RÉSZLET „HÍRNÉV” CÍMŰ ÚJ REGÉNYEMBŐL
Amikor Dóra belép, összeszorul a gyomra. Mindig riasztotta az a falanszterhangulat, ami a médiabirodalom látszatát keltette ebben a barlangban, az említésre sem méltó kulisszák között. Két év alatt megtanulta, hogy itt minden csak másolat. A látszatteremtés munkásai szorgos munkával, de különösebb erőfeszítés nélkül próbálnak olyan hatást kelteni, mintha a médiaipar valamelyik fellegvárában lennének. Valójában csak játszadoznak, kofák a halpiacon. Az unalmat és az ürességet üzlettel, szexszel, alkohollal és intrikával pótolják. Tehetség, hírnév, halhatatlanság. Üres szavak, amelyek csak az ambiciózus kezdők fejében és idegeiben léteznek. A nagymenők játszanak, poénkodnak ezekkel a fogalmakkal, gunyoros és szellemes megjegyzések vékony maszkjai mögé bújnak. Elfojtják az egykor bennük is élő szenvedélyt, mert túlságosan rég volt, amikor érezték, és hagyták elmúlni a pillanatot. Nincs már bennük az a vágy, hogy nyomot hagyjanak maguk után. Nincs már bennük erő a művészeti alkotáshoz, a szerelemhez, és már nem is gondolnak a szenvedély elvesztegetett pillanataira. Elmúltak örökre. Nem tudják visszahívni őket. Már nem is akarják.
Dóra mindezt egy ideje már világosan látja, és most azt is érzi, hogy fontos döntés előtt áll. Janesz arca sok mindent elárul. Itt az ideje, tisztázni a dolgaikat.
- Gondolom sejted, miért hívtalak be.
- Azért mondd csak el.
- Ez az adás nem mehet le.
- Micsoda?
- Jól hallottad.
- Ez őrület! Ezt nem hiszem el!
- Pedig így van.
- Azért nem, mert ezt már nem mered vállalni?
- Azért nem, mert nem illik bele a profilunkba. Mi szórakoztatni akarjuk a nézőket, talán emlékszel, hogy egy szórakoztató női magazint vezetsz. Dokumentumfilmeket a Spektrum tévén néznek az emberek.
- Ez az első igazán jó interjú, amit csináltam, és azt akarod mondani, hogy nem adod le? Végre egy hús-vér ember a műsorban, aki nem csak megcsiklandozza a nézők idegvégződéseit, hanem felrázza őket, a sok szalon izgalmat keltő vendég után.
- Talán bízd rám, hogy mit adok le, és mit nem. Én döntöm el, hogy mi való ide, és mi nem.
- De hát rosszul döntesz, vedd észre!
- Akkor most elmagyarázok neked valamit, amit úgy látszik még mindig nem tanultál meg. A néző azt szereti, ha minden szerda este ugyanazt a menüt kapja, mint egy első osztályú vendéglőben. Nem akar csalódást. Olyasmit, ami a biztonság és a megszokottság zsibbasztóan kellemes élményével ajándékozza meg, úgy elvarázsolja, mint valami bájital, amit koktélnak hívnak. A „Kicsoda nő” ilyen csökkentett szesztartalmú ital. Mi keverjük ki, és te feltálalod. Ennyi a szereped, és nem több. Azt, hogy miből állítjuk össze, azt mi határozzuk meg, és nem te. És ez a legutóbbi koktélod nem kell, értsd meg végre.
Janesz kinéz az ablakon. Nincs kedve folytatni a beszélgetést. Ha befejezik, végre kiszabadul ebből az irodából, találkozni fog Ritával, és elfelejti az egészet. Még hogy koktél! Hogy az istenbe jutott az eszébe ekkora baromság?
- Hazudtál, amikor azt mondtad, hogy színvonalas, informatív műsort akarsz. Hazugság volt! Cinikus vagy, nem érdekel semmi. Beleszerettél az üzletbe és a hatalomba, és azt hiszed, hogy csak ezek számítanak. Az igazság az, Janesz, hogy berezeltél. Nem mersz kockáztatni, félsz mindentől, ami szokatlan. Szemernyi képzelőerő sincs benned, kihunyt a fantáziád. Engem az érdekel, hogy megtudjam, mi történik, hogy mi a valóság, te pedig arra használod a hatalmad, hogy ezt megakadályozd. Beéred a lapos, közhelyes, unalmas kis sikerek ismétlésével. Szánalmas vagy!
Dóra felemelt a hangját, nem bánta, hogy odakint meghallják.
- Na, ebből elég! Ezt hagyd, ezt azonnal hagyd abba. Semmi kedvem veled vitatkozni. Akkor váljunk el!
- Ez most már sok. Hogy ezt éppen te mondod. Te hívtál ide, temiattad vagyok itt, te tanítottál meg arra, hogyan kell műsort vezetni, és most azt mondod, hogy váljunk el? Akkor minek volt ez az egész? Miért járattad velem a bolondját? Én komolyan vettem a szerepemet, jó műsort akartam csinálni, és te bele akarsz kényszeríteni abba a szemétbe, amit a gagyi csatornák csinálnak. Unom, unom, és nemcsak én, hanem a nézők is unják. Neked talán tetszik?
- Semmit nem értesz. Magyarázhatnám még hosszan, de minek? Röviden: holnap már ne gyere be.
- Ki vagyok rúgva, mert jó műsort csináltam?
- Hagyjuk ezt. Én befejeztem a vitát.
Dóra végigméri, kimegy a szobából. Bevágja maga mögött az ajtót.
NÉZZÜNK SZEMBE TÖRTÉNELMÜNKKEL
…tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép…
(Radnóti Miklós)
Nem akarok olyan társadalomban éli, ahol békés felvonuláson kockakövekkel és mérgezett tojásokkal dobálnak s ezt a véleménynyilvánítás egyik fajtájának tekintik.
Nem akarok olyan társadalomban éli, ahol lehúzott zsaluk résén át félve lesem a menetelő és a maguk módján igazságot osztó feketeingeseket.
Nem akarok olyan társadalomban élni, ahol kövekkel sebeznek meg saját szobájukban kisgyerekeket.
Nem akarok olyan társadalomban éli, ahol embereket kiközösítenek, nyilvános helyről elzavarnak velük született testi fogyatékosságuk miatt.
Nem akarok olyan társadalomban élni, ahol a tudást a gyerekekbe átplántáló tanárok nap mint nap veszélynek vannak kitéve.
Nem akarok olyan társadalomban élni, ahol egy kis csoport szánalmas tragikomédiává silányítja nemzeti ünnepeinket.
Nem akarok olyan társadalomban élni, ahol a politika csak kullog az események után, ahol a megtörtént s nem egyszer ösztönzött tragédiák záróakkordjaként egyesek cinkos összekacsintással elhatárolódnak az eseményektől, felháborodást mímelnek, ám soha nem mernek az események elébe menni.
Olyan társadalomban szeretnék élni, ahol az igazságszolgáltatás és rendészet az erős civil szférával közösen meg tudja előzni, meg tudja akadályozni ilyen konfliktus helyezetek kialakulását.
Olyan társadalomban kívánunk élni, ahol minden szabad, egyenlő méltósággal és jogokkal megszülető ember békében élhet, valósíthatja meg önmagát etnikai hovatartozásától, bőrének színétől, nemétől és szexuális beállítottságától, nyelvétől, politikai vagy más meggyőződésétől, vallásától, nemzeti hovatartozásától, társadalmi, vagyoni helyzetétől függetlenül.
Olyan társadalomban, ahol nem engedik levitézlett, de még mindig támogatókra találó, veszélyes eszmék újjászületését.
Olyan társadalomban, amelyik szembe mer nézni saját történelmével s az elkövetett bűnöket nem tagadva, hanem azokból okulva szabadul meg a múlt árnyaitól.
Olyan társadalomban szeretnék élni, ahol lebontanak minden akadályt a szegénységben, a magány fogságában vagy fogyatékkal élők előtt s nem csak fizikai, de mentális, lelki értelemben is.
A veszély, a fenyegetettség hétköznapjaink része lett. Nem áltathatjuk magunkat: nincs kis vagy nagy fasizmus, csak fasizmus van. A történelem tízmilliók életének árán bizonyította be ennek szomorú igazságát. Mindent meg kell tennünk, hogy megvédjük az európai polgárok személyes szabadságát, biztosítsuk számukra az esélyegyenlőséget, a nyugodt, békés, munkás életet.
EGY SZABAD EMBER HALÁLÁRA
Áll a színpadon, egy szál gitárral a kezében és énekel. Érzem, hogy nekem adja a dalait, nekem énekli azokat az egyszerű strófákat, amelyekből ráismerek az országra, ahol élek. A Költő nekem énekel, elém tárja a lelkét. Egy szabad ember egy szabadság nélküli világban. Fény barázdálja az arcát, hunyorog. Később rájövök, hogy ez a hunyorgó tekintet a védjegye, ő így fürkészi a világot, ilyen csillogó, szúrós szemmel, és lehet, hogy nem is a fény zavarja annyira.
Meséli a szerelmet és az elválásokat, a balatoni nyaralást, az életet a munkásszállón, a személyes érzelmeit és a közhangulatot, és elszorul a torkom. Minden szavának súlya van. Tényleg, ezt miért csak olyan kevesen tudják? Cseh Tamás, a Költő, az Indián, ő tudta. S a közönség, mint a mesében önmagára ismerő gyerek, hallgatta, ahogyan énekelt.
A „létező szocializmusban” azt utáltam a legjobban, hogy amikor pocsék idő volt, az időjós akkor is azt jelentette, hogy derűs napunk van. A szocialista propaganda gépezet nem hagyott ki egyetlen ziccert sem. Bereményi Géza és Cseh Tamás legnagyobb érdeme az volt egy ilyen történelmi korban, hogy nemcsak hogy semmiféle hazugságra nem voltak hajlandók, a legjelentéktelenebbekre sem, de úgy tudtak felmutatni egy villanásnyi részletet a hétköznapi életből, mintha a bajok legmélyéről törne fel a mondandójuk. Dalaik megnyitották az emberek szívét és szellemét egy szabad világra. S egy korban, amikor a valóságos szellemi nyitás lehetetlen, be kell menekülni az álmok világába. Ezért lett indián Cseh Tamás, mert tiszta, átlátható és érthető világban akart élni, amilyenben egyébként nem élhetett. Sem ő, sem más.
Bereményi Gézával együtt alkottak tökéletes párost. Szükségük volt egymásra ahhoz, hogy tehetségük teljes pompában ragyoghasson. A harminckilenc évnyi töretlen összhang, és a közös nyelvként szolgáló zene most véget ért. Cseh Tamás bekerült az örök fénybe, ahol biztosan kisimulnak az arcán a ráncok, és a tekintete csillogóbb lesz, mint valaha, amikor a gitárja után nyúl.
EGY ESSZÉREGÉNY REGÉNYE
Ez a cím ugyan már foglalt a magyar irodalomban, „Egy regény regénye” címmel jelent már meg egy érdekfeszítő írás (Újvidéken) Sinkó Ervin tollából, most mégis felelevenítem ezt a patinás szófordulatot, és egy rövid esetleírás erejéig fellebbentem a fátylat a könyvben közölt írások egyikének-másikának kalandos hátteréről. E háttér néhány különleges vonatkozásáról, amelyek így, vagy úgy összefüggésbe hozhatók ezzel a könyvvel.
És még egy szépirodalmi vonatkozás: erre az időszakra esett, hogy kinyílt a szemem a hazai internetes naplóírás világára. Nem nyugodhattam én sem, amíg saját blogom (alanyi honlapom) nem lett - azóta is nyomaszt az önként vállalt teher, hogy folyamatosan frissítenem kell azt. Meggyőződésem, hogy az internetes naplóírás e divatjának két nagy előfutára volt: a bécsi századelő szent szörnyetege, Karl Kraus, és a minősítő jelzőkkel kevéssé megragadható Németh László. Kíváncsi énem kísértésére jegyzem meg, hogy mindkettőjüket egyetlen szembetűnő szempont köti össze: előszeretettel tűztek tollhegyükre olyan közös etnocentrikus témákat, amelyek a politikai korrektség mai világában (Auschwitz után) tökéletesen szalonképtelenek. A maguk idejében mindkettejük híres és sokat forgatott lapot szerkesztettek. Mit szerkesztettek? Egyedül írták azokat, szerkesztenivaló tehát éppen nem volt bennük. Kraus egyedül írta a nagyhatású „Fáklyát”, a tanár úr pedig néhány évtizeddel később a Tanút.
Ami az internetes naplóírást az egyedül írt folyóiratoktól előnyösen megkülönbözteti, az nem annyira a pillanat szülte impresszionista szellem, a szándékoltan alanyi hangvétel, hanem a „szindikálás” lehetősége. Ami a szerzőnek szindikálás, tehát az, hogy ne csak egy lapban jelenjen meg az írása, hanem sokban egyszerre, az az olvasó számára nem más, mint a megrendelés online lehetősége. Járathatjuk az érdeklődésünkre számottartó személyek blogjait, ahogyan szerdán Hamburgban megjelenő kedvenc lapom is jár hozzánk a postás (mitagadás olykor hétfői) jóvoltából. Ami a hús-vér világban az előfizetés, az csak nemrégiben vált műszaki lehetőséggé a bitek árnyékvilágában. A mai rohanó világunkban ugyanis nem mindegy, hogy agyonolvasott szemünkkel felkeresünk-e még egy érdekesnek megismert oldalt, vagy értesítést kapunk arról, hogy az éppen frissült, és csak ekkor fáradunk oda.
Ez a könyv mint társadalomkutatás
Amikor a férjem e könyv alapjául szolgáló közgazdasági kutatásain dolgozott, akkoriban lettem miniszter. Családomban eddig mindenkinek keményen meg kellett küzdenie azért a pozícióért, amit elért. Nem volt ez másként az én esetemben sem. Csak kívülről látszott úgy, hogy a miniszteri kinevezéssel a szerencse az ölembe hullott.
Sokszor elgondoltam, mi lett volna belőlem, ha véletlenül egy másik korban élek. Szívesen képzelem magam a Felvilágosodás kori Párizsba, vagy a XX. századforduló művészének, merész hangú írónak, aki a szecesszió szerelmese, vidám, boldondos nő, mindig úton van, lázít és lázad. Vagy drámai színésznőnek Angliában, színpadi táncosnak a Bejart-balettben, esetleg orosz forradalmárnak, akinek az élete tele van drámai fordulatokkal.
Ha a középkorban élek, biztosan megégettek volna, mint boszorkányt. És mi lett volna, ha férfinak születek? Észrevenném-e mindazt, ami ma annyira bántja a szemem, a nőkkel, a gyerekekkel, az öregekkel való bánásmódot? Hogyan élném meg a gyerekem születését, a szüleim halálát, a válásokat, a szerelmeket?
Nőnek születtem Magyarországon, és nagy szerencsémre idejében ért a rendszerváltás, még elég fiatal voltam ahhoz, hogy élni tudjak azzal a szabadsággal, amit az új rendszer hozott. Egészen biztos, hogy ha a teljes életemet az államszocializmusban kellett volna leélnem, akkor boldogtalan, frusztrált ember vált volna belőlem. Biztosan szabadúszó értelmiségi maradtam volna, aki képtelen beilleszkedni egyetlen intézménybe is, tanár, akit.radikális nézetei miatt előbb-utóbb minden hazai egyetemről kipenderítenek, írásra pedig végképp nem gondolhattam volna. Politikus sem vált volna belőlem, az egypárt rendszer teljesen elfogadhatatlan volt számomra, ahogyan én is a párt számára. Nem „disszidáltam” volna, mert képtelen lettem volna elhagyni az országot, a szüleimet. Maradtam volna tehát, és minden bennem rejlő tehetséget el kellett volna temetnem.
A rendszerváltás pillanata egyben szociológusi pályám nyitánya volt. Megalapítottam az Esély társadalompolitikai folyóiratot, amelynek tizennégy évig voltam a főszerkesztője. Az Esély jóval több volt számomra, mint egy folyóirat. A szerkesztőségben szakmát és életbölcsességet tanultam, újfajta műveltségre tettem szert, és ösztönösen gyorsolvasóvá váltam a tömérdek cikk szerkesztése közben. Az első számot ‘89 kora őszén magam hoztam el a nyomdából, az öszekötözött csomagokat a tűző napon boldogan pakoltam be életem első autójába, egy Frédi nevű okkersárga Trabantba. Egy nyomdász utánam szaladt.
- Kisasszony, mi a címe ennek a lapnak?
- Esély – mondtam – nem látszik?
- Jó a cím, csak éppen nem lehet elolvasni. Így nehéz lesz eladni. De beleolvastam a cikkekbe, és tetszenek. Végre valaki ír a szegényekről is.
Ez volt az egyik legemlékezetesebb beszélgetésem. Megtanultam, hogy a legfontosabb olvasó a nyomdász, és egy lapot nem csak írni, hanem eladni is kell. .
Tizennégy éven át nyomorúságos körülmények között, a semmiből szerkesztettük az Esélyt. Kolduló rendnek hívtuk magunkat, mert körbejártunk minden létező hivatalt, minisztériumot, alapítványt, amelyiktől akár csak filléreket remélhettünk. Büszke vagyok arra, hogy két ciklusban, ellenzékiként is fenn tudtunk maradni, egyetlen lapszámot sem kellett kihagyni, miközben sok más folyóirat sjanos tönkrement. Tizennégy évig amolyan mindenese voltam az Esélynek: főszerkesztő, menedzser, az Esély-műhely szervezője, háziasszony. És miközben létrehoztuk a magyar szociálpolitika első és sokáig egyetlen mérvadó folyóiratát, csodálatos emberi kapcsolatokra találtam. A szerkesztőség titkára – mert semmiképpen sem akarta magát titkárnőnek nevezni – a Hadik kávéház tulajdonosának lánya, Berény Márta volt. Humora, intelligenciája és kedvessége mindenkit elvarázsolt. Miközben postázta az Esély számait, történeteket mesélt Karinthyről, aki a kávéházban a térdén lovagoltatta. Karinthy Frigyes így vált végképp és visszavonhatatlanul a családi életem részévé, hiszen szüleim évtizedeken át folytatásos regényként mesélték a Karinthy család életét. Mártától próbáltam megtanulni a hosszú házasság titkát, de végül abban állapodtunk meg, hogy én “szakaszosan monogám” vagyok, vagyis hűséges addig, amíg egy kapcsolat kimerül, akkor viszont menekülésre fogom. Egy nehéz, évekig tartó válásom esett arra az időszakra, míg együtt dolgoztunk a szerkesztőségben. Adott néhány jó tanácsot, amelyet csak ritkán fogadtam meg.
- Egy fiatal, sikeres nő, ha egyedül van, elijeszti a férfiakat –mondta.
- Ugyan – feleltem – ma már nem ilyenek a férfiak.
- Édesem, a férfiak mindig, mindenütt egyformák. Csak a szöveg változik. Az erős, független nőktől halálosan félnek.
- Akkor mit tehetek?
- Ne mutasd magad olyan magabiztosnak, de azért legyél magabiztos – felelte és nevetett.
Nagy szükségem volt erőre és önbizalomra. Csak úgy lehettem főszerkesztő, egyetemi tanár, majd minisztéri biztos, hogy hittem magamban, az igazamban, és elég sokáig abban, hogy a világ mégiscsak megváltoztatható.
Napóleon óta tudjuk, hogy minden katona a zsebében hordja a marsallbotot, a dicsőség végül mégiscsak kevesek jutalma.
Egészen váratlanul ért, amikor az esélyegyenlőség értelmiségi, majd köztisztviselői „élharcosaként” felkértek arra, hogy legyek az ország első esélyegyenlőségi minisztere.
A felkérés különlegességét még az is fokozta, hogy nem egy szervezethez kerestek új vezetőt, mégcsak nem is az volt a helyzet, hogy a párt valamely áramlatának politikai követeléseit fogadták volna el ilyen módon. Szabad kezet kaptam egy európai stílusú hivatal létrehozásához. Ez később sok nehézséget is okozott, mert ugyan megkötöttségek nélkül politizálhattam, és nem kellett figyelembe vennem egyetlen pártáramlat partikuláris követelés-listáját sem, de amikor politikai támogatást kellett szereznem egy-egy elképzeléshez, akkor mindent elölről és legalulról kellett felépítenem.
Az általam gondozott (felügyelt) területek közé tartozott az is, amelyről itt a harmadik nagyesszé szól. Ilyen esetben fennáll az érdekkonfliktus veszélye, ha tehát szerzőtársam témaválasztása már megtörtént, vigyázni kell arra, hogy a kutatás finanszírozásához nekem semmi közöm ne legyen – ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy lehetőleg ne hazai forrásból történjen. Minden ment is magától rendesen és rendben, egészen addig, amíg egy napon egy tiszt a nemzetbiztonságiaktól be nem jelentkezett nálam.
Hatalom védte bensőség
Miniszterként egy erődítményben éltem. A miniszteri szobám ajtaját kiképzett előörs, mai nevén titkárság védte. A naptárom olyan volt, mint egy vasúti menetrend, különböző szélességű sávok hasították benne darabokra a hasznos időt. Fontos eseményt széles sáv jelölt, kevésbé fontosat csupán vastag vonal. Egyik megbeszélésből a másikba zuhantam, lélegzetvételnyi szünet nélkül. Titkárok, szakértők, tanácsadók beszéltek hozzám, elemeztek, javaslatokat tettek az asztalomra. A látogatóknak két-három hetes időeltolódással kellett beérniük, amikor a titkársággal időpontotot egyeztettek. Barátoknak, ismerősöknek persze sikerült az ajtónállókat megkerülve gyorsabban bejutni, de a napi hajszában csak ritkán tudtam rájuk időt szakítani.
A snájdig tiszt hagyományos vezetékes számon jelentkezett, mégis már aznap délután, egy ködös november végi napon ott termett nálam. A szokásos udvariaskodást követően is hímezett-hámozott, nem volt annak - civil értelemben - sem eleje, sem veleje, amit mondott. Katonai értelemben pedig végképp nem tudtam követni őt, akárhova vezett is a beszélgetés fonala. Akkor beszél így egy köztisztviselő, ha kínos témát kell pedzenie, felvetés nélkül.
Már rég megittuk a kávét, de a nyúl csak nem ugrott ki a bokorból. Visszatérően beleszőtte tekervényesen előadott mondandójába, hogy a hivatalom mennyire fontos nekik, és csak szóljak, ha valamivel-valakivel kapcsolatban mélyebb háttérelemzésre, környezettanulmányra, adatbányászatra (sic!) volna szükség.
Meglepett, hogy ilyen késztetésnek lettem az alanya. (Tárgya már voltam ilyesminek régen, kéretlenül persze, de most mintha alanyi mivoltomban ért volna az ajánlkozás.)
Sok aspirációm volt még abban az időben is – bár elégedett voltam a pozíciómmal - de ilyesmire éppenséggel nem gondoltam, ilyen ambícióm nem akadt. Sokszor szerettem volna persze tudni, mit mondanak rólam a hátam mögött, és még inkább foglalkoztatott, mit gondolnak rólam a minisztertársaim, a pártok, meg a szövetséges civilszervezetek hangadói. Sokaknak nem tetszett az új közpolitikai irányvonal sikere, rosszakaróm, irigyem is akadt bőven. A legtöbb fejfájást azok okozták, akikhez politikailag közel álltam, de szakmailag mást képviseltünk. Az effajta, talán nem éppen esküdt, inkább intim vetélytársak sajnos a legmakacsabbak . Néhány igaztalan és fájó ütés kijutott a sajtó balliberális részétől is, a jobboldali sajtó legfeljebb egy-egy (komolyan kevéssé vehető) Szodoma-díjat adományozott nekem, amikor napirenden tartottam a nemi diszkrimináció egyes kérdéseit. Igazsága van a fohásznak: (politikai) ellenfeleimmel csak elboldogulok valahogy, (pártbéli) barátaimtól azonban óvjon meg az Isten.
Mégis, intim ellenfeleimmel szemben övön aluli eszközök használatára soha nem gondoltam, politikai ellenfelek megfigyeltetésére még kevésbé.
Ellenségképem ilyen kialakulatlansága láttán a tiszt rosszkedvűen távozott. De mint lelkiismeretes rendőrfelügyelő, akinek bár nem sikerült szóra bírnia a bűneset feltételezett tanúját, hátrahagyta a névjegyét, ha valami mégiscsak eszembe jutna, legyen kihez fordulnom. E hivatali találkozást követően nem gondoltam arra, hogy a Szolgálat lekötetlen lehallgatói kapacitásait igyekszik „eladni”; nem gondoltam arra sem, hogy valaki áskálódik ellenem, vagy hogy meg akarnak védeni; nem gondoltam én semmire, csak örültem, hogy kint van már a csattogó bokájú látogató.
Álmomban sem jutott volna eszembe, hogy a Szolgálat közeli hozzátartozóim telefonos híváslistáját is figyeli. Így vették észre, hogy férjem, aki szorgalmasan tanulmányozta a hivatalomban felhalmozódó „szexipari dokumentumokat”, és ráérzett az anyag mélyén parázsló nagyvárosi dekameron megírására, anyaggyűjtése során naponta két-három prostituálttal is beszédbe elegyedik. Minden jel szerint fennakadtak, sőt meg is ütköztek ezen. De diszkréten nem avatkoztak be a magánéletembe. Ha magam ösztönzöm őket nyomozásra, akkor bizonyára elém tárták volna a „valóságot”, ahogyan ők látták, kéretlenül azonban megkíméltek ettől.
Hát igen. Furcsa dolgok történnek azzal, aki a politika aknamezejére lép. Egy kezdő politikus nem is tudja, hogy nem csak ő, de a családja is részese lesz egy színpadi játéknak. Egy politikus mindig színen van, mindig figyelik, de ebből a kéretlen figyelemből a rokonainak is kijut. Ezért vigyáznia kell minden mondatára, ami a magánéletére vonatkozik. Gondosan kell megválasztani a szavait, akárcsak a ruhája kiegészítőit. Vigyáznia kell arra is, kivel kerül közös fotóra. A mesterségesen megteremtett látszatok erdejében nemigen lehet tudni, ki-kicsoda valójában, és szempillantás alatt váratlan, zűrzavaros és kiszámíthatatlan események kellős közepén találhatja magát. Akár a szülész, vagy az ügyeletes tűzoltó, egy percre sem kapcsolhat ki, mert bármelyik pillanatban történhet valami, ami keresztülhúzza a számításait, felülírja a napi programját, azonnali cselekvésre kényszeríti, eufórikus állapotba röpíti, vagy romba dönti.
Burleszk
Az állami vezetők élete egy végletekig felgyorsított filmhez, olykor bizony burleszkhez hasonlít. A szédítő programáradat gyakran a családtagokat is maga alá temeti.
Egy politikus idővel beletörődik a sorsába, mert rájön, hogy vannak programok, amelyek elől nem térhet ki. Nem szakíthatja meg a viszonyt a vállalatokkal, a lobbistákkal, a képviselőkkel és a pártaktivistákkal, nem térhet ki a kéréseik elől. Sőt. A kéréseket tolmácsolók időpont-kérései elől sem. Egy miniszter tárgyal, egyeztet, dönt, megnyit és felavat, nemzeti ünnepen, munkaebéden és munkavacsorán vesz részt. Ezeket lehetőleg nem keveri össze, mindig megfelelően viselkedik. Ha olykor megfeledkezne magáról, mellette lesz a sajtófőnöke, aki figyelmezteti, és ha szükséges, testőrként védi a tolakodókkal szemben. Aki ezt nem bírja, ne menjen politikusnak.
A napi, heti programoknak van egy csendesen, de megállíthatatlanul hömpölygő alapszintje. Ez olyan adottság, amin csak aránytalanul nagy erőfeszítéssel lehetne változtatni. Ezért jobb az egészet a kabinetre hagyni. Ott a kollégák egymással versengve töltik majd fel az üresen maradó félórás naptári helyeket. Erre az alapszintre épül aztán rá az a réteg, amely már a saját kezdeményezéseket tükrözi. Voltak programok, amelyek nekem voltak fontosak, mert a lelkemből lelkedzettek, és úgy gondoltam, előreviszik az esélyegyenlőség és a hivatal megítélését, és persze a magamét is.
Sok ember úgy képzeli, aki egyszer politikus lett, az mindig az is marad. Az a látszat alakul ki, mintha hiányozna innen a verseny. Régen arisztokraták vezették az országot abból a megfontolásból, hogy biztos hátterük lévén minden figyelmüket az államügyeknek szentelhetik. Sokan gondolják még ma is, hogy egy politikus bebetonozza magát a pozíciójába, legalábbis néhány évre. Nos hát az én élményeim egészen mások! Sehol nincs kiélezettebb létharc, mint a politika felhőrégióiban. Itt már végképp semmi helye az emberi szimpátiáknak, a személyes vonzásoknak, választásoknak. Ebben a célracionális közegben a házastársi hűségről is az a mondás járja, hogy mindenekelőtt önmagához legyen hű az ember! Nincs olyan minimálisan megtartó közeg sem, mint az értelmiségi szakmában. Egyszerűen semmi stabilitás nincs:innen lehet a legnagyobbat esni. Akár egy burleszkben.
Egy miniszter élete egy amerikai nagyvállalati vezető életéhez hasonlít. A magyar állam nagyságában, befolyásában, és a vezetői számára nyújtott természetbeni juttatásaiban egy globális hatókörű amerikai nagyvállalat súlycsoportjában helyezkedik el. Az amerikai felsővezetők jövedelme természetesen sokszorosa, körülbelül ötvenszerese a miénknek, de a béren kívüli juttatások színvonala és volumene igenis összevethető. Két állami autó, két sofőr, és nagy létszámú kabinet segíti egy miniszter munkáját. De szükség is van rájuk!
Egy napon Pécsről jöttem haza, ahol megnyitottam egy Esély házat, sajtótájékoztatót tartottam, majd a helyi vezetőkkel és a szomszédos városok civil szervezeteivel tárgyaltam regionális programokról. Reggel hétkor indultam, este fél nyolckor értem haza, és pontosan nyolc percem maradt arra, hogy az esti báli megjelenésemet előállítsam. Kicsit előre dolgoztam az autóban, így félig kész sminkkel az arcomon ugrottam be a zuhany alá, majd magamra kaptam az estélyi ruhát, nyakam köré tekertem a stólát, és futottam. A férjem zordan követett – utálja a protokollt. De azért éjfélig mosolyogtunk, beszélgettünk, szerencsére néha táncoltunk is. Másnap reggel a modern szociáldemokrata kisebbségi politikáról tartottam előadást az MSZP roma tagozatán.
Talán nem csoda, hogy miniszterként emberkerülővé váltam, a korábbi baráti köröm is szép lassan leépült. Baráti találkozások helyébe protokoll események léptek. És ezekben a férjemnek is részt kellett vennie.
Az emberem otthon éppen az íróasztala fölé görnyedt, jól ment neki a munka, amikor berobbantam a lakásba. Én egy elhúzódó tárgyalás után, ő az írásába merülve. Húsz percünk maradt, hogy az Operaházba érjünk nemzeti ünnepünk előestéjén. Villámgyors átöltözés, néhány ingerült szóváltás, majd zseniális sofőrünk a budai körút sinein repült át velünk Pestre, ahol az Oktogonig akadálytalanul el is jutottunk. Férjem apja régen egy építőipari vállalat főmérnökeként állami kocsin járt, mesélte, hogy az autója a rendszám alapján jól megkülönböztethető volt. Ma azonban hozzértő szem kell a flottarendszámok felismeréséhez. Már majdnem megérkeztünk, amikor megállítottak, mert a nemzeti ünnepre érkező főméltóságok miatt lezárták az Andrássy út egy szakaszát. Odahajtottunk az ügyeletes rendőrhöz, és a gépkocsi vezető jelezte: állami vezetőt hoz. A rendőr azonban az öt főméltóságra volt beprogramozva, nem tűrt ellentmondást. Késésben voltunk, márpedig a vezetőnk soha, egyetlen percet sem késett. Ez számára presztízs kérdés volt. Engedély híján is gázt adott, és elszáguldottunk A rendőr – aki feladata teljesítéséből ugyancsak presztízskérdést csinált, a fegyveréhez kapott. Csak a mellette álló egyenruhás kollégája fogta le a kezét. Amíg ők gyúrták-győzködték egymást, mi továbbsuhantunk, és az utolsó pillanatban zuhantunk be a páholyba. Kezdődött az előadás.
Amíg a nézőtér sötét, lehet lazítani. De amikor kigyulladnak a fények, a politikus újra színen van. Egy kezdő nem is sejti, milyen veszélyes időpont ez. Csak állni és bámulni a színházi élmény hatására nem lehet, házastársi beszélgetésbe merülni nem ajánlatos. Ilyenkor szoktak ugyanis lecsapni az esti ragadozók. Ezeket a „laza” pillanatokat akarják üzletkötésre, időpontok, ígéretek kicsikarására használni. Pórul jár az óvatlan, aki nem ismeri az esti protokoll aranyszabályát: ígérni, időpontot adni tilos, viszont rá kell mutatni a kíséret egyik tagjára, aki majd intézkedik az ügyben. De ha a kísérő a férj, akkor mi a teendő?
Otthon, éjfél körül már nincs miről beszélni. Mindenki fáradt. Ez a nap is elmúlt.
Sajtófrász
Reggelente elém tették a rólam szóló újságcikkeket. Külön dossziéban, elkülönítve a világ egyéb híreitől, ami egy idő után különleges állapotot idézett bennem elő. A szelektált írások alapján, bizonyos mennyiség után úgy éreztem, a sajtó tulajdonképpen csak velem és a családommal foglalkozik. Ömlesztve olvastam a bulvár és a minőségi sajtó rólunk szóló híreit. Ugyanazon a napon jelent meg a Tudományos Akadémián elmondott ünnepi nyitóbeszédem, és egy pikáns sztori arról, hogyan ismerkedtem meg életem első szerelmével Balatonföldváron. Lehet, hogy ezt a történetet a férjem is akkor olvasta először, ahogyan azokat a célzásokat is, ki mindenkivel szűrtem össze a levet a politikusok közül.
Az ember megpróbál rendet teremteni a felgyülemlett cikkek között, és igyekszik kitalálni, milyen is lehet az a kép, amelyet az olvasók kialakítottak róla. Majdnem bizonyos, hogy ebben téved, akár nagyot is. Ugyanis rajta kívül így nem olvas újságot senki, kivéve a sajtófőnökét, és azt az egyetemi szakdolgozót, aki véletlenül éppen az ő életrajzára kíváncsi. Valahol, az agyának egy rejtett zugában egy ideig még tudja ezt, de ha elég meggyőzőek a tanácsadói, akkor elhiszi: valóban létezik egy markáns, kikezdhetetlen kép róla. Mert „megcsinálták”, „felépítették” olyannak, amilyennek az ő pozíciójában egy politikusnak lennie kell. Elhiszi, hogy ez a kép pozitív és szerethető, talán éppen szeretnivaló is. Elhiszi azt is, hogy az értetlen kritikákkal nem kell törődnie, mert elveszik az energiáját fontosabb dolgoktól. Egy ideig, amíg az ösztönei jól működnek, megpróbál rendet teremteni saját énje és a róla kialakított image között, kétségbeesve keresi önmagát. Ha elég erősek az önreflexiói, legalább ebben az állapotban képes megmaradni, ha nem, feladja, és apránként minden civil vonását elveszíti. Végül egy mesterségesen megkreált, védett és zárt világban találja magát, teljesen egyedül. Talán ez a legfurcsább élmény, hiszen éppen ennek az ellenkezőjére utal minden látszat. Csak ő tudja, hogy már nagyon régen nem beszélgetett őszintén a férjével, nem hallgatta meg figyelmesen a gyerekei történeteit, teljesen megfeledkezett a barátairól, és arra sem maradt ideje, hogy valós rendet rakjon az íróasztalán. Nem sétált egyedül, és nem nézegette a családi fotóalbumot. A reggeli kávézáson kívül semmi nem maradt a régi szokásai közül. Akik körülötte vannak, védeni próbálják az idejét, az idegeit, az egészségét, a nevét. Csak egyetlen dologról feledkeznek meg jóindulatú igyekezetükben: az őszinteségről. Ha hibázik, vigasztalják, ha hülyeséget beszél, bólogatnak.
Egy politikus sok mindent akar. Jó és fontos döntéseket hozni, amelyek segítik az ország lakosainak életét. Az országot bejárni, hogy minél több embernek beszélhessen a munkájáról, és hogy megismerje az egyszerű emberek véleményét. Néha reformokat akar, máskor megelégszik kisebb eredményekkel is. Politikai tőkét akar felhalmozni, erős szövetségeket létrehozni, ellenfeleket pacifikálni. Szeretne jóban lenni a civilekkel és a sajtóval. Szeretne sokszor szerepelni a TV-ben, nehogy beleszoruljon fontos mondandója. Szeretné, ha hinnének neki, és szeretné hinni, hogy a világ előremegy attól, amit tesz. Szeretne tiszteletre méltó munkát végezni, és nyomot hagyni országa történetében. De a politikus, mint mindenki más, valójában egyetlen dologra vágyik: arra, hogy szeressék. A politikusok a szeretet koldusai. De ezt soha nem mernék bevallani még saját maguknak sem.
De a sajtó nem barátja egyetlen politikusnak sem. A sajtó bármely utcasarkon eladja a lelkét egy jó poénért. De ami a politikusnak jó poén - valamilyen sikeres akció - az a sajtót nem érdekli. A politikus retteg a botránytól, ami viszont jó poén a sajtónak. Az érdekek tehát ütköznek. Lehet barátságot kötni a sajtóval, de annak ára van. Sokan hajlandók és képesek is ezt megfizetni. Ideig-óráig működik a verkli, de a tapasztalat azt mutatja, mindig kerül homokszem a gépezetbe. A sajtó is önjáró, miként a politikus. Hogy melyik csinálja a másikat, a sajtó a politikust, vagy a politikus a sajtót – nem tudni pontosan.
Sokáig éltem sajtófrászban. Bizonyos újságoknak már a neve hallatán is rosszullét környékezett, a szemem lázasan kereste a rólam szóló sorokat. Bántott a bírálat, és röpültem a boldogságtól, ha szépeket írtak rólam. Az egész hivatal gyászolt, ha megtámadtak, és virágba borultak a fikuszok, ha dícsértek. Csak a férjem aludt el rendre a tv szerepléseimen, vagy nem találta a csatornát, amin éppen beszéltem. “Megszűnt az ATV a lakásban” – jelentette be egyszer fájdalmas képpel, amikor tv szereplésről hazatérve érdeklődtem, hogy mutattam az Egyenes beszédben.
Amikor elköszöntem a munkatársaimtól és európai parlamenti képviselő lettem, két ajándékot kaptam a kollégáimtól. Egy bronzszobrot, ami egy napot tartó nőt formáz, és öt vaskos kötetet: a miniszteri időm alatt rólam szóló újságcikkek gyűjteményét.
Idővel leszoktam a hazai sajtóról, és a sajtó sem foglalkozik már annyit velem, mint korábban. Eldöntöttem, hogy csak akkor és ott jelenek meg – főként az írásaimmal - ahol becsülnek, és ahol én is érdemesnek tartom megjelenni. Így állt helyre a világ rendje.
A múlt kísért
Míg én egyre jobban belemerültem a politika világába, a férjem körül is hevült a légkör. Előkerült egy régi, ifjúkori barát, akit a hetvenes években elkaptak a magyar-osztrák határon „disszidálási kísérlet” közben. Nem zárták börtönbe, hanem „vádalkut” kötöttek vele, vagyis beszervezték. A Kádár-korszakban jelentéseket írt a férjemről is, másokról is. Most újra jelenteni készült. Férjem ugyanis érdeklődni kezdett az online kalózkodás iránt – erről az első nagyesszé tanúskodik – így felmerült a kérdés, emögött nem rajzolódik-e ki valami nemzetközi kontextus, ami egy állami vezető környezetében nemzetbiztonsági kockázatot rejthet.
A vakondok módjára alvó társadalmi ügynököt „felaktiválták”. Ez ma is éppoly szigorú államtitok, mint a pártállam idején, ilyet barát nem közölhet, ahogy annak idején sem közölt, de sok más módon jelezhet. Jelezte is, mi pedig vettük az adást – és nem haragudtunk nagyon a „kandi kamerák” újraindításáért. Férjemnek kevés rejtegetnivalója volt régen is, valószínűleg kevés van most is - a szolgálatok mégis folyamatosan érdeklődtek iránta, régen is, most is. Ők tudják miért, de az ilyen erőforrás-pazarlással nem kell elszámolniuk senkinek.
Egy másik ismerős, a Nagy Imre per egyik sokadrendű vádlottjának a fia, a harmadik esszére irányuló különös kérdéseivel hívta fel magára a figyelmet. Minden előzmény nélkül „Kovi” iránt kezdett érdeklődni. Férjem automatikusan a külügyminiszterre gondolt, pedig a kérdés a pornóproducer Kovira irányult, akinek a filmjeivel tele vannak a pornócsatornák. Az érdeklődő szintén nem egy Grál-lovag, ő akkor tört meg, amikor egyszer aláírását adta egy tiltakozó ívhez, majd a hatóságok nyomására visszavonta azt. Most ráosztották azt a feladatot, puhatolná ki, nem valamilyen lányfuttatási háttere van a férjem nagy érdeklődésének a félvilági nők iránt. Ennek kétségkívül lett volna némi pikantériája egy esélyegyenlőségi miniszter esetében. Hát szegény fiú nem éppen puhatolt, hanem egyenesen rákérdezett, amivel szerzett nekünk végre egy igazán vidám estet.
Számos telefonszámot működtettünk abban az időben, így bizony megizzaszthattuk azokat, akiknek az volt a dolguk, hogy feltérképezzék az állami vezetők kapcsolati hálóját. Csak én egyedül három telefont használtam, férjem sem kevesebbet. Ennek az volt az oka, hogy nem akartunk megválni a régi, eredeti számainktól, amiket a barátaink ismertek, viszont új, hivatali telefonjaink is lettek. A helyzetet bonyolította, hogy 18 év alatti gyermekünk is a férjem nevén szereplő kártyát használt, illetve szélesebb nagycsaládunkban akadt olyan harminc alatti örökdiák, akit telefon- és internetszámlája átvállalásával támogattunk.
Egy szó, mint száz, aki fején fülhallgatóval, kezével egy számítógépes billentyűzeten egy hatalmas lehallgató laboratóriumban ülve azt a feladatot kapta, hogy felügyelje a mi kommunikációnkat, az bizony dzsungelharcra kényszerült. Kétségkívül érdekes beszélgeteseket hallhatott a virágápolástól az induló Esély-házak módszertani kérdéseinek boncolgatásáig. Még az is lehetséges, hogy a család fiataljainak szerelmi történeteiről többet tudott meg, mint mi. De hát egy állami vezető írásos nyilatkozatot ad arról, hogy saját védelme érdekében hozzájárul a megfigyeléséhez.
Mindenesetre soha nem tudtunk megbarátkozni azzal az érzéssel, hogy figyelnek minket. Valami fontos intimitás veszett el a kapcsolatunkból. Senki sem beszélget úgy szívesen, ha vigyáznia kell minden szavára.
Sokszor eszembe jutottak azok az évek, amikor szamizdat irodalmat tartottam a kamrában lekvár és befőtt helyett, és tudtam, bármikor lebukhatunk. Mégis soha, egyetlen pillanatig nem féltem. Pedig akkor lett volna mitől. Nem is tudom, miként volt ez lehetséges, ma ennek a feszültségnek a töredéke is megvisel. Érdekes módon a férjemet a kéretlen figyelem sokkal kevésbé zavarta, mint engem, bármikor képes volt rá, hogy a külvilágot tökéletesen kikapcsolja, és visszavonuljon a magán szférájába. Az én magánszférám viszont súlyosan sérült. Rosszul viseltem, hogy szűntelen jelen kellett lennem. Mintha egy színésznőt sohasem engednének le a színpadról , vagy egy magnót elfelejtenének kikapcsolni. Nem maradt időm emlékezésre, álmodozásra, márpedig emlékek és álmok nélkül nehéz élni. Kevés szabad időmben újra meg újra rendet raktam a polcaimon és a szekrényeimben, végigböngésztem a régi naplóimat és a leveleimet, átlapoztam a családi fotó albumokat. Idegennek éreztem magam a saját múltam relíkviái között. Hiányoztak a zajos, mozgalmas családi együttlétek, amikor mindenki egyszerre beszél, nevet, mondja a magáét. Amikor tizenketten üljük körbe a hatszemélyes ebédlőasztalt, ami csodákra képes. Akárhányan vagyunk, mindenkinek lesz hely körülötte.
Mikot miniszter voltam, a vasárnapi családi ebédek megritkultak, és ha mégis sor került rájuk, hiányzott az együttlétek sava-borsa. Régen hosszasan felkészültem a hétvégi főzésre, szakácskönyveket olvasva kigondoltam az ünnepi menűt, gondosan kiválogattam a zöldségeket és a húsokat, közben gyönyörködtem a Nagycsarnokban, besétáltam a vidéki árusok utcácskáiba, szóval ünnepre készülődtem. Sokfélét főztem, mert a családban mindenki mást szeret. A lányom vegetáriánus, a nővérem nem bírja az erős fűszereket, a férjem és a vejem húst hússal eszik. Igyekeztem mindenkinek a kedvében járni. Ebből semmi sem maradt, nem futotta az energiámból. Most, kétlaki életet élve, Brüsszel és Budapest között első dolgom volt – családom legnagyobb megelégedésére – hogy visszaállítottam a vasárnapi ebédek és együttlétek családi szertartását. Újra tudunk ünnepelni – minden hétvégén.
Labdasportok
Még nem írták meg a labda kultúrantropológiáját, pedig legalább olyan érdekes, mint a kerék feltaláláa. Az bizonyos, hogy mindkét találmány a kezdet kezdetétől együtt él az emberiséggel, és ne feledjük, hogy a francia forradalom is a labdaházi esküvel vette kezdetét.
Mindketten szeretjük a szociológiai kérdésfeltevések azon általános szintjét, amikor egy lényeges és közismert társadalmi jelenségnek arra az univerzális vonatkozására kérdezünk rá, amely talányos alakváltozásokon keresztül, de állandósággal végigkíséri az emberiség történetét. A férjem még a nyolcvanas években megírta az önkéntes munka kultúrhistóriáját, én pedig munkám során nagy örömmel olvastam egyik nagy hazai kollégánk érdekfeszítő vázlatát a fogyatékosság legáltalánosabb emberi jellemzőiről.
Mivel a kaucsukgumi természetes alapanyag, labda mindig is volt - már amennyire az emberi emlékezet képes visszatekinteni. Ez itt egy 3600 éves közép-amerikai labdajáték, ahogyan azt a konkvisztádorok idejében rögzítették és ránk hagyományozták.
Európában az első említést Hérodotosznál találjuk, aki a lydiaiaknak tulajdonítja a pattogó játékszer feltalálását.
Ahogyan a küzdősportokban a fogásskála kevéssé különbözik egymástól, a labdasportoknak (van vagy száz) is sok a közös vonása. A vízilabdától az asztaliteniszig számos közös technikai művelet van bennük, és akinek van labdaérzéke, az egyhamar ráérezhet a teljes skála főbb technikai elemeire a pörgetéstől a nyesésig az egyes sportágak között is. Így aztán nem meglepő, hogy a labdasportokért rajongó férjemuram sportbarátságai is igen széles merítési területből származnak.
Férjem egyik tenisz partnerével még 1987-ben ismerkedett meg Balatonon, egy háromnapos csendes esővel sújtott depressziós időszak átmenetileg kitisztult másfél órájában. A labda iránti vonzalom a legkülönösebb helyeken is összehozza az embereket. A férfi újságíró, civil értelemben hírszerző. Évek óta hűséges teniszpartner, amolyan sportbarát, akivel a szettek közötti szusszanások idejében apró-cseprő ügyekről szoktak beszélgetni. Nos eljött az idő, amikor minden előzmény nélkül témát váltott, és thaiföldi utazásokra terelte a szót, és az ott élvezett női kényeztetéseket ecsetelte. Újra-meg újra visszatért a sikamlós témára, megteremtve azt a szövegösszefüggést is, amelybe simulóan már le lehet tapogatni, vannak-e esetleg üzleti szálak is a férjem félvilági nők iránti érdeklődésében. Mert őt leginkább az üzlet érdekelte volna, és nehezen hitte, hogy a tudományos érdeklődés nem más motivációt takar.
Akkoriban nagy port vert fel az az eset, amikor a hivatalomban prostituáltakkal találkoztam. Egy petícióval érkeztek, amelyben a prostitúció legalizálását, a hazai bordélyházak megnyitását követelték. Mint köztudott, ezt elleneztem. Kivonult az egész sajtó, mert olyat még nem láttak, hogy egy miniszter utcalányokat fogad. A prostituáltak kihasználták a nagy érdeklődést, és nyilvános tárgyalássá akarták alakítani a petíció átnyújtását. Mikor látták, hogy ebbe nem megyek bele, hevesen és indulatosan vitatkozni kezdtek és sértegettek. Magukra hagytam őket azzal az ígérettel, hogy rövidesen megrárgyaljuk az ügyet. Néhány ügyes újságírónak ennyi éppen elég volt ahhoz, hogy botrányt kreáljon a sajtóban. Tendenciózusan megvágott felvételekkel és riport montázsokkal lett tele néhány napra a magyar média. Pillanatok alatt azt a képet sugallták rólam, hogy nem tekintem embernek a prostituáltakat, hiszen nem állok szóba velük. Senkinek nem jutott eszébe, hogy a petíció átadása minden civilizált országban egy kétperces ceremónia, nem más. Sajnos a férjem újságíró barátjának sem, aki ráharapott az ügyre, és hosszan nem szállt le róla. Így ért véget egy sokéves sportbarátság a férjem és egy „hírszerző” között.
Sajnáltam. De tudtam, hogy szembe kell mennem az uralkodó véleménnyel, amikor olyan témákhoz nyúlok, mint a prostitúció, a melegek házassága, a romák elleni diszkrimináció, a családon belüli erőszak, vagy a szexuális zaklatás. Ezeket a témákat dobálják egymásnak a politikusok, senki sem akarja a saját térfelén tartani a labdát, gyorsan adná tovább. Pedig a labda a mi térfelünkön pattog, még akkor is, ha tudjuk, hogy konfliktusba keveredünk egymással, a civilekkel és a sajtóval is. Ezt hamar megértettem. Nem az volt a célom, hogy mindenkivel jóba legyek, hanem hogy olyan politikát alakítsak ki, ami itthon még új, de máshol eredményeket hozott a társadalmi integráció terén. És ebben szerencsére szövetségesekre is találtam, mindenekelőtt a családom részéről. De segítettek ismerősök és ismeretlenek, barátok és kollégák is. Bemutattunk néhány zsonglőr mutatványt, némelyik sikerült, némelyik nem. De hát ez egy ilyen játék. Talán tettünk is valamit azért, hogy valóra váljon a szlogenünk: „…a nap mindenkire egyformán süssön!”
A Történeti Hivatal: évtizedes rendőrkalandok elfekvője
Amikor a kilencvenes évektől kezdve előrehaladó módon – de sohasem a lényegig előrehaladóan - Magyarországon is be lehetett tekinteni a polgárok megfigyelési aktáiba, férjem - hiú kíváncsiságától vezérelve - elballagott az Eötvös utcába, és az alábbi lendületesen fogalmazott és visszafogottan gunyoros kérvénnyel kikérte a magáét az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárából.
Alulírott … kérem, hogy tegyék hozzáférhetővé részemre a 2003. évi III. törvény 3. §-a értelmében az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában kezelt iratokban a személyemre vonatkozó adatokat. Korábban már kértem a Levéltár jogelődjétől, a Történeti Hivataltól ezen adatokat - akkor a keresés nem járt eredménnyel. A Levéltár honlapján található tájékoztató szerint, "ha a későbbiekben felmerül a kérelmezőt érintő bármilyen adat, úgy erről tájékoztatást kap, újabb külön kérelem benyújtása nélkül". Az eltelt idő alatt azonban semmilyen tájékoztatást nem kaptam, holott a Levéltárban nyilván előrehaladt a feltáró munka, valamint az újonnan beszállított iratok között is - különösképpen a szocialista testvérországokban tartózkodásomat érinthető III/I-es Csoportfőnökség irataiban - számos, személyemmel kapcsolatos új adat fordulhat elő. Korábban nem jutottam hozzá a korabeli tevékenységemet érintő ügynöki jelentésekhez sem. A fentiek alapján kérem tehát a keresés újrafuttatását. Kijelentem továbbá, hogy szeretném megismerni a jelentéseket készítő hálózati személyek azonosító adatait is.
Bár ez a szövegezés barátaink szerint sokszor bevált már, ezúttal erre az epés beadványra is az a szenvtelen válasz érkezett, hogy továbbra sem találnak anyagot róla. Ekkor gyanút fogott (és kezdte túlbecsülni önnön jelentőségét, hiszen minden jel szerint aktáját még mindig nem zárták le), és elment Berlinbe, ahol akadálytalanul hozzáférhetett dossziéjának ahhoz a részéhez, amely korábbi „ellenálló” tevékenységének NDK-s vonatkozásait illette, illetve a testvérszervezetek ezt követő kapcsolattartásának nyomait.
Ez már akkoriban történt, amikor a kormány tagja lettem. Nagyon furcsa érzés volt, mert ahogyan a fenti történetből is kiderül, a családom korábban soha nem állt közel egyetlen hatalomhoz sem. Belecsöppenni a kormányzati munkába, és ezzel egy hatalmi rendszer részesévé válni, egészen furcsa érzés volt. Az első kormányülésen, amin részt vettem, mukkanni sem mertem. Mintha egy angol klubba kerültem volna, ahová nőknek tilos a belépés. Legalább huszonöten ültünk egy hosszú asztal körül, a miniszterelnökön és a minisztereken kívül néhány államtitkár, és a sok férfi között az első pillanatban nehezen fedeztem fel Lamperth Mónikát és Csehák Juditot. Hárman voltunk nők a kormányban.
A miniszterek nagyon magabiztosnak látszottak. A hagyományos szertartás szerint Medgyessy Péter nyitotta meg az ülést, értékelte az előző hét eseményeit, majd sorra vettük a napirendi pontokat. Legalább harminc előterjesztés volt előttünk, és a miniszterek nem fukarkodtak a szóval. Az előterjesztés után vita következett, végül a kormányfő összefoglalta és jegyzőkönyvbe mondta a kormány döntését. Ez a rítus legalább harmincszor ismétlődött. Ezután következtek az „egyéb hozzászólások”, majd egyeztetés arról, mit és hogyan mondjunk el a sajtónak.
A kormányértekezletnek valószínűleg soha nem lesz vége, gondoltam, és egyre fogyott bennem a remény, hogy az ülésteremből valaha is kijutok. Zúgott a fejem, mikor végre kiléphettem az ajtón, holtfáradtan botorkáltam le a parlamenti lépcsőn. Visszamentem a hivatalba, és minden erőmet összeszedve igyekeztem tisztességes tájékoztatást adni a kollégáknak a kormányülés fontosabb döntéseiről.
Aznap este bevillant egy kép az emlékezetembe. Már jócskán a nyolcvanas évek vége felé jártunk, amikor egy reggel megszólalt a telefon. Az akkori férjemet kereste egy rendőrszázados. Udvarias volt, mint egy angol lord, és kimért, mint egy…. – reggel hétkor. A férjemnek be kellett mennie a rendőrségre, mert felmerült a gyanú, hogy a Beszélő szamizdat irodalmat terjeszti. Alaposan ráijesztettek, nemcsak az állása elvesztésével, hanem egy ellenem is induló vizsgálattal fenyegették meg. Akkoriban szabadúszó angol tanár voltam, éppen a második diplomámat szereztem meg szociológia és szociálpolitika szakon, és egy nagy szakmai váltás előtt álltam. Angol tanárból szociológusnak készültem, és az akkori férjem jóvoltából bekerültem egy olyan budapesti értelmiségi körbe, ahol mindenki ellenzéki volt. Ez volt az én igazi iskolám, ahol tudós emberektől, művészektől, társadalomkutatóktól és filozófusoktól szedegettem össze társadalomismeretet és történelem tudást. Ebben a körben egészen minden napos dolognak számított egy rendőrségi kihallgatás, ezért nem is értettem, miért lett olyan ideges ettől a párom. Néhány nappal később egy éjszaka eltűnt. Ezúttal azonban nem a rendőrségre ment, hanem egy barátjával nekivágott a pesti pirkadatnak, hogy a Kisúgó szamizdat újság első és máig egyetlen számát, amelyet ő szerkesztett, az alvó polgárok leveles ládájába csempéssze. Erre az akciójára sohasem derült fény, senki nem tudta, ki szerkesztette a Kisúgót. Még én sem. A közvélemény is csak évekkel később tudta meg, milyen kalandos körülmények között született meg az az egy lapszám. Ezúttal olyan tökéletesre sikerült a konspiráció, hogy jelentés sem készülhetett, amit most elő lehetne ásni a Hivatal sok rejtélyes aktája közül.
EDELMANN LIZA HAGYATÉKA
Vali szerette volna úgy zárni az életét, hogy minden rendben legyen. Végrendeletet nem készített, nem volt rá szükség. Minden tárgyát, ingóságát egyetlen örökösére, a fiára hagyja.
Délelőtt, amikor ebédet főzött a vasárnapi vendégek számára, úgy érezte, elege van a testéből. Hol itt nyilallt belé a fájdalom, hol ott. A mai vendégvárás nagyon megviselte, túlságosan hosszúra nyúlt. A pénteki csúcsforgalommal kezdődött, amikor lement vásárolni a Nagycsarnokba. A régi, műszőrme kabátját vette fel, sokkal könnyebb és kényelmesebb, mint a bunda, amit csak akkor vesz elő, ha nagy ritkán színházba vagy koncertre megy. A viseltes holmihoz elegáns bőrkesztyűt húzott, amiben aztán fehérre fagytak az ujjai. Az ilyen kesztyű csak flancolásra való, mégis ezt hordja nagy hidegben is. Andris ajándékozta neki a nyolcvanadik születésnapjára.
Mikor visszatért a bevásárlásból, olyan óvatosan mozgatta meg az ujjait, mintha attól félne, fagyott gallyként törnek le a kezéről. És a lába! Egyik cipő sem jó, pedig régóta egy számmal nagyobbat hord a méreténél, bár utálja azt a klaffogó hangot, amit minden lépésnél hallat. A barátnői lépéseit messziről megismeri ugyanerről a hangról, előre nyitja nekik az ajtót. Nevetnek. Az utolsó, ami megmaradt az együttlétekből, a finom vasárnapi ebéd havonta egyszer-kétszer. Amióta eltemették a férjeiket, egymásnak főznek, a gyerekeiknek meg az unokáknak. Vali asztala mindig szépen terített. A tizenkét személyes, ezüst evőeszközkészletből hatot visszakaptak a szomszéd családtól a háború után, és valami csoda folytán megmaradt a szecessziós kis tortalapát is, ami a mama kedvence volt.
Vali az ebéd végére igazán kifáradt. Mintha ólomból lettek volna a végtagjai. Alig várta, hogy a vendégei elköszönjenek és hazamenjenek. Rég letűnt időkből való történetekkel szórakoztatták egymást ötvenöt évvel a háború után, egy új korszak hajnalán. Arra gondolt, ez a sok beszéd talán csak vértként szolgál, amely véd a félelemtől, a múló idő pusztításaitól és a jövő bizonytalanságaitól. Visszavonulni.
Esni kezdett az eső, besötétedett. Csak az olvasólámpát gyújtotta meg a nappaliban, beült a fotelbe, magára terítette a karfára készített gyapjútakarót, feltette a lábát a zsámolyra, és a feje alá kispárnát helyezett. Hirtelen megérezte anyja bőrének illatát.
„Egy nép, amelynek Isten adott nevet. Micsoda kiváltság, micsoda felelősség!” Lusztig Miksa szeme ragyogott, arca lángolt, amikor a balassagyarmati hitközség héber könyvtárában tartott előadásában ehhez a mondathoz ért. A hallgatóságot magával ragadta a fiatalember szenvedélye, és amikor kitört a tapsvihar, egy fiatal hölgy, bizonyos Edelman Liza, aki az első sorban ülve hallgatta a férfi szavait, döntő elhatározásra jutott. A huszonkét éves hajadon, akinek derékig érő, dús, vörös haja állandó közbeszéd tárgya volt a városban, úgy határozott, hogy az évek óta őt ostromló Polányi Gyuszinak végképp kosarat ad, és Lusztig Miksa ügyvéd felesége lesz. Az esküvőt még abban az évben, 1910-ben megtartották a városi zsinagógában. Kétszáz fős násznép kiáltott Mazl Tovot a pohártörés után. Az esküvői fotó itt áll a nappaliban, a falitükör előtti márványlapon. Műteremben készült, beállított kép, már töredezett és homályos, de így is a fiatal pár megilletődött boldogságát sugározza.
És sorra születtek a gyerekek: Lotti, Judit és végül Vali. Liza mama három lánya. Vali születése után a család saját házba költözött. Lépcső vezetett fel a hajnalkával befuttatott verandára, a kertben két pad állt cserépbe ültetett oleanderek között. És diófa nagy, zöld levelekkel. Szaladgált a nyári konyhában egy Pityu nevű kakas. Egy alkalommal Vali vállára szállt, akkor nagyon megijedt, és sírni kezdett. Másnapra az apja parancsára már le is vágták szegényt.
Az egykori tágas, faverandás házban pezsgett az élet. Edelman Liza nagy konyhát vitt, hétköznap bóhereket étkeztetett a család asztalánál, ünnepkor vendége volt a fél város. A sokat felemlegetett pészah! Egy héttel a beköszöntése előtt takarítani kezdett, minden fiókot kihúzott, nehogy morzsa ragadjon meg valamelyikben, és lesúrolta a bútorokat a házban, hogy ragyogjon minden. Hát ragyogott is! Volt egy parasztlány, Borika, ő segített mindenben. Nagymosás idején esővizet gyűjtöttek a csatornákból, abban mostak, mert a gyarmati víz nagyon meszes volt. Ha nem esett, lajttal az Ipolyból hozták a vizet. Nyáron a kertben, télen a padláson szárították a ruhát, amit egy vasalónő mángorolt és illatosított. Volt Edelman Lizának egy hosszú, nagy galléros báránybundája, amit magnéziumporral tisztított, hogy fehér maradjon. És egy kispárnája, amit a kelengyével együtt kapott nászajándékba. Soha nem aludt nélküle. A rózsa minden árnyalatában pompázó, házilag festett pikéből párnahajakat varrt hozzá az édesanyja. Vékony, fehér csipkeszegéllyel díszítette őket.
Amikor a húszas évek végén Pestre költöztek a Pozsonyi útra, Vali sokáig idegennek érezte az új lakást, az anyjával szeretett volna aludni, mint kiskorában a szülői házban, de már nem engedték be a világos jávorfa bútorokkal berendezett hálószobába. Napközben azért beosont, amikor nem vették észre. Magához ölelte a mama kispárnáját, és magába szívta az ismerős illatot.
Edelman Liza éppen káposztás palacsintát sütött, amikor férje megkapta a munkaszolgálatos behívóját. A merőkanalat leejtette a konyha kövére, a fehér tészta szétfolyt a vörös kőlapon. Nem mosta fel. Még kétszer érkezett behívó munkaszolgálatra, majd az ukrán frontra parancsolták, ahonnan már nem tért vissza. Utoljára 1944 májusában látták.
„Nézzétek, milyen vidáman mennek!” Andris a Pozsonyi úti lakás ablakában állt, nézte az alatta elvonuló embereket. Olyan hátizsákot akart, mint azok a fiúk, akik a bőröndöket cipelő emberek között meneteltek. Mikor jöttek a légitámadások, felkapta a zsákját, és rohant le a pincébe. Végre mindenkinek megmutathatta, hogy neki is van olyan hátizsákja, mint a többi fiúnak. Kilencéves volt, az apjáról régóta nem tudtak semmit, csak sejtették, hogy hamis papírokkal bujkál. Andris nők között élt, az anyja fiának kellett lennie és a nagymama unokájának. De szívesen lett volna az apja fia is.
Edelman Liza a bőröndje tetejére azt a kispárnát kötözte, amit az anyjától kapott nászajándékba. De amikor 1944 novemberében egy délelőtt a nyilasok betaszították a sorba a többi zsidó közé, nem volt nála a párna. Már akkor leesett a bőröndről, amikor a lépcsőn lefelé hajtották a ház lakóit. Ki figyelt oda egy kispárnára abban a tolongásban? Vali és Andris éppen a sarkon fordult be, amikor már terelték őket a körút felé. Vali azonnal észrevette, hogy az anyja csomagjáról hiányzik a párna. A második emeleti lépcsőfordulóban találta meg. „Istenem! Hogy fog aludni kispárna nélkül?” Vali hangja elfúlt, úgy érezte, sötét üreg tátong a szája helyén. A párnát Andris kezébe nyomta.
Amikor Andris beérte a menetet, sehol nem látta a nagymamáját. Sokáig meresztgette a szemét, mire végre megpillantotta a barna bőröndöt, ami világos fogantyújával kirítt a többi közül. Befurakodott a tömegbe, és Edelman Liza kezébe nyomta a kispárnát. Egy pillanatra a kezük összeért, a tekintetük találkozott. Andris szeme még őrizte a nagymama mosolyát, amikor készült kilépni a sorból, de egy izmos férfikar megragadta a vállánál, és mint egy rongybabát, behajította a menetelők közé. „Vissza a zsidók közé, te takony!”
Edelman Liza testével fogta fel az unokája testét, Andris nem esett el. Kis ideig némán mentek egymás mellett. És akkor Edelman Liza az unokája füléhez hajolt, és azt súgta: „Tépd ki a kezemből a bőröndöt, és mondd azt, hogy elveszed ettől a büdös zsidótól a holmiját.” Andris szeme elkerekedett, arcából kifutott a vér. Úgy lépdelt a nagyanyja mellett, mint egy alvajáró.
„Gyerünk, gyerünk, csináld már!”
A nagymama hangjának éle volt, de nem volt benne harag. Andris felnézett rá, és látta, hogy az arca becsukódott, mint egy könyv, és a szeme sötét, mint a tó vize. Megragadta a bőröndöt, és azt kiabálta, amit Edelman Liza mondott. A nyilas rávigyorgott és elengedte.
1945. május 9-én Edelman Liza hajnalban fegyverropogása ébredt a terezienstadti lágerben. A németeknek már nem volt idejük felrobbantani az aláaknázott tábort, mert az oroszok váratlanul jöttek, tankokkal. Kenyeret osztottak, enni adtak. Csoda történt: a háború véget ért. Amikor Edelman Liza a tábor kijárata felé vánszorgott, úgy érezte, mintha mozogna a lába alatt a föld. Lenézett, és látta, hogy holttesteken jár.
A Pozsonyi úti lakás berendezéséből a póklábú konyhaasztal maradt meg és egy szék. A többi bútor, a Boesendorfer zongora, a porcelán étkészlet, a Singer varrógép, a ruhák és az edények eltűntek. Edelman Liza leült a konyhaasztalhoz, egy széndarabbal felrajzolta a zongora klaviatúráját az asztallapra, és némán játszani kezdett. Egy Chopin-etűdöt gyakorolt.
Amikor Vali rátalált, nem ismerte meg. Elképzelhetetlen volt számára az anyja kopaszon. Látta őt vállon szétterülő, vörös hajzuhataggal reggelenként, egy vagy két ágba fogott copffal, ami olyan volt, mint a fonott kalács, idősebb korában konttyal a fején, de rövid hajjal, pláne haj nélkül soha. Arcéle kísérteties volt, az árnyékok foltokba gyűltek az arcán, zöld szeme smaragdként világított fehér, idegen homloka alól. Vali némán bámulta, majd kitört belőle a sírás. Edelman Liza átölelte, és beletörődéssel hallgatta lánya csillapíthatatlan zokogását.
Andris sokáig nem mert a nagymamája szemébe nézni. Edelman Liza nem erőltette, bűntudat és bevallási kényszer nélkül akarta visszakapni az unokáját, úgy, hogy mindketten örülhessenek az igazi viszontlátásnak. Amikor az első tanítási napon átnyújtotta Andrisnak az uzsonnáját, a barna papírba csomagolt lekváros kenyeret, a kezük összeért, úgy, mint akkor. Andris nagy levegőt vett, és bátran a szemébe nézett. Edelman Liza akkor megértette, unokája elindult a lélek gyógyulásának útján.
Edelman Liza hamar rájött, hogy a táborokból visszatért emberek történeteire senki nem kíváncsi. Jobb, ha eltemeti a múltját olyan mélyre, hogy ő maga is tökéletesen elfelejtse, mi is volt az. Bevagonírozásról, Appelplatzról, gázkamrákról, takaróból kihulló tetvekről és férgekről soha nem beszélt. Ha valaki azt kérdezte, miért hagyták magukat birka módjára elhurcolni a zsidók, egyszerűen azt felelte: „A világtörténelemben ilyen még nem volt. Kezdők voltunk.”
Csak a halottait tartotta számon, a saját történetét elfelejtette. Megölték a férjét, vidéken élő rokonai, barátai gázkamrában pusztultak el. Értük gyújtott gyertyát péntek esténként. De ahogyan ellapátolta a múltját, a sok hordalék a jelenre is rátelepedett, míg végül belepte egészen. Nem haragudott és nem vádolt, életleckéket nem adott. Csöndes, egykedvű öregasszonyként halt meg nyolcvanéves korában.
Edelman Liza nem kért egyházi temetést. A koporsóban feje alá Vali kispárnát tett, aminek huzatát ő maga horgolta. Legyen könnyű az álma! Miután elhantolták a koporsót, Chopin zenéje szólt.
A gyásznép elvonult, Vali és Andris kettesben maradt a sírnál. És akkor Andris bevallotta azt, amiről soha nem beszélt senkinek. Amikor a tejfelesszájú nyilas futni engedte a nagymama kezéből kitépett bőrönddel, vádat emelt önmaga ellen. Árulást követett el, amiért halál jár. Hét hónapon át mindennap és minden éjjel a halálra készült, míg szinte tapintható közelségbe nem került hozzá. Végül olyan természetesnek érezte, hogy éppen csak nem köszönt neki reggelenként. A bűntudat és az ezzel járó érzelmi zűrzavar még akkor is hatalmában tartotta, amikor Edelman Liza visszatért, és be kell vallania, hogy csak most, a halálával tudott megszabadulni tőle egészen.
Vali csöndben végighallgatta, és csak akkor szólalt meg, amikor a temető bejáratához értek. „Tudod, a jó emberek a halálukkal is megkönnyítik az élők dolgát.”
Edelman Liza temetése óta húsz év telt el. Az egykori faverandás ház csak Vali emlékeiben él. Andris sikeres művész lett, fiai felnőttek, Lotti és Judit meghalt, ahogyan Vali második férje is. Sokáig éltek együtt vagy inkább egymás mellett. Az idő pora belepte a férfi arcát és alakját, kevés emléket őriz róla. Ahogyan arról az időről is, amikor bujkált, fázott és éhezett. A háború után olyan szakmája lett, amit tökéletesen megfelelőnek talált. Kémcsövekbe töltött molekulák mozgásán keresztül ismerkedett az élő világ rejtelmeivel. De igazán szép emlékei – furcsa mód – idős korából származnak, abból az időből, amikor sikeresen ellenállt az öregség alattomos támadásainak. Hmm. Szóval ez történt. Minden elmúlt? Az egész múlt? Ő, az örök ábrándozó most eltöprengett azon, vajon ez az elszánt felejtés, felnőtt életének ez a makacs kiradírozása a múltból nem csupán álca-e, amivel háborgó érzelmeit takarja. Végül is éppen olyan rútul bánt el a felnőttkorával, ahogyan az anyja bánt el az övével. Pedig csak élnie kellett volna, semmi mást.
Nem hitte volna, hogy ilyen magas kort megél. A szépség régen lemállott az arcáról és a testéről, de öregnek csak akkor érezte magát, amikor az emiatti sajnálkozás és szomorúság is eltűnt az életéből. Akkor átlépte az útján azt a határt, melyről azt gondolta, hogy örökre zárva lesz előtte. De a határ felnyílt, és ahelyett, hogy a várva várt fényesség tündökölne előtte, az életet a haláltól elválasztó függöny résén át valami homályos fény dereng csupán, a katarzis elmaradt. Talán jobb ez így. Hiszen mindig is békére vágyott, olyan nyugalomra, melyet sokszor megtagadott tőle az élet. Válás, háború, forradalom, sok vér és halál, temetetlen holtak. Pedig ő csak szerelmet akart, igazi családot, olyan hétköznapokat, amelyeket gyerekként ismert meg. Vissza a gyerekkorba, a kertbe, a szülői házba. Testvéreivel fogócskázik a ház előtt. Mamával lekvárt főznek a nyári konyhában, Bori szárazra törli az üvegeket. Apa mintás papírba csomagolja a rózsacsokor szárát, hogy a tüskék ne szúrják meg az ujját, amikor átveszi a virágot. Száll a hinta a kertben.
Vali teste kinyújtózik, arca átszellemül az öröm emlékétől. Fejét ábrándosan félrehajtja. Kicsúszik alóla a kispárna, és a földre hull.
Főoldal
