák...

NŐ A TELJESSÉG FELÉ

Interjú a Népszavában, január 9.

- Amikor Albert Györgyi meghalt, a Népszavában publikáltál egy kedves, emlékező cikket. Ebben azt írod, utolsó találkozásotok egy négyszemélyes televíziós beszélgetés volt, amelynek Györgyit leszámítva minden résztvevője, köztük te magad is, öndefinícióval küszködik. Miért küszködik öndefinícióval egy sikeres politikus? Csak mert ír?
- Én örök újrakezdő vagyok. Írok szórakoztató jegyzeteket a Nők Lapjába, írok szociológiai tanulmányokat, próbálkozom szépírással már egy ideje, és közben néha még politikai publicisztikára is vetemedem. Szociológus vagyok alapvetően, tanítottam szerte Európában mindenféle egyetemen, és ez alatt az idő alatt megtanultam egy szaknyelvet, egy gondolkodás- és írásmódot, ami ennek megfelel. Egy idő után azonban úgy éreztem, eltűnök a szakmaiság mögött mint ember és mint nő. Az igazán érdekes az, miért épp ötvenéves koromban robbant fel bennem ez az időzített bomba, ami ott ketyegett egy ideje, miért ekkor nyergeltem át a szépírásra.
- Ötvenévesen lettél bátor?
- Bátornak addig is bátor voltam, kimondtam olyan dolgokat, hogy létezik szegénység, márpedig a nyolcvanas években ezt még nem volt szokás kimondani. Kiálltam a melegek jogai mellett. Az, hogy ötvenévesen egyszer csak átváltottam egy másik műfajra, azért jött, mert fölszakadt valami gát, s ebből írás lett.
- Nem arról van inkább szó, hogy a szerelmi vagy magánéleted, illetve az benned lévő álomvilág megírásával a tudományos vagy politikai karrieredet féltetted? Szóval hogy nem akartad kiadni magad?
- Belőlem egyszer csak kikívánkozott az írás. Olyan erővel, hogy nem tudtam ellenállni a kísértésnek. Valami kontroll elveszett, ugyanakkor valami felszabadult bennem. Én inkább az életkorommal hozom ezt összefüggésbe. Sokan nem is veszik jó néven tőlem, hogy politikus létemre hogy merészelek írni, miért vagyok ennyire kitárulkozó, ennyire pőrén őszinte, hiszen ebben a világban diplomatikusnak kell lennie az embernek.
- Számodra problémát jelent, hogy diplomatikus legyél?
- Neveltetésemnél fogva őszinte vagyok, alkatomnál fogva pedig impulzív, ennek következtében nekem az a normális emberi reakció, hogy azonnal megmondom, mit gondolok, mit érzek. A politikában nyilvánvalóan politikusi szerepet képviselek. ezért ott különösen oda kell figyelnem, hogy diplomatikus legyek.
- A politikus Lévai Katalin tehát csak egy szerep?
- Nézd, aki a közéleti és magánéleti énjét nem tudja különválasztani, annál nagy a baj. Az én esetemben óriási szerencse, hogy én azért nagymértékben azonosulok a közéleti szerepemmel. Engem azért fogadnak el az emberek, mert olyan ügyeket képviselek, amik a bensőmből jönnek.
- Miért olyan fontosak neked a romák, a homoszexuálisok, a mindenféle kirekesztettek?
- Nézz körül ebben a házban. Ez egy bérház, én itt nőttem fel. A körfolyosó számomra a társadalmat szimbolizálja. Ezen a frontoldalon éltek a polgári családok, a cselédlépcső mellett meg a szegény emberek, akik egyszobás, udvari lakásban laktak, a vécé a folyosó végén volt, ahová fél emeletet kellett leszaladniuk a hidegben. Mi, gyerekek ezen a körfolyosón azonban eltüntettük ezeket az osztálykülönbségeket. Nekem a mérnök úr lányaként a legjobb barátnőm a házmester lánya volt.
- És a homoszexuálisok jogai miért olyan fontosak neked?
- Ha az ember nem fogadja el a kirekesztést, akkor mindenki mellé odaáll, támadják akár szexuális orientációja, származása vagy vallása miatt. Ez persze egy nagyon hosszú tanulási folyamat volt, míg megértettem, miért szenvednek a melegek, miért a romák, és milyen más okokból éri hátrány a nőket. Gondolj bele, hogy harminc százalékban nők vannak az Európai Parlamentben, ennek dacára az összes pártelnök férfi, a frakcióvezetők két kivétellel férfiak, és a huszonhárom szakmai bizottságból húszban férfi az elnök.
- Sajnos ez is „jól” leképezi az össztársadalmi aránytalanságokat.
- Ezt én európai piramisnak nevezem, mert ugyanazt a modellt ismétli meg, amit az egyéb intézményekben látunk: a felső vezető pozíciókban férfiak vannak. Ahogy mész lejjebb, egyre több a nő, mert a nők számára, mivel nincs kormány meg nincs ellenzék, tehát nincsenek az önmagukért való, erőszakos belső csatározások, ez azért egy sokkal vonzóbb szakmai karrier.
- Korábban egyszer kifejtetted, hogy a női kvótát Magyarországon nem lenne célszerű bevezetni, mert a magyar társadalom még nem érett meg erre. Ezen nagyon megdöbbentem.
- Ha megnézed a skandináv politikusnők hátterét, akkor kiderül, hogy szinte kivétel nélkül a női civil társadalomból jöttek. A helyi politikában igen aktívak voltak, lépésről lépésre küzdötték fel magukat a nagypolitikába. A családon belüli erőszak, a prostitúció, a válás kérdésében szólaltak meg, tehát alapvetően a női jogok mellett elkötelezett harcosok voltak, akik már nagy gyakorlattal kezdtek politizálni. Az nagyon rendben van, hogy őket a rendszer kvótákkal támogatja. Nálunk viszont, ha akárki bekerülhetne a politikába, nem biztos, hogy köze lenne a női jogok képviseletéhez. Tehát nem az történik, hogy nyer a női társadalom, mert szerzett egy olyan politikust, aki az ő érdekeit képviseli, hanem lesz egy női politikusunk, aki talán oda se figyel ezekre.
- Nem arról van inkább szó, hogy nálunk azért nem működik ez egyelőre, mert azok a nők, akik már sikeresek, nem akarják, hogy több nő is bekerüljön ebbe a körbe, hiszen akkor a férfitársadalmon belüli saját kiváltságos szerepüket veszítenék el?
- Ezt méhkirálynő effektusnak hívja a szakma, és a női szolidaritás kérdésére hívja fel a figyelmet. Arra, hogy létezik-e egyáltalán ilyen. Én azt tapasztalom, hogy időnként létezik, de mintha kevésbé működne, mint a férfiak esetében.
- Ennek vajon genetikai okai vannak?
- Isten ments! Inkább valami közös tapasztalat hiánya, mely az irodalmi életre éppúgy jellemző, mint a politikára. Ha végignézem az elmúlt húsz év, a friss, új demokráciánk történetét, akkor a férfiak esetében látok szolidaritást kifejező élményeket, sikereket. Rögtön a 89-es kerekasztal-tárgyalásoknál, amikor kizárólag férfiak ültek az asztalok körül. A férfiak önértékelésében megjelenik ez a tudat, hogy igen, mi jutottunk valahová. És ha megnézzük, a pártok a mai napig maszkulin jellegűek, maszkulin módon is működnek, férfiak találták ki őket férfiak számára. Hogyha egyszer a nők át tudnák törni a politikában a piramisrendszert, az irodalomban pedig képesek lennének megnyitni a kánont, akkor onnantól kezdve a szolidaritás is erősödne.
- És ez mikor lesz?
- Ezt nem tudom megmondani. De apró változások azért történtek. És ezt megint csak inkább a baloldalhoz és a liberálisokhoz köthető, ez ennek az oldalnak a hagyományos témája. Szóval nem vagyok annyira pesszimista a kérdésben, mint mondjuk tíz évvel ezelőtt, látok bizonyos lassú változásokat.
- Az uniós képviselői ciklus hamarosan véget ér. Rengeteg nemzetközi elismerést tudhatsz magadénak. Mindebből mit érzel igazi teljesítménynek?
- Hogy egyszerre tudtam három helyszínen politizálni: Brüsszelben, Strasbourgban és Budapesten. Ezenkívül egy nagyon erős civil hátteret sikerült itthon felépítenem. A civil szakma szinte minden szegmensével folyamatos kapcsolatban állok. A roma, a női, és a fogyatékosok különböző szervezeteivel.
- A vakoknak is nagykövete vagy.
- Én egyfajta civil összekötőként működöm a politika és a civil társadalom között. A politika csak akkor lehet sikeres Magyarországon, ha felismeri azt, amit a nyugat már felismert, hogy csak a civilekkel együtt, az ő hangjukat felerősítve hoz döntéseket figyelembe véve hoz politikai döntéseket. Efelé mozdul el most egyébként a kormány politikája, és ezt a társadalom nagyon értékeli. Most lám, itt a válság, és a kormány a civil szférával együtt keresi a kiutat. De visszatérve az eredményeimre, nyugati mintára meghonosítottam itthon a közmeghallgatás intézményét. Ezeken a fórumokon szakértők, civilek és politikusok mondják el a véleményüket, a politikusok pedig továbbviszik az ügyeket a parlamentben.
- És van konkrét hozadéka ennek?
- Persze. Volt egy olyan eset, hogy egy vak lányt azért nem vettek föl az egyetemre, mert egy ponttal maradt le a megkívánt felvételi határtól. A törvény úgy szólt, hogy aki szociálisan hátrányos helyzetű, és egy ponttal marad le, az méltányosságból bekerülhet. De azt elfelejtették beleírni, hogy arra is vonatkozzon ez, aki nem szociálisan hátrányos helyzetű, hanem fogyatékos. És akkor szerveztünk egy közmeghallgatást, és az oktatási miniszternek köszönhetően ez már azóta benne van a törvényben, a lányt meg fölvették az egyetemre.
- Ha már a válságot érintetted, ott kint egy uniós politikus mit tud tenni ezért?
- Ha kapcsolatban áll a hazai kollegákkal, egyfajta kommunikációt tud folytatni. Én azt látom, hogy ezt az a kormány is megteszi nagyon sok európai politikussal. Most már végre tényleg arról szól a politika az utóbbi hetekben, hogy hogyan lehet kezelni a válságot. És ennek meg is van az eredménye, más országokhoz képest Magyarországon stabilizálódott a kisebbségi kormány helyzete.
- Hamarosan lejár a mandátumod. Az, hogy egy nem régi Tárki-felmérés szerint te lettél a legismertebb és legnépszerűbb szocialista EU-politikus, mennyit nyom a latban az újrajelölésedhez?
- Szerintem ennek a kritériumrendszerben fontos szempontnak kéne lennie, a szocialistáknak egy nagyon erős csapattal lenne célszerű kiállni az európai parlamenti választáson, ismert arcokkal, társadalmilag elfogadott személyekkel. De hát a politikában sokféle kritériumrendszer működik, az is fontos, kinek milyen politikai támogatottsága van párton belül, hiszen az itthoni párt dönt arról, ki lesz európai képviselő. Ez persze kicsit paradox szituáció, hiszen kint dolgozunk, mégis az itthoniak döntenek arról, ki megy tovább a következő ciklusra.
- És sok a jelölt? Vagy pedig sokaknak már odaígérték a pozíciót?
- Arról, hogy kinek mit ígértek, én nem tudok semmit, de sok a jelölt, igen. A jelölteket a különböző párttagszervezetek javasolják, ez eljut az elnökséghez, amely aztán a jelölések alapján eldönti, kiket tesz a lista elejére. A 2009-es EU-választás mindenesetre a 2010-es hazai választás főpróbája lesz.
- És mi lesz, ha nem jelölnek?
- Ha felkérnek valami másra, vállalok politikai szerepet. Ha nem, akkor folytatom az írást, és vannak külföldre irányuló, szakmai terveim is. Ha viszont megválasztanak, azon túl, hogy továbbviszek minden kisebbségi ügyet, minden erőmmel azért fogok harcolni, hogy elfogadjanak egy európai liberálisabb, nyitottabb politikusi modellt. Engem ugyanis nagyon sok kritika ér azért, hogy írok, pedig Európában teljesen normális, ha egy politikus ír. Sajnos nálunk szeretik az embereket megcímkézni. Én minden fórumon a beskatulyázás és az előítéletek ellen harcolok, mind az irodalomban - ami ugyancsak egy zárt rendszer, és nagyon nehezen engedi be az úgymond betolakodókat -, mind a politikában. Érdekes a külföldi politika alakulása is. Itt van például Obama felesége, aki egy totálisan új first lady-típus, a konzervatív, nagypolgári, hagyományosan öltözködő, viselkedő modellel szemben egy egészen más protokollt, más stílust hoz be. Vagy Carla Bruni, Sarkozy elnök felesége. Hát hol látunk olyat, hogy egy first lady pulóverben, farmerben, gitárral a kezében fényképezkedik és közben énekel? És azt mondja, hogy "hát én nem őrültem meg! Azért adjam föl a karrieremet, mert a férjem úgy gondolta, hogy öt évig köztársasági elnök lesz?” És hogy reagál a francia társadalom? Imádják, népszerűbb az elnöknél is. Én meg azt akarom elfogadtatni, hogy politikus vagyok, de közben a plakátjaimról csibészes mosollyal nézek a kedves olvasóra, a könyvem pedig tizenkét héten át vezeti a sikerlistát.
- Engem az írásban mindig az érdekelt, nem fél-e a szerző a teljes kitárulkozástól. Na most, ha a szerző még ráadásul közszereplő is, nem működik-e duplán ez a félelem?
- Az egyetlen alapvető kérdésem, amikor elkezdtem írni, az volt, képes vagyok-e őszinte lenni, vagy sem. Amikor az ember ír, minden bőrét teljesen levedli. Olyankor se politikus nem vagyok, se feleség, se anya. Valószínűleg amatőr író vagyok, mert tényleg csak akkor tudok jól írni, ha különlegesen ihletett állapotba kerülök. A profi akkor is képes erre, amikor nincsen ilyen állapotban, ő ismeri a szakma minden trükkjét, és úgy, ahogy én főzök, húsz deka liszt, két tojás, összerakja az elemeket és megszületik a mű, a masterpiece. Persze technikám nekem is van, a sokszoros tükröztetéseknek a technikája például, ami a feminin, tehát női írásmód sajátja, és amit magyarul nem túl szerencsésen feminista írásmódnak neveznek. Mert a nőnek az lenne a célja, hogy áttörje a tükröt, és végre megtalálja a saját, igazi arcát. A visszajelzések pedig azt igazolják, hogy az olvasok ezt értik, téren és időn kívül kerülnek, belépnek a Varázskertbe.
- Egy kifejezetten jó nő hogyan tudja elviselni azt, hogy egyszer csak nagymama lesz? Nyilván ez sokkal nehezebb, mint egy nem kifejezetten jó nőnek, nem?
- A nagymamaságban az a nehéz nekem, hogy van köztem és az unokám közt egy generáció. Az unokám születését olyan eufóriával éltem meg, mintha nekem született volna gyerekem, és ez szerepzavarokhoz vezethet.
- Na és mi van az öregedéssel?
- Az ember, ahogy múlik az idő, egyre kevesebb sallangot tűr meg maga körül. Megtanulja megkülönböztetni a fontos és a kevésbé fontos dolgokat, és le tud mondani bizonyos kapcsolatokról, amik nem okoznak örömet. Ugyanakkor a félelem a haláltól, az öregedéstől nyilván jelen van az ember életében, hisz az európai kultúra ezt nagyon erősen belénk nevelte.
- Pályafutásod alatt politikusként, szociológusként, egyetemi oktatóként, íróként és közéleti szereplőként mennyi előnyt jelentett a „jónőség”?
- Lehet, hogy nem fogod elhinni, de inkább hátrányt jelentett. Sokan próbáltak udvarolni, ami hízelgő, de aztán amikor rájöttek, hogy hiába udvarolnak, sokszor ellenségessé váltak.
- De azért ez mégis egy olyan dolog, amiről az ember mindezek árán se mondana le, nem?
- Persze, hogy nem! Nem fogok szürke uniformisban járkálni senki kedvéért, amikor a színeket szeretem. Közszereplőként sokszor el kell rejtenem az érzelmeimet, nem mutatkozhatom sérülékenynek, mégis önmagam szeretnék maradni politikusként és íróként is. Ragaszkodom az elveimhez, és úgy látom, az emberek többsége elfogad és támogat ezért. Politikustársaimat pedig igyekszem meggyőzni arról, hogy merjenek ők is felszabadultan és bátran politizálni, mert csak így érdemes.

 

VÉDTELEN FÉFIAK, TÚLÉLŐ NŐK

Elegem van a nőnapi üdvözítő beszédekből. Legyen ez most más.
Nem kívánok senkinek nyolc évi özvegységet. Ez lenne a legszebb ajándék nekünk nőknek. Mert tudjuk, hogy a nők betegebbek, de a férfiak halandóbbak. A nők életminősége, egészségi állapota minden korosztályban rosszabb, mint a férfiaké, viszont a férfiak korábban halnak meg. Ebben szerepet játszik az is, hogy a nehéz, egészségkárosító munkák többsége rájuk vár. Bányába, kohóba, gőzkalapács mellé ma már egyetlen országban sem engednek nőt. Mégsem ez az igazi ok. A férfiak fizikailag erősebbek, felkészültebbek. Az olimpián láttam ugyan női súlyemelők versenyét, felrepedt szemöldökű, vérző ajkú női boxolók harcát, de szteroidokkal felpumpált női robotokból szerencsére kevés van.

A titok nyitja valahol másutt keresendő. Próbáljuk megfejteni!

Az európai társadalmak radikális változásokon mentek keresztül: egyre nagyobbak a társadalmi-gazdasági különbségek, megnőtt a leszakadás veszélye. A munkahelyek megtartása mind kegyetlenbb versenyt követel, a szervezeti hierarchiában vagy a szabad piacon való érvényesülés pokolian nehéz. Az üvegplafon áttörése drága mulatság. S mint tapasztaljuk, a férfiak feje fölött is ott húzódik az a bizonyos láthatatlan mennyezet. Mire szétkalapálják, annyi stresszt, depressziós tünetet, veszteséget gyűjtenek be, olyan sok értékes kapcsolatot hagynak hátra, hogy évekkel korábban halnak bele ambiciózus életükbe, mint ahogy „illene” a kor civilizációs normái szerint. S mivel a családi kötelezettség és a kereső munka közötti konfliktust a férfiak többsége a hagyományos értékrend szerint oldja meg, vagyis a munkát helyezi az első helyre, a munkanélküliség drámai hatással jár. A férfi egész értékrendje, hitvallása, férfiúi önértékelése hever romokban. Élete értelmét veszíti el.

Ha egy férfi munkanélkülivé válik, legtöbbször nem növeli otthoni aktivitását, háztartási, családi szerepvállalását. Bár e téren alapos szemléletváltás történt, a patriarchális családokban nevelkedett férfiak továbbra is inkább életük hátterének tekintik a családot, mint előtérben álló életfeladatnak.

Nők és férfiak egyaránt szenvednek a bizonytalan jelentől és a kilátástalan jövőtől, de a férfiak számára kevesebb menekülési utat kínál a hagyományos társadalom. A családi és a baráti kapcsolatok ápolása, az unokák nevelése, az otthoni munka menedzselése sok középkorú nő számára boldogító, értelmes és hasznos elfoglaltság, míg egy férfi sokszor ügyetlenül, rutin nélkül lát hozzá. Aki apaként nem tanulta meg élvezni egy kisgyerek társaságát, márpedig erre dolgozó, családfenntartó fiatal férfiként nem sok esélye volt, az idősebb korban nehezen boldogul új szerepében. A férfiak az új családtagok megjelenését, a családi szerepek és viszonyok átrendeződését nehezebben fogadják el és kezelik, mint a nők. A csökkenő társadalmi és anyagi státuszt, a fogyatkozó társadalmi presztizst, az ezzel járó alacsonyabb jövedelmet, vagy rosszabb esetben a munkahely elvesztését kétségbeesetten élik meg. S mivel a problémák nyílt kibeszélése, a sírás-nevetés, az érzelmek felszabadult kimutatása nem tartozik a hagyományos férfi küzdő stratégiák repertoárjába, összeroskadnak. Egész életüket kellene újjáformálniuk, identitásukat újrafogalmazniuk ahhoz, hogy ebből a negatív érzelmi spirálból visszakapaszkodjanak a felszínre. De honnan vegyenek energiát? A társadalom semmiféle fogódzót nem kínál, nincsenek követésre érdemes minták, a nemi szerepek összemosódtak, és az sem biztos, hogy az újjáalakulás szükségszerű feszültségeivel küszködő család ugyanolyan biztos hátteret nyújt, mint korábban.

A megszokott, normálisnak tekintett női-férfi viszony a feje tetejére állt, a hagyományos női-férfi princípiumok közötti határok fellazultak, minden bizonytalanná lett. A férfiak korai halálozása hátterében gyakran az ilyen helyzetekben tartósuló önbizalomhiány és depresszó áll.

Ki védi meg a férfiakat, amikor mi magunk is hasonló problémákkal küzdünk?

Nyolc évvel éljük túl férjeinket, de milyen élet birtokában? Ha magunkra maradunk, mit érünk az éveink számával? Az egymáshoz kötözött sorsból idejekorán kizuhanó férfiak és a lehetetlennel versenyre kelő nők csak együtt menthetik meg egymást. Hiszen egyek vagyunk.

 

AZ ÉLETADÓ FELELŐSSÉGE

Kevés téma lobbant lángra akkora szenvedélyt, mint az otthonszülés. Nyugat-Európában a hatvanas évek végi szexuális forradalom, majd a nőmozgalmak tűzték elsőként zászlajukra ezt a témát, az abortusz, az együttesen vállalt terhesség és az apás szülés mellett. „A hasam az enyém!”- kiáltották bele a világba a forradalom lányai, akik a női test feletti önrendelkezés, a szabad szerelem, a szabad választás és az emberi méltóság szószólóiként száguldoztak körbe az európai nagyvárosok utcáin és terein a „normális” polgárok legnagyobb megbotránkozására.

Azóta nagyot fordult a világ. Az egykor provokatív követelések beépültek a józan hétköznapi élet valóságába. Ma az abortusz Európában legális, (három ország kivételével) a férfi-női szerepek gyökeresen megváltoztak, a „női ügyekből” közösen vállalt ügyek lettek, a szimbolikus apák helyére hús-vér apák léptek. De az otthonszülés körüli viharok csak nem csendesedtek el. Nem véletlenül.

Magyarországon évente kb. százezer nőnek születik gyereke, s közülük 250-300 nő szeretne otthon szülni. Ezt a lehetőséget meg kell adni a számukra, mondom annak ellenére, hogy soha nem választottam volna az otthonszülést. Akkor sem, ha komplikációmentes szülés várható, ha a kórház tizenöt percen belül elérhető, ha tapasztalt bába segít, ha tudom, mennyivel emberibb és barátságosabb az otthonom, mint egy kórterem, stb. stb. Mert mindezek az előnyök eltörpülnek a mellett a veszély mellett, amit az otthonszülés jelent. Komplikáció esetén ugyanis a bába tehetetlen, és ha egy szükséges transzfúzió, vagy más sürgősségi ellátás késlekedik, meghalhat a gyerek. Az idő a legnagyobb úr, lehet, hogy egyetlen percen múlik, sikerül-e megmenteni egy újszülött, vagy egy anya életét. Így volt ez az én gyerekem esetében is, aki az azonnali beavatkozásnak köszönheti, hogy megszületett, otthonszülés esetén meghalt volna.

A kórházi felszereltséget és a szakorvosi segítséget nem pótolhatja semmi. A szülés természetesen nem betegség, de a legnormálisabban zajló folyamat közben is felléphetnek váratlan, azonnali beavatkozást igénylő zavarok. Erről minden anyának tudnia kell, mielőtt úgy dönt, hogy otthon hozza a világra a gyerekét. A választás szabadsága, a „méltó szülés” viszont olyan fontos és méltánylandó szempontok, amelyek érdekében ki kell dolgozni azokat a szigorú szabályokat, amelyek a lehető legbiztonságosabbá teszik az otthonszülést. Az, aki ezeket a szabályokat megszegve vezet le egy szülést, bűncselekményt követ el. Nem tudom, Geréb Ágnes, aki a hazai otthonszülési mozgalom vezetője vétkes-e egy újszülött halálában, ezt majd a vele szemben folyó vizsgálat dönti el. De annak örülnék, ha az otthonszülés és a kórházi szülés képviselői nem folytatnának dogmatikus, ideológiai küzdelmet, hogy ne mondjam vallásháborút egymással szemben, mert azzal nem jutunk sehová. Az anya és az újszülött érdeke egyaránt az, hogy a lehető legbiztonságosabb körülmények, a legmagasabb szintű felszereltség és szakértelem mellett történjen meg a szülés. Nem érdem, ha valaki otthon szül, ahogyan az sem hőstett az apa részéről, ha jelen van a szülésnél. (Bár igen méltánylandó.) Minden szülőnek magának kell eldöntenie, hogyan szeretné átélni élete kimagasló eseményét, de nem kockáztathatja sem a születendő gyerek, sem a saját maga biztonságát. Az élet felelősséget követel.

 

VÉSZVILLOGÓ

Lehet, hogy a válság teszi, lehet, hogy a negyven fokos kánikula, de mintha még idegesebben vezetnének az autósok mostanában. Nem irigylem azokat, akik most tanulnak vezetni. Életveszélyes fenyegetések áradata zúdul a legkisebb hibát vétő vezetőre, féktelen indulatok szabadulnak el a legkisebb koccanások miatt.

Tegnap este, amint hazafelé hajtottam a városban, eszembe jutott egy kínos kalandom még kezdő autós koromból. Tévedésből behajtottam egy egyirányú utcába, szembe a forgalommal, ami valószínűleg minden tejfelesszájú kezdővel legalább egyszer megtörténik az életben. Éppen csak felismertem, hogy mekkora hibát vétettem, amikor őrjöngő, ujjukat mutogató, dudáló autósokkal találtam magam szembe. Azt hittem, szétdudálják az agyamat, belehajtanak az autómba, és egyre jobban pánikba estem. Mintha hatalmas, nekiszabadult csimpánzok közé kerültem volna a dzsungelben, akik szét akarnak tépni. Leállítottam a motort, és mindkét kezemet feltartva kiléptem az autóból. A mozdulatom ösztönös volt. Csapdába szorultam, és egyetlen reményem az volt, hogy ellenfeleim megkegyelmeznek nekem, ha megadom magam. És valóban. A nagytestű, dühödt csimpánzokból szempillantás alatt ember formájú alakok lettek, akik mosolyogva közelítettek felém, és segítettek, hogy kifarolhassak az utcából. Már senki nem kiabált, nem akart bántani, segítőkész férfiak gyűrűjében találtam magam. Azzal, hogy elismertem a hibámat, esélyt adtam a többieknek arra, hogy jóindulatúak legyenek.

Ez az emlék mélyen beleégett a tudatomba. A helyzet sokszor úgy kívánja, hogy erősnek és bátornak kell mutatkozni, akkor is, ha nem vagyunk azok. De ez az eset éppen azt értette meg velem, hogy kifizetődőbb, ha nem játszom meg az eszemet, ha nem akarok erősnek látszani akkor, amikor gyönge vagyok, bátornak, amikor félek. Biztonságosabb hely lenne a világ, ha az emberek mindig bekapcsolnák a vészvillogót, amikor védtelennek és kiszolgáltatottnak érzik magukat. Kár, hogy erre még nem jöttek rá, ezért tele az utca dühös emberekkel, és mindenki meg akarja mutatni, hogy erősebb a másiknál. Elfogadják az utcai dzsungel törvényeit, agresszióra agresszióval válaszolnak, mert tele vannak keserűséggel és dühvel, és nincs elég erejük ahhoz, hogy nyugodtak maradjanak. Az állatvilágban a kiszolgáltatottság agressziót válthat ki a többi állatból, de az emberekből inkább a jóindulatot hozza elő. Segíteni egy bajba jutottnak öröm, kedvesnek lenni a másikhoz jóleső érzés. Sajnos erre még mindig csak kevesen jöttek rá.

 

ÉLETELIXÍR

Három amerikai tudós, köztük két nő, valóra váltotta az emberiség legősibb vágyát: felfedezte az életelixírt. Pontosabban azt a molekulát találta meg, amely kulcsszerepet játszik az öregedésben és a rákbetegségben. Meg is kapták érte az orvosi-élettani Nobel-díjat.

Gyanítom, hogy az igazán érdekes történet számunkra csak most kezdődik. A hagyományos gyógyászattól a plasztikai sebészetig valószínűleg rengeteg iparág kezd őrült versenybe azért, hogy ennek a csodálatos felfedezésnek a hasznát lefölözze, minél nagyobb üzletet csináljon belőle. Nők és férfiak milliói már ma is vagyonokat költenek arra, hogy bizonytalan eredetű zsírokkal kényeztessük a bőrüket, hogy amennyire csak lehetséges, megfeleljenek az éppen aktuális fiatalság- és szépségideálnak. A termékek tényleges hatását soha senki nem ismerte meg. A női magazinok sikeresen tartják ébren az örök női szépség mítoszát a kozmetikai cégek és a plasztikai sebészek legnagyobb örömére. Újabb és újabb vágyakat ébresztenek, s ha egyszer sikerült a szépség és a fiatalság bűvkörébe vonzani a nőket, márpedig ez mindig sikerül, akkor már könnyű rájuk erőltetni a kötelező elvárásokat. A szépségindexek, szépségikonok, fittnesz-rítusok, fogyasztói sztriptízek képei össztűzként zúdulnak az olvasóra, aki előbb-utóbb behódol a tömegesen előállított szépségideálnak. Mindenki sovány és fiatal akar lenni. A gazdasági és pénzügyi válság ellenére a kozmetikai cégeknek nem kell attól tartaniuk, hogy csődbe mennek.

Vajon mi történne a gazdasággal, ha a női piac beomlana? Ha megszűnne a testsúlykultusz és az öregedéstől való félelem? Ha nem minden nő ugyanazt az egy kérdést tenné fel, amit a magazinok szerint fel kell tenniük: „Szépek vagyunk, mi nők, vagy sem?”

Akik arra tippelnek, hogy összeomlana, tévednek. Az egyik fontos változás éppen az, hogy a tömegmédia régóta nem csak a nőkben tartja ébren a vágyakozást a fiatal külső, a sima bőr, a vonzó tekintet és a dús hajkorona iránt, hanem régen a fegyelmező eszközök uralma alá hajtotta a férfiakat is a testépítés, a fogyasztás, a ránctalanítás és a plasztikai sebészet különböző formájában. A vonzó férfi fiatal, kisportolt, erős, arcán legfeljebb egy markáns nevetőránc és tökéletesre igazított borosta.

Valóban ennyire elszürkült az olvasói képzelet? Mindenki a tömegesen előállított fiatalságideálnak akar behódolni? Várjuk az új csodaszert, amitől eltűnik a ránc, a folt, a háj? Új vallás korszaka jött el?

Talán igen. Amikor a három amerikai tudós felfedezte a sejtek öregedéséért felelős enzimet, valóban új korszakot nyitott az orvostudomány, a rákkutatás és a gerontológia történetében, és vélhetően a szépségipar és a plasztikai sebészet forradalmi átalakulásához is hozzájárult. Nem lennék meglepve, ha ezután a kozmetikai- és reklámipar megújuló erővel indítana hadjáratot a fiatalság és a szépség kultusza nevében a sajtó hatékony közreműködésével. Csak be kell venni egy szépségkapszulát, amely megállítja az öregedést, és kész. Mert hiába roppant össze a nőiesség misztikuma és csengett le a hetvenes évek elején a szexuális forradalom Európa-szerte, ha megmaradt a női és a férfi test, amelyekre mindig új, modernizált szépségmítoszokat lehet ráaggatni, mindig az adott kor szépségmítoszát. Tudományból üzletet csinálni sokak számára meseszerű meggazdagodást jelent. Csak el kell érniük, hogy egy unalomig uniformizált világban éljünk, ahol Budapesttől New York-ig ugyanazon szépségeszmények képeinek fürdőjében merítkezünk meg. Aki hagyja magát bolondítani, könnyen oda kerülhet. Mert megérdemli.
 

A POFONOK TOVÁBB CSATTOGNAK - AZ ALKOTMÁNY VÉDELMÉBEN?

- Az esélyegyenlőség terén egy dologban „elértük az európai szintet": az Alkotmányra hivatkozva a köztársasági elnök azonos eséllyel védi az erőszakoskodó és az áldozat jogait. Mire az áldozat panasza eljut a bíróság elé, már csak a koporsójára helyezett virágcsokrokkal vigasztalódhat – jelentettem ki mint az EP Jogi bizottságának tagja annak kapcsán, hogy a köztársasági elnök nem írta alá és normakontrollra az Alkotmánybírósághoz küldte az úgynevezett távoltartási törvényt.

- Hetente egy nő esik áldozatul, emberek tízezreinek életét teszi pokollá az, amire az Európai Unió számos országában, de másutt is már van megoldás – állapítottam meg. Családvédelmi, egyetemi tanári, esélyegyenlőségi miniszteri pályafutásom során, többek között külföldi, ausztriai vendégprofesszorként is szereztem tapasztalatokat. Ausztriában a távoltartás intézményének bevezetésével nagyságrendekkel csökkent a családon belüli erőszakos cselekedetek száma.
- Folyamatosan és szemforgatóan sopánkodunk a társadalomban eluralkodó erőszakon, de semmit sem teszünk ellene. Lehet hogy nem tökéletes a nagy nehezen, konszenzussal kiizzadt törvény, ám a rendelkezéseit végrehajtó intézmények, személyek képzésével, a közvélemény empátiájával igenis eredményt érhetnénk le, s ez nagyban javíthatná társadalmunk közérzetét – értékeltem a kialakult helyzetet. – Most megint elkezdődik a jól ismert, több hónapos jogi csűrcsavar, miközben a pofonok tovább csattognak.