Soha nem múló héja-nász

Lévai Katalin: Párnakönyv

Varró Annamária

Egy eredendően nem színpadra szánt alkotásnál, ha csak halványan is, de mindig felmerül az összehasonlítás igénye. Miért állították színpadra, miben lett más a színdarab, mint a könyv, mi az, amit kiemeltek, és mi az, amit kihagytak az eredeti történetből? Lévai Katalin Párnakönyv című regényének színpadi változata is hasonló kérdéseket vet fel: a történetet feszesebbre húzták, és csak a kulcsfontosságú pontok kerültek bemutatásra, megfordított dramaturgiával. Míg a könyv a kapcsolat kezdetétől veszi sorra az eseményeket, addig a darab pont fordítva mutatja be azokat. A kapcsolat végétől haladunk vissza az időben: az emlékezés folyamatát egy régi fényképekkel teli album indítja be, és az emlékező én irányítja, aki nem más, mint a könyv szerzője. 

A színpadon csak néhány díszlet, egy asztal, két szék, egy kanapé: az egyik oldalon a Férfi és a Nő, a másikon az emlékező Én, közöttük pedig az eltelt évtizedek, amelyek olykor semmivé válnak, hiszen a darab folyamán a nő jövő- és múltbeli identitásai reflektálnak egymás kijelentéseire. Mintha egy filmet néznénk, csak a színpadon a fények játéka helyettesíti a vágásokat. Az egyes jelenetek között halk dzsessz szól, a fő dallamívet szinte lehetetlen kivenni, a zene elmosódása is az emlékezés sajátosságaira játszik rá.

 A Párnakönyv egy szerelem történetét mutatja be, s mivel az egész előadás az emlékezésre van kihegyezve, az idő nem lineárisan halad előre, hanem a jelenből fokozatosan térünk vissza a múltba. A nyitóképben a Nő egy fényképalbumot nézeget, néhány képen ő is szerepel, de a fotók többségén Budapest elhagyott kerületeinek és peremvidékeinek lakói jelennek meg: utcagyerekek, prostituáltak, hajléktalanok. A Férfi fényképész, a Nő író: a színdarabban e két csatornán keresztül, fényképek és történetek között vezeti a nézőt Dicső Dániel rendezése.

A Nő alakja (Földes Eszter) fiatal, tanulni vágyó, kissé szertelen, míg a Férfi (Németh Kristóf) érett, kiforrott gondolkodású, szilárd világnézettel rendelkező felnőtt benyomását kelti. Az alapvető konfliktusok e tulajdonságokból következnek. A Nő kezdetben élvezte ugyan ezt a mester és tanítvány viszonyt: „Olyan emberekről mesélt nekem, akiket nem ismertem, olyan történeteket elevenített fel, amelyeket csak tőle hallottam, és olyan érzéseket boncolgatott, amelyekről addig nem volt tudomásom.”. Ám ahogy ő is érettebbé válik, egyre terhesebb számára a folyamatos macska-egér harc az érvek és ellenérvek szövevényében. Ami kezdetben a szabadságot ígérte, az az idő előrehaladtával béklyóvá vált: „Már nem az voltam, akit megismert. A változás, amit ő indított el bennem, olyan irányt vett, ami már nem volt az ínyére.”.

 A színpadon és a történetben két művészlélek feszül egymásnak, tulajdonképpen ez is a feszültség fő forrása, ezért folyamatos a héja-nász: a darab erre a szerelmi harcra fókuszál, a dramaturgia ehhez alkalmazkodva válogat a regény történeteiből. Így elmaradnak a könyvben hosszasan taglalt, Férfi és Nő megismerkedését bemutató részek – csupán az első találkozás idéződik meg a darab végén –, s a színpadon megjelenített történet középpontjában a konfliktusok és a harc áll. A fiatal nő függ a férfitól, de el is akar szakadni tőle: ennek bemutatása nagyon jól sikerült.

 Németh Kristóf végig uralja a színpadot, játéka magabiztos és érett, Földes Eszter viszont bármennyire is próbál szerepének megfelelően érett, független nőként is érvényesülni, a darab végéig megmarad a naiva karakterében. Kettejük játékát a színpad széléről Lévai Katalin irányítja, aki a többszörös emlékezés-szintek között átéléssel és érzékletesen narrálja a történetet, a szerző „valós” jelenléte és játéka egy sajátos felolvasóest-szituációt teremt meg a szalonban.

 A darab a konfliktusok, a feszültség és az emlékezés hármasságára épül: nő és férfi örökös harcát mutatja be, s arra kérdez rá, vajon eltörölhetők-e az emlékek. Semmivé válhat-e a szenvedélyes közös múlt a konfliktusokkal teli jelenből szemlélve? Az emlékező Én válasza egyértelműen nem, hiszen az emberi elme a palimpszeszt papiruszához hasonló. Ha az egymásra rakódó rétegeket el halványultak is az évek során, a nyomuk eltörölhetetlenül megmarad.

 A Párnakönyv és a belőle készült előadás a már-már eltűntnek vélt nyomokon keresztül vezeti végig nézőjét, közben pedig férfi és nő kapcsolatának sosem változó fázisait mutatja be, szenvedély és gyűlölet folyamatos kettősségét: mert hiába is akarunk kilépni a játékból, az olyan szabályok szerint alakul, hogy a kilépést nem teszi lehetővé. A darab érdekes kísérlet, valahol a felolvasóest és a kamaradarab hátárán egyensúlyoz. Az előadás dramaturgiája miatt is határozottan elszakad a könyvváltozattól, a rendezői és előadói koncepció révén egy teljesen új alkotás jött létre.  A szerző szerepeltetése és folyamatos önreflexiója – a történet önéletrajzi jellege miatt is – valóság és fikció között lebegteti az eseményeket, így ha nem is minden ízében tökéletes, de érdekes adaptáció született.

 Lévai Katalin: Párnakönyv

Rendezte: Dicső Dániel

Bemutató: Rózsavölgyi Szalon, 2013. február 12.

Soron következő előadások: 2013. március 9., 13.

Ajánlom barátaim és olvasóim figyelmébe a Népszavában megjelent interjút.

Lévai Katalin: Mintha az országban nem élnének nők

 Nem arról van szó, hogy a kormány politikája egyszerűen konzervatív, jobboldali nőpolitika, erről még lehetne vitatkozni. De azzal az anakronisztikus szemlélettel, amit képvisel, már sokkal nehezebb bármit kezdeni.

A nőnap alkalmából, a nők helyzetével kapcsolatban többek között erről beszélt lapunknak Lévai Katalin. Az Európai Parlament volt szocialista képviselője szerint elfogadhatatlan az a politika, mely a múlt mintáit akarja ismételni, és pusztán demográfiai szempontok, nem pedig esélyegyenlőségi, emberi jogi és társadalmi összefüggéseiben közelít a társadalmi nemek kérdéséhez.

Hiába mondják, hogy a nők helye a magánszférában van, az állam pedig majd megvédi őket, valójában az állam erre alkalmatlan, a nők pedig más életcélokat követnek – jelentett kis Lévai Katalin. Kifejtette, a patriarchális társadalom jellemzője volt, hogy a nő, mint önálló alkotó, kreatív, vagy közéleti ember nem létezik. Most mégis ezt akarja visszahozni a Fidesz-kormány, a társadalmi nemek közötti egyenlőségnek még a gondolatát is száműzték a politikából. Úgy fogalmazott: az embernek az az érzése, mintha nem is élnének nők ebben az országban. Megjegyezte ugyanakkor azt is, ezen a területen a demokratikus ellenzék politikája is gyenge, a nők társadalmi szerepvállalása elsikkad, náluk is a férfiak uralják a terepet. 

 Pedig fontos lenne néhány kérdésről beszélni - folytatta Lévai Katalin, egyik példaként a foglalkoztatási szegregációt említette. Kizárólag a rosszul fizetett, társadalmilag leértékelt foglalkozási ágazatokban növekszik a nők aránya - mondta. Foglalkoztatásuk ott nő, ahol a legkevesebb a bér. Ilyen az egészségügy és az oktatás, ezek azok a területek, ahonnan a férfiak szó szerint elmenekülnek.

Nincs szó a rejtett munkahelyi diszkriminációról sem. Az anyagi kiszolgáltatottság a nők számára majdhogynem természetes - mondta. Ha egy kisgyerekes nőt, vagy egy negyven év feletti női munkavállalót nem alkalmaznak, nem mernek tiltakozni, perelni. A munkáltató majdnem mindig megússza a jogsértést. 

 A családon belüli erőszak kérdését is elbagatellizálja a kormány, a családdal, mint lehetséges konfliktusok színterével nem akar szembe nézni. A roma nőkkel pedig, akik többszörösen hátrányos helyzetben vannak, tényleg senki nem foglalkozik. Ha egyáltalán bekerülnek a sajtóba, akkor csak úgy említik őket, mint segélyen élősködőket és a szociális rendszer kihasználóit.

Lévai Katalin megjegyezte azt is, a közéletben, a politikában, a gazdasági életben botrányosan alacsony a nők részvétele. Semmilyen erőfeszítés nem történik kormányzati vagy ellenzéki oldalon arra, hogy ezen változtassanak. Így viszont sérül a demokrácia, hiszen minden társadalomban nők és férfiak élnek, a nőknek éppen úgy joguk van az érdekeik, tapasztalatuk és tudásuk képviseletére, mint a férfiaknak.

Lévai Katalin szerint ennek az áldatlan helyzetnek az a legszomorúbb következménye,  hogy az uralkodó férfi társadalom normáit és értékeit a nők többsége is átveszi, anélkül, hogy tudatosítaná, miféle hátrányok és diszkriminációk érik. Amíg a társadalmi nemek kérdése nem része a közbeszédnek és a politikának, addig ez a „normális” állapot.

A Kultúrpart weboldalon méltatás jelent meg Párnakönyv című regényemből készült darabomról Földeák Iván tollából.

http://www.kulturpart.hu/szinhaz/33340/az_irono_szinre_lep

AZ ÍRÓNŐ SZÍNRE LÉP

Minden könyvnek adott a sorsa, hiszünk, vagy nem a predesztinációban. Amint elhagyja alkotóját, önálló életre kel, mindenkiben más érzelmeket és tanulságokat ébreszt.

Lévai Katalin első regénye, a Párnakönyv azonnal nagy siker lett, őszinte hangvétele, szenvedélyes vallomása a női sorsról, férfi és nő kapcsolatáról magával ragadta az olvasói képzeletet. Új hang volt ez s különleges, hiszen először tárulkozott fel előttünk egy olyan nő, aki amellett, hogy az egyenjogúság harcosa, a társadalom peremére szorultak, a kirekesztettek sorsának ismerője és érdekeik képviselője, otthon és külföldön politikusként is megmutatta képességeit. Szerelmes politikus – lehet-e ennél csiklandósabb és izgalmasabb történet? Még akkor is, ha a szerelem bugyrait nem ismert személyiségként járta végig, hanem fiatalon, pályakezdőként. Utána volt szükség igazából kurázsira, hogy országos ismertséggel a háta mögött írni merjen róla, meg merje mutatni magát, és önmagában a női sors szépségét és gyötrelmeit. Merészség kellett hozzá, ami nem hiányzik Lévai Katalinból. S nem hiányzik a könyv alapján készült darabjából sem. 

A Párnakönyv színpadi változatát a Rózsavölgyi Szalonban láthatjuk Dicső Dániel rendezésében, Földes Eszterrel és Németh Kristóffal a főszerepekben. Az írónő maga is szerepel a darabban, ahogyan ő fogalmazott: „kevesebb, mint színész, több, mint narrátor."

A színdarabban visszafelé haladunk az időben: előbb látjuk a szerelem bukását, mint ébredését, járjuk végig kudarcait, próbatételeit és konfliktusait, és ismerjük meg a Férfi és a Nő szorongásait, félelmeit, magányát és boldogságát, önnön kis körökbe zárt álomtáncait, mielőtt eljutunk egy igaz és nagy szerelem születésének emelkedett pillanatáig. A szereplők úgy beszélnek, mint a hétköznapi életben, de mégsem úgy: a stilizált naturalizmusba az is belefér, hogy a csöndeket mesével, egyszerű életbölcsességgel, egy nagymamától örökül kapott recept felolvasásával töltsék meg az Írónő szavai.

Földes Eszter és Németh Kristóf remek párost alkotnak. A Nő csupa játékosság, életöröm, az elérhetetlen társ és az önmegvalósítás utáni vágyak követője. Ösztönlény. A művészi értékeire és hitvallására büszke és tartásos Férfi sokáig saját teremtményeként tekint rá, tanítani és nevelni akarja. Ám egy pillanat alatt válik síró és sebezhető kisfiúvá, amint megérzi, hogy végképp elveszítheti őt.

 Férfi és Nő küzdelme örök és izgalmas téma. S mindez egy olyan időszakban, amikor nem volt könnyű élni és szeretni, ha elutasítottad a kor kötelező tiszteletköreit és álságos kompromisszumait, mindennapos hazugságait. Lévai Katalin hősei, a Férfi és a Nő ezt teszik. Nem ismernek megalkuvást életben, politikában, vállalják a szamizdatos kirekesztettséget, leszámolnak a polgári jó fiú, és az engedelmes kislány társadalmi normáival.

 Az előadás egyik legszebb jelenete, amikor a Nőt fényképező Férfi fotói  megjelennek a vetítőn. Egy banális párbeszéd elhangzása közben egyszerre látjuk a Nő örömöt, bánatot, kétséget és reményt kifejező arcát élőben, és egy másik valóságban, a férfi objektívjén keresztül megörökítve. De láthatóvá válnak az ellenzéki fotóművész Férfi szegénységet, avíttságot, poshadt állóvizet, prostituáltakat bemutató képei is. Hősünk mindig is a láthatatlan igazság megmutatására törekedett, jelenjen meg az közönséges könyvpapíron vagy fényérzékeny filmen.

Sok minden belefér Lévai Katalin darabjába, szerelem, őrjöngő szenvedély, elutasítás, a dolgok színe és fonákja egyszerre. Férfi és nő kapcsolatának hullámvasútja. És a nyolcvanas évek hangulatának megidézése.

Nem kétséges, azért sikeres a könyvből készült előadás is, mert a regény hol száguldó, hol hullámzó cselekményét izgalmas, robbanásszerű feszültséggel teli hatvan percbe sűríti bele, mintegy eszenciáját adva a két pályának. Hogyan élt át egy nagy szerelmet egy nyugtalan, a művészet, az írás iránt elkötelezett, szerelemre vágyó fiatal nő, hogyan járja végig az utat, ami végül személyisége és alkotóművészete kiteljesedéséhez vezet el?

 Titkaiban érett bölcsességgel kalauzol el ebben az írónő, aki ezúttal megmutatja színészi képességeit is, narrátorként igazít el az egyetlen nagy szerelem útvesztőjében.

KORUNK SOKAT PRÓBÁLT GYERMEKE

Somogyi Zoltán elemzővel, szociológussal beszélgettem február 21-én este az Alexandra Kávézóban a Szabadság, szerelem című beszélgető sorozat keretében. Somogyi Zoltán azok közé a fiatal értelmiségiek közé tartozik, akik a rendszerváltás utáni Magyarországon sokféle szerepkörben is kipróbálhatták magukat. Vállalkozóként, szociológusként, Kung Fu oktatóként, társadalmi elemzőként, cégépítő igazgatóként, sőt, rövid ideig kampányfőnökként is dolgozott, s utóbbi kivételével mindegyikben sikeresnek bizonyult. Példaként állhat mindazok előtt, akik kételkednek a jelen kor nyújtotta lehetőségekben, és kizárólag a külső körülményeket okolják eredménytelenségükért. Somogyi Zoltán a mai kor gyermeke, mégis hordoz magában egyfajta disztingvált konzervativizmust, mondhatni finom úriemberséget, ami nagy hiánycikk mostanában. Büszke arra, hogy tizenöt éve házas, és – ahogyan fogalmazott – „modern külső keretek között hagyományos polgári életet él.” Sokszínű munkájához az energiáit a harci sport gyakorlásából meríti, s ezt a hasznos tudását örömmel - egyébként társadalmi munkában - adja át gyerekeknek. Az oktatás amúgy is szívügye, nem is maradhatott ki a beszélgetésünkből a Magyarországi Szülők Országos Egyletének legutóbbi javaslata az ideális etika tanárról. Somogyitól megtudhattunk valamit az ügy hátteréről is, például azt, hogy az Egylet vezetője úgy tárgyalt kormányképviselőkkel, hogy valójában senki nem tudja, ki is ő, miféle kuratórium áll mögötte, kik választották meg, és egyáltalán kiknek a nevében szólal meg. Mai világunkhoz ez is érdekes adalék volt, ahogyan sikert aratott a közönség soraiban az a megállapítása is, mely szerint a politika sokkal inkább a sötét maffiozó játszmák terepe, mint az üzleti élet. Reménykedjünk abban, hogy sok helyes megállapítása közül ez az egy nem igazolódik be.

Február 12-én a Rózsavölgyi Szalonban bemutatásra kerülő darabomról, a főpróbáról írt a stop.hu internetes portál

http://www.stop.hu/bulvar/nemeth-kristof-megint-elvalt/1121972/

és a Színház portál is

http://szinhaz.hu/budapest/50586-ugy-latszik-szeretek-jatszani-levai-katalin-a-parnakonyv-premierrol

Ajánlom olvasóim szíves figyelmébe.

Hírverő kisfilm február 12-én a Rózsavölgyi Szalonban bemutatásra kerülő darabomról, fogadják szeretettel

https://www.youtube.com/watch?v=e917ZCjhZ2o

SZÍNHÁZI NAPLÓ (V. rész)

A premierhez közeledve – sok jó, rossz, nagyszerű és szétesett próba után – egyre jobban értjük egymást. A próbákat leginkább egy zenei motívum lassú kibontakozásához hasonlítanám. Ahogyan a Talamba együttes zenei kísérete egyre teltebb, és egyre több hangszer szólal meg a darab végén, úgy öltöztetjük föl a történetet mind gazdagabban. Az biztos, hogy nem a „két pont között a legrövidebb út az egyenes” szabálya szerint haladunk. Hol ijesztően lapos, hol ragyogóan fényes a szöveg, időnként megbicsaklik a ritmus, a párbeszédekben elsikkadnak fontos mondatok, a színészek rosszul hangsúlyoznak. Danival összenézünk, s mindketten ugyanarra gondolunk: válságban a produkció, innen már nem lehet fölállni. Már úgy tűnt, a ragyogó beszédtanár, Ságodi Gabi segítségével megtaláltam a normális hangomat, de azután megint csak elvesztettem. Újra fejhangon sipákolok és énekelem a szöveget. Rettenetesen nehezemre esik minden mondatot úgy mondani, mintha éppen az adott pillanatban találnám ki a szöveget. Halálosan fáraszt a koncentráció, az állandó szöveg-rekonstruálás, amire Gabi tanít.  A gondolatnak mindig meg kell előznie a kimondott szót, minden megszólalás előtt látnom kell magam előtt azt, amiről beszélek - mondja.

„Gondolj! Gondolj!” – csapkodnám a fejem, mint Micimackó.

Azután hirtelen mégis összeáll a kép, helyére kerül minden szó, mozdulat, gesztus. Majd újra az összeomlás. Egyre messzebb távolodik tőlem a mű. Hatalmába kerít egy gyötrelmes érzés: ki írta ezt az egész őrültséget?  Mi közöm nekem ezekhez az érzelmekhez? És egyáltalán, kik ezek az emberek itt körülöttem?

Föl és le, föl és le…Mintha hullámvasúton utaznék.

A színészeknek egyre több arcát ismerem meg. Láttam Kristófot szigorúnak, az arcán keménység, érzelmi fedettség, hűvös mosoly. Belenéztem a szemébe, lázban égő, átható volt a tekintete, de nem látott meg engem. Eszter vibrál, türelmetlen és szenvedélyes – egyre inkább fölidézi bennem a tudatom mélyére száműzött, egykori énemet. A lázadót, a békétlent, akit mindig, minden skatulyából kilógott, soha semmivel nem volt elégedett.

Egyre jobban értem a Férfit. Érettebb, tapasztaltabb, mint a Nő, roppant erős az akarata, a hite és a tudása. De szerelmesként esendő. Gyermek. A Nő ezt megérzi és éppen itt, a legsebezhetőbb pontján támadja. Látszólag apró-cseprő hülyeségeken veszekednek, a Férfi olyan hétköznapi dolgokba köt bele, hogy a Nő milyen ruhát vegyen föl, mennyi vizet használjon a mosogatáshoz. Látszólag a Férfi diktál, valójában a Nő irányít.

 Mindketten tévednek. Hiányzik belőlük az egymás iránti türelem, a megértés - a szelíd szeretet. Érzelmeik és élettapasztalatuk tömegéből a negatív erőket használják és fordítják egymás ellen. Szerelmük egyre inkább szétfoszlik, hétköznapi állóháborúvá alakul. Nap mint nap sérülnek. A közös élet végül elviselhetetlenné válik. Dönteniük kell.

 A szenvedély történetének megismerése után visszatérünk az első pillanathoz, melyben Férfi és Nő a maga teljességében egyenlő fénnyel ragyogott. Minden egyszerű, tiszta és világos volt.

Csakhogy már tudjuk: az igazság éppen fordított.

A Kultúra.hu weboldalon rövid ismertetés jelent meg február 12-én bemutatásra kerülő színdarabomról. Ajánlom olvasóim és barátaim szíves figyelmébe.

http://kultura.hu/main.php?folderID=952&articleID=331833&ctag=articlelist&iid=1

Interjú jelent meg a Kulturpart weboldalon február 12-én bemutatásra kerülő színdarabom kapcsán Varga Bernadett tollából. http://www.kulturpart.hu/szinhaz/32747/szerelemterapia

Szerelemterápia

Lévai Katalin színpadra lép, az első regényéből készült színdarabban maga is játszik. A darabról, az írásról, a színészetről, a félelmekről, és persze a szerelemről kérdeztük.

Amikor megjelent a Párnakönyv, a kötet bemutatóján Müller Péterrel beszélgetett, aki azt mondta, úgy látja most Önt, mint egy menyasszonyt, aki készülődik élete nagy napjára. Ugyanígy készül a premierre is?

Még nagyobb izgalommal, mert most valami egészen újat próbálok ki: több mint narrátor, kevesebb mint színésznő leszek a saját színdarabomban.

Több mint ötvenezer példány fogyott a Párnakönyvből, egy csapásra óriási siker lett, de azért kapott hideget-meleget.

A könyv életem nagy szerelmének a története. Egy nő személyes vallomásaként írtam meg, egyes szám első személyben. Azért lett belőle a megjelenéskor botrány, és került be a bulvársajtóba, mert politikusként erotikáról, szenvedélyről, szerelemről merészeltem írni. A politikai karrieremnek nem annyira tett jót, mert sok riválisom kihasználta, és állandóan azzal támadott, hogy pornót írtam, szégyelljem magam. Nem szégyelltem, hanem írtam további hat regényt a szerelemről.

Szeret a tűzzel játszani?

Lisbeth Salanderhez képest kezdő vagyok. Nem vagyok az a nő, aki a tűzzel játszik, de szeretem magam sok újféle szerepben kipróbálni, ez igaz.

Hogy jött létre ez a darab?

A regényt először monodrámává írtam át, de szerencsére nem az a változat valósult meg. Pár hónapja találkoztam Perjés Jánossal, a Spirit Színház igazgatójával, aki javasolta, hogy inkább kétszereplős színdarabnak írjam meg, mert a közönségnek kell a konfliktus férfi és nő között, szívesebben néznek olyan darabot, amiben több szereplő is játszik. Ezért megírtam a Nő igazsága mellé a Férfi igazságát is. Fölkavaró élmény volt újra átélni az egész történetet, belebújni egykori férjem szerepébe, és megérteni a szempontjait.

A Vörös szőnyeg c. könyve kapcsán többször szóba került, hogy kitalált magának a politikában egy szerepet, amivel azonosulni tudott, és ezt párhuzamba hozta a színház világával, hiszen mindkét térben játszani kell...

Ebben a színdarabban nem kell szerepet játszanom. A saját hangomon beszélek, a saját gesztusaimat használom, igyekszem természetes lenni. Egyébként is azt hiszem, a színészi technika akkor hatásos, ha láthatatlan, ha eltűnik az elért hatás mögött, és csak abban segít, hogy jobban, mélyebben, nagyobb érzelemmel fejezze ki a színész azt, amit akar. Tudja, mire jöttem rá a próbák közben? Mindig félek attól, hogy valamilyen hibát követek el. Állandóan tökéletes akarok lenni, perfekcionista vagyok. Ez az írásban jó, ugyanakkor nagy kín is, mert azonnal pánikba esem, ha valamit elrontok. Ez akkor lett végképp világos a számomra, amikor láttam, hogy Földes Eszter milyen bátran mer kísérletező lenni. Ezer dolgot kipróbál játék közben, azután elveti belőle a rosszakat, és megtartja a jót. Én sosem mertem ilyen felszabadultan létezni. Talán csak a szerelemben. Ha szerelmes vagyok, önfeledt leszek, s akkor minden szó, mozdulat és hangsúly, minden gesztus automatikusan a helyére kerül. Nem kell gondolkodnom azon, hogy ha kimondok egy szót, a párom félreérti. Leomlanak a gátak, összeolvadunk, a világ egyszerű lesz.

Színház és szerelem...

Kamaszkoromban mindig színésznő akartam lenni, de nagyon félénk voltam, és nem mertem még a felvételi vizsgára sem jelentkezni a Színművészeti Főiskolán.

Van szerepálma?

Dehogy! Nem akarok játszani, csak most, kivételesen, ebben a darabban.

A Színház.hu-n olvasható naplója a próbafolyamatról. Ebben óhatatlanul összehasonlítja az írást és a színházat, azt írja, az egyik magányos, a másik közös varázslat, mégis átjárás van köztük. Szeretné-e, ha összehasonlítanák a darabot az eredeti regénnyel? Vagy mindegyik külön életet él?

Abszolút. A regény csak a nőről szól, az ő szemén keresztül láttatja a világot. A színdarab, ahogyan mondtam is, két ember bonyolult és szenvedélyes párharcát mutatja meg. Németh Kristófot remek választásnak tartom, nagyon megkedveltük egymást a próbák alatt.

A könyveiben tudatosan tanítja a fiatal nőket a szerelemre? A darabból is érezni lehet majd ugyanezt?

Igen. És fordítva is igaz. A fiatal nő is tanítja az idősebb korosztályt.

Ön mit játszik benne?

Írás közben ráéreztem arra, hogy jó lenne, ha a darabban megjelenne az Emlékező Én szerepében maga az Írónő is. Így lett háromszereplős a történet, s az Írónőt magam "játszom".

Mikor író, színész, néző a próbák során? Hogy választja szét ezeket?

Sehogy. Ha úgy érezzük, hiányzik egy mondat, beleírom. Rengeteget változott a szöveg a próbák alatt, mert a színészek olykor túl irodalminak találták a szöveget, és ez a színpadon nem mindig szerencsés. Egy idő után megállapodtunk a végleges szövegben, s attól kezdve már nem foglalkozom vele, az írói énemet háttérbe helyezem. Inkább Írónőként, a szerepem szerint figyelem a játékot, és egyfajta színpadi jelenlétet produkálok, félig kívül, félig belül a darabban.

Úgy tudom, filmrendező lánya igen okos csavart tett a történetbe.

Az ő ötlete volt, hogy a történet befejezésével indítsunk, tehát a válástól.  Az egész fájdalmas, dinamikus, szenvedélyes szerelem megismerése után jutunk el a boldog kezdetig. Így egészen más megvilágításba kerül minden. Fájdalmasan szép a happy end, mert múlt és jelen egyetlen  pillanatba sűrűsödik.

Máskor is kikéri a lánya véleményét?

Igen, mert bámulatosan tehetséges, impulzív és okos. De nagyon érzékenyen érint a kritikája, ezért meg kellett tanulnia, hogy óvatosan fogalmazzon, mert tőle nehezebben fogadom el a bírálatot, mint mástól.

Mit gondol, volt férje elmegy az előadásra?

Tudom hogy nem jön el.

Elkötelezett-e valamelyik színházi irányzat felé, és vannak-e tervei a jövőben színházi területen?

Ó igen, sok tervem van. A színházi naplómat folytatom a Rózsavölgyi Szalon honlapján, bemutatókról és kulisszatitkokról írok majd rendszeresen, és színdarabokkal is jelentkezem.

Hogy melyik irányzat érdekel? Mindenre nyitott vagyok. Jó lenne, ha megújulna a színházi életünk, mert úgy látom, a közönség ki van éhezve az igazán átütő előadásokra. Mi most ilyet szeretnénk.

                                                                      Varga Bernadett

Január 16-án a Klubrádióban Falus Mariann és Lang Györgyi beszélgetett Velem, ajánlom olvasóim figyelmébe

http://www.klubradio.hu/klubmp3/klub20130116-105857.mp3

Kritika jelent meg a Kulturpart internetes oldalon új könyvemről Varga Bernadett tollából: 

http://www.kulturpart.hu/irodalom/32526/a_szenvedely_orok_es_a_test_nem_alkuszik

Szerb anziksz, avagy a huszadik század emlékkönyve

Lévai Katalin hetedik szépirodalmi regénye egy szerb család és a huszadik század történelmébe beágyazva mutatja be Zorica nővé, íróvá, anyává fejlődését.

Bár a történet 1932-től, a lány élete első randevújától indul, és az ünnepelt író 1991-es könyvhéti dedikálásáig fut, ennél sokkal nagyobb időt fog át. A Mirkovics család letelepedése a pesti szerb negyedben, a felmenő generációkon átívelő háborús traumák, fájdalmak és családi örömök, a korabeli művészeti élet részletekbe menően pontos bemutatása, a családban használatos nyelv vagy a születés mindennél tisztább misztériuma oly módon csapódnak le Zorica személyiségén, ahogy a múlt és a jövő ölelkezik össze, hogy megértse a jelent. Lévai Katalin szimbólumokkal és meseelemekkel tarkított, különös történelemkönyvet írt, családtörténetet, balladisztikus ringatót, amelyben a nők kilépnek addigi hallgatásukból. A kis Zorica képlékenyen mossa össze a valóságot a szerb népmesék és dalok világával, a nyelv előtti beszédből építkezik, és új női nyelvet teremt az ábécé betűiből.

Lévai Katalin írásainak elmaradhatatlan eleme a többszörös tükröztetés, az egymásba olvadó tükörvilágok labirintusában megtörő, bonyolult egymásra vetítésben láttatott képek. A mesevilágban szocializálódó gyermeki nyelv rendkívül kifinomult szimbólumoknak ad teret, a kislány időnként újraformál egy történetet, dédelgeti azt, újraszüli, és emlékkönyvként adja oda másoknak, hogy magukról személyes nyomot hagyva benne, összeálljon egy tanúkkal hitelesített történelem. Gondolkodásában a világról alkotott sémák még nem rendelkeznek erős kontúrokkal, így lépked a korszakok között, és lépteti be olvasóját a tükörképbe.

A szerző által megjelenített írás századfordulós írónők műveivel teremt kapcsolatot. S közben ott a templom, a szerb sírok, az ősök cégtáblái, olvasmányok a dicső szláv múltról. Egy kendő, ami örökre összeköti szerelmével, Danilóval. A kelet-európai fájdalom mögül előtörekvő humor remek betétként szolgál: az iskolás Zorica házassági hirdetést ír a nagynéni nevében, aki két hét múlva elkel egy öregúrral. Aztán az élet megy a saját medrében, Zorica a szobrász álmokat kergető, ám végeredményben középszerű és állandó megfelelni vágyásától is unalmas Ervin felesége lesz, aki nem tudja követni nejét mélységekben és magasságokban. Mama meghal. Élők, holtak, gyerek és felnőtt személyiség diskurál egymással szakadékokkal teli nyelven. Zorica énhatárai elmosódnak, időnként kilép a testéből tudata, néha a mama szemén át látja magát. „Egyszerre ketten vagyunk jelen." Háború van most a nagyvilágban. Zorica az írásaiba zárkózik, egyes egyetemi szakokra nőket is beengednek, magyar szakos tanárnő lesz.  S a ringlispíl tovább száguld, megállíthatatlanul. Gyerekek ártatlan tekintete változik meg, játékaikban a háború elemei törnek fel, a családokból eltűnnek a férfiak, elkészül egy kétszázezres lista a Don-kanyarnál odaveszett emberekről. Becsapódik egy bomba a házba, Zorica óvóhelyre menekül a kislányával. Levelek, végtelenül hosszú szerelmeslevelek Danilótól, és Zorica első megjelent mesekönyve, A mindig virágzó almáskert. Mese, erotika, bibliai felhang a címében.

Az Anyák Századának Emlékkönyve egyre gyarapodik, és súlyossá válik. Rajk pere, meghal Sztálin, Rajkot újratemetik, Ausztrália és Svédország olimpiát rendez, recseg a rádió, Nagy Imre beszéde, az orosz tankok bevonulnak Magyarországra, Domján Edit halála, Puskás Öcsi. Politika és művészet egy helyen. Véget ér egy házasság. Zorica lánya ásatásokra szeretne járni, és felhozni a felszínre az elsüllyedt emlékeket. Hát, ez a mi életünk. Hová lett a szláv varázs? Népek szokásai, krónikái, elfeledett meséi. Lévai Katalin írni tanít. Élni. Mintha szavakkal játszani nem annyi volna, mint magával az élettel játszani, mondja Kosztolányi. Értjük egymást.

CSALÁDI FOTÓ

A képen látható családom -  az anyai, görögkeleti ág – vasárnap összegyűlt a gyerekkori lakásomban a közeledő Karácsony alkalmával.  Csodálatos délután volt. Hét gyerek visongott körülöttünk, körberohangálta a lakást, csapkodta a zongorát, és ebben minden felnőtt magára ismert. Hiszen ugyanebben a lakásban a nagy családi összejöveteleken három generáció viselkedett pontosan úgy, ahogyan most a gyerekek. Nagyon megható volt. Itt ünnepeltük minden év január hatodikán a görögkeleti karácsonyokat, amit a mamám tartott  kb. harminc éven át. Amikor már nagyon idős lett, és nem bírta, az unokatestvéremék átvették az ünnepet. Mindenki addig tart karácsonyt, amíg bírja szuflával, hogy huszonöt-harminc emberre főz, és vendégül látja a népes családot. 

Így vándorol körbe a karácsonyi staféta a családban. Most, egy előkarácsony erejéig, hozzám került.

 A SZÍNHÁZAT NEM LEHET MEGUNNI 

Szemében még mindig ott lobog az a gyermeki tűz, ami egykor Nemecsek Ernőében – a közönségből sokan vele kezdték a színházlátogatást. Hűségük jutalma talán, hogy Békés Itala ma is ugyanolyan szenvedéllyel és alázattal szolgálja Thália szekerét, mint a pályája kezdetén, előbb az Úttörő Színház tagjaként, majd fél évszázadon át a Madách Színházban, hogy közben egyszemélyes társulatot alkotva járja az országot és a világot s irodalommal, kabaréval arasson méltó sikert. Vele beszélgettem december 14-én az Alexandra Kávézóban színházról és életéről.

Nem akármilyen családba született bele. Édesapja Békés István író, műfordító, művelődéstörténész; publicista, műkritikus, nővére Békés Rita Jászai Mari-díjas színésznő, ikerestvére Békés András az Állami Operaház Kossuth-díjas    rendezője.

Békés Itala szereti, ha a közönség szereti, ha körülveszi, közöttük érzi otthonosan magát s nem unja, mert a közönség mindig más. „Nő” című műsora több mint ezerszer ment. A kérdésre, hogy mi ad neki energiát, fiatalos hévvel ezt válaszolta: „A hit, hogy amit elképzel, az jó” s ezt sikerei igazolták hosszú pályáján. Mert a színpadon nem elég csak játszani, mindig azt kell elmondanod, amit gondolsz és érzel, az a lényeg, ami belül, benned történik.

Nagy idők tanúja s nagy színészek társa, többek között Kiss Manyit, Pécsi Sándort mondhatta barátjának, színészanekdotáinak se szeri, se száma.

Elismerőn szólt a maiakról – ritka dolog ez a szakmájában – ám nem állhatta meg, hogy ne említse a fojtogató színészi kiszolgáltatottságot, az álságos celeb központúságot, amikor nem a művészi minőség a fontos. A népszerűség és a művészet két különböző világ. Egyik legsikeresebb könyvének címe szerény, de magabiztos hitvallása: „Hogyan lettem senki”. „Jó úton haladok arrafelé” – jegyezte meg kedves mosollyal, s hozzátette: „hiszen a világ semmiből lett”. Tegyük hozzá, Békés Itala nagyon is „valaki” abban a  csodateremtésben, amiért este beülünk a nézőtérre, s várjuk hogy kialudjanak a fények.

SZÍNHÁZI NAPLÓ - 3. RÉSZ.

 Ahogyan haladunk a próbákkal, úgy lesz sok minden egyre világosabb írásról, színházról. 

A színészet közös varázslat. Együtt születik meg az íróval, a rendezővel, a másik színésszel, a díszlettervezővel, a jelmezzel és – a közönséggel. A színész a legkiszolgáltatottabb ember a világon. Sok mindenkivel kell megküzdenie ahhoz, hogy önmaga lehessen. Óriási erőfeszítéseket kell tennie, hogy eljusson a saját varázslatához, a maga belső világába. Minden pillanatban megmérettetik mások által, mégis a saját elképzeléseit kell követnie. Azt hiszem, ehhez nem csak hatalmas energiára, hanem hatalmas önismeretre és önbizalomra is szüksége van.

Hogyan lesz átjárás az író és a színész világa között?

A legutóbbi próbán szép példák születtek erre. Eszter és Kristóf a temetőben a családi sírboltnál emlékeznek. A korábbi próbákon csak kívülről figyeltem a jelenetüket. Legutóbb viszont – mintegy átnyúlva az időn – egy pillanatra kapcsolatba kerültem a fiatal NŐ-vel. Koccintottam vele, sőt, emlékeztettem a jól ismert családi receptre – de nem kért belőle. Hiába, felnőnek a gyerekek.

Ennél a jelenetnél mindannyian meghatódtunk. Egy pillanatra együtt voltunk, megszületett a három szereplő közös varázslata. Ha nekünk sikerült, remélem, a közönséggel együtt is sikerülni fog.

Írás jelent meg rólam a Mixonline internetes fórumon. Ajánlom olvasóim figyelmébe.

http://www.mixonline.hu/Cikk.asx?id=77486

Ezen morfondíroztam vasárnap délután, amikor megszólalt a telefon, és Perjés János, a darab producere hívott. János maga is színész, a Spirit színház direktora, sok éves színházi tapasztalattal a háta mögött. Mintha megérezte volna, mi bánt, beszélni kezdett, és a szavai nyomán világos lett minden. Segített megérteni, mi történik a próbák alatt. A jó színész mer rossz lenni, mondta, kipróbál minden variációt, és valószínűleg rengeteget elhajít közülük, mire megtalálja a jó megoldást. Mindezt rájuk kell bízni, ebbe a folyamatba nem szabad beavatkozni. Ki kell lépni a színészek erőteréből, elég csak figyelni őket. Figyelni viszont kell, a testnek meg kell tanulnia a hosszú koncentrálást, mert a sejtek emlékeznek majd erre, amikor valóban szükség lesz rá.

Valami nagyon fontos dolgot értettem meg, amiért mindig hálás leszek Jánosnak.  Egyszerre képes lettem elengedni a darabot és a színészeket, más hullámhosszra kerültem, abbahagytam a küzdelmet, és teljesen nyugodtan indultam az esti próbára.  

S a csoda bekövetkezett. A feszült hangulat feloldódott, igazi nevetős, felszabadult próba kerekedett, sok kis varázslattal. Eszter és Kristóf egymásnak dobták föl a jobbnál jobb ötleteket, Dani finoman irányított, a maga halk, mégis meggyőző modorában, én pedig elengedtem magam, élveztem a közös játékot. Automatikusan megtaláltuk a kapcsolódási pontokat a fiatal nő és a mostani írónő között, lettek közös jeleneteink Eszterrel, s érzem, már majdnem egymás világában járunk. Egyik jelenet észrevétlenül csúszik át a másikba, nincs szükség átkötésre, színváltásra, egyetlen folyammá áll össze az egész. Nagy élmény ezt látni.

Van Eszternek egy szép jelenete, amikor a tükör előtt hosszan sminkeli magát, miközben a háta mögé hajló Kristóf szeretetteljes okítását hallgatja arról, mitől szép egy nő. Eszter gyönyörűen sminkel, végtelen műgonddal festi az arcát - s a jelenet nem akar véget érni. Dani valószínűleg belefeledkezett a szép mozdulatokba. S egyszerre csak Kristóf szelíden rám néz: javasolnék egy aprócska változtatást a címben, mondja. Legyen a darab címe: Párnasmink.   

TALÁLKOZÁS OLVASÓIMMAL

 

Győrben jártam, ahol dedikáltam és beszélgettem olvasóimmal.

 

 

Részletesebben fényképekkel "Az országot járva" rovatban.

 

Interjú jelent meg velem a Kisalföld és a Délmagyarország című lapokban új könyvem megjelenése alkalmából:

http://www.delmagyar.hu/lilla/levai_katalin_van_bennem_ero_a_szarnyalashoz/2310524/?utm_source=rssfeed

 

http://www.kisalfold.hu/lilla/levai_katalin_van_bennem_ero_a_szarnyalashoz/2310524/?utm_source=rssfeed

 

December 4-én kedden délelőtt Bódy Gergő beszélgetett velem a Klubrádióban női dolgokról. Ajánlom figyelmükbe a beszélgetést. klub20121204-102858.mp3 (audio/mpeg objektum)

 

 

Interjút készített velem a Klubrádióban Kun Zsuzsa. Ajánlom barátaim és olvasóim figyelmébe.

http://www.klubradio.hu/klubmp3/klub20121124-105858.mp3

 

Bóta Gábor interjúja a Népszavában

 

FÉLELEM AGRESSZIÓVAL ÉS DEMAGÓGIÁVAL

 

Lévai Katalin, akinek most jelent meg Anyám évszázada című könyve, úgy véli, nagyon rossz régi reflex a magyar társadalomban, hogy akik hatalomban, pozícióban vannak, azokat ugyan megvetik, korruptnak tartják, minden rosszat elmondanak róluk, de félik őket. Ez azt jelenti, hogy még mindig nem igazán állampolgár módjára, hanem alattvalókként gondolkodnak.

- Becsületes szociológus volt, miért adta a fejét szépirodalomra?

- Én már 2000-ben szépprózát írtam A nő szerint a világ című könyvemben. Soha nem hagyományos szociológiát írtam, mindig ott volt benne rengeteg érzelem, viaskodás a léttel. Inkább a szociográfia felé mentem el. Sokkal jobban érdekeltek azok a nagy kérdések, amelyek a konfliktusokban terhelt életekben megjelennek, a kisebbségek életét jellemzik. Mindig volt bennem nagyon erős szociális érzékenység. És úgy éreztem, hogy ez a mondandó egy idő után szétfeszíti a szociológia kereteit.

- Nem kapta meg ezért a magáét szociológusoktól, politikusoktól?

- A sokoldalúságot nem szeretik. De én nem tudok egyféle lenni. Bár ugyanazt a dolgot mondom el, csak különböző eszközökkel. A politikusok azt még kedvelték, hogy szociológusból lett valaki politikus, de, hogy utána író lesz, az már sok volt. Ahogy az irodalmi berkek is igen nehezen fogadták ezt el.

- Nem félt attól, hogy semmiben nem tud igazán elmélyülni?

- Ugyanabban, a női sorsokban mélyülök el, bármilyen formában fejezem is ki magam. Amikor a nők elleni erőszakról írtam, is hasonló történetek voltak a fejemben, mint most, amikor a regényemben elbeszélem, hogy egy 13 éves lányt hogyan erőszakolnak meg. Csak most irodalmi eszközökkel mondom el hogyan határozza meg egy nő szexualitását, a férfiakhoz való viszonyát az ilyen találkozás. És közben megnézem, hogy a férfi mit él át, neki hogy kell megküzdenie a saját erőszakosságával, miközben önmaga politikai erőszak áldozatává válik. Egy szerelem történetét úgy mesélem el, hogy benne vannak forradalmak, háborúk, nemzetiségi összetűzések. Mindig a társadalom és a nő viszonyáról írtam. És most már vagyok olyan bátor, hogy bele merem szőni a saját gyermekkori élményeimet is a szövegbe. Azt vizsgálom, hogy a társadalom és a politika hogyan fonódik össze az egyén saját életével? A nagyszüleim kicsi szerb faluban születtek, úgy próbáltam meg rekonstruálni a regényemben az életüket, hogy nem is ismertem őket. És szociológusként tudtam, mit jelent, hogy a századfordulón elindultak Pestre. Majd nem egészen 10 év múlva sikeres, megbecsült polgárai lettek a pesti szerb közösségnek. Nagyapám fodrászszalont nyitott a Váci utcában, és egy polgári lakásban négy gyermeket nevelt a feleségével együtt.

- Magyarországon mindig belegyalogol a történelem, a politika az emberek életébe. Ez most megint igencsak érződik, amikor az, hogy ki milyen pártállású, családokat, barátságokat is megmérgezhet.

- Elképesztő, hogy családokat szakíthat szét a politikai hovatartozás. Az ideológia olyan erősen oszt meg embercsoportokat, hogy ez a mindennapi életünkbe beférkőzik.

- De mitől veszik be igen sokan a hazug ideológiát is? Szinte mindenkiről bebizonyosodott, hogy nem tartotta be, amit a választások előtt ígért. Miért eszik meg annyian azt, ami feltehetően máris nem igaz?

- Van egy jobboldalunk, amelyik úgy gondolja, hogy az ő zsebében van a bölcsek köve, és kisajátít magának olyan fontos szimbólumokat, amelyek érzelmileg hatnak. Kisajátítja a nemzet, a közösség fogalmát. És ezzel szemben a baloldaliak, a liberálisok védekező attitűdöt vesznek fel, hogy de, nem, mi nem vagyunk nemzetietlenek, hazaárulók. Ahelyett, hogy pozitívan megfogalmaznák, mit jelent számukra a nemzet, a haza. Hiszen nem hihetjük, hogy ők kevésbé hazaszeretők, mint a jobboldaliak. Ráadásul a nemzet szeretete, a közösség összetartó erejére való építés, az a hit, hogy egy ország akkor megy előre, ha a közösségei összefognak, ha van szolidaritás a társadalomban, hagyományosan baloldali és liberális értékek. 

- Miért vészesen kevés a hiteles politikus mindkét oldalon? És közben mégis sokan miért hisznek nekik?

- Szerintem nem hisznek nekik, a legkevésbé becsülik, inkább félik őket. Ez nagyon rossz régi reflex a magyar társadalomban, hogy akik hatalomban, pozícióban vannak, azokat ugyan megvetik, korruptnak tartják, minden rosszat elmondanak róluk, de félik őket. Ez azt jelenti, hogy még mindig nem igazán állampolgár módjára gondolkodnak, hanem alattvalókként. Egyébként joggal, mert aki pozícióban van, túlságosan is visszaélhet a hatalmával. Dehogy hisznek a politikusoknak. Nézze meg a népszerűségi mutatókat. Amikor én politikus voltam, a népszerű politikusok 55-60 százalékot értek el, most jó, ha 35 százalékot.

- Kitermelődhetnének hitelesebb politikusok? Lehet más a politika? Vagy ami nálunk történik, törvényszerű?

- Nem törvényszerű. Mostanában például az döbbentett meg, hogy Amerikában mennyire hiteles politikusnak láttam mindkét elnökjelöltet. És van egy olyan politikai norma, hogy a vesztes is azonnal gratulál a győztesnek, és arról beszélnek, hogy össze kell fogni az ország érdekében. Tényleg elhiszem nekik, hogy nem a saját nárcisztikus vágyaikat akarják kiélni egy politikai karrierben. Ezt itthon kevés politikusról hiszem el.  

- Ilyen körülmények között miért indult a II. kerületben polgármesterjelöltként?

- Egy olyan eredményt értem el, ami duplája az MSZP mostani eredményének, azt hiszem, ez éppen a hitelességemnek volt köszönhető, bár a Fideszt nem tudtam befogni. Közéleti szerepet valószínűleg fogok még vállalni, de ez nem pártpolitikusi szerep lesz, mert a pártpolitikában soha nem vettem részt.

- Hogyhogy nem vett részt? Miniszter volt.

- Pártonkívüli szakminiszter voltam, a nők, a fogyatékosok, a melegek, és a romák érdekeit képviseltem.

- De alig több mint egy évig volt miniszter.

- Utána kimentem európai parlamenti képviselőnek, és ott ugyanezt csináltam.

- Mégis, miért volt ennyire kurta a minisztersége?

- Mert felajánlotta Medgyessy Péter, hogy menjek ki európai parlamenti képviselőnek.

- Ezt esetleg akkor is ajánlják, ha nem akarják, hogy valaki itthon túl nagy súllyal legyen jelen.

- Vagy akkor ajánlják, ha azt akarják, hogy jó eredményeket érjen el a párt az európai parlamenti választásokon. Az egyik legnépszerűbb politikus voltam, ezért ajánlották nekem, ez az én verzióm.

- Kint a roma ügy volt a fő területe. Milyennek látja a romák itthoni helyzetét? 

- Most tragikusnak látom, mert mintha a Jobbik tematizálná a közvéleményt. Ami vagy hajlamos elfelejtkezni arról, hogy él itt egy hétszáz-nyolcszázezres közösség, a maga igen súlyos társadalmi, szociális problémáival, vagy, ha ebből az amnéziából éppen egy pillanatra kikukkant a társadalom, és hajlandó meglátni azokat az embereket, akik mélynyomorban, és gettólétben élnek, akkor pedig hajlamosak azt mondani, hogy hát ezzel nem lehet mit kezdeni, és bizony a Jobbik milyen jó kérdéseket tesz föl. Borzalmas, hogy a demagógia mennyire áthatotta a közgondolkodást. Már normális polgáremberektől is szinte a Jobbik szlogenjeit, gyakran elképesztően embertelen véleményét hallom. És ez ellen a kormány nem lép fel, a Fidesz nem tiltakozik, a balliberálisok pedig erőtlenül tiltakoznak.

 

Bóta Gábor / Népszava

 

A 168 óra online kiadásában recenzió jelent meg új könyvemről.

http://www.168ora.hu/arte/szazad-egy-szerelem-tukreben-106283.html

 

 A század egy szerelem tükrében

 

Lévai Katalin megint valami másba fogott. Nyugtalan teremtés, politikusként, jogvédőként, szociológusként és íróként örökké változik, egyénisége színesebb, izgalmasabb és markánsabb lesz. És mindig meg tud lepni valamivel. Most is ezt teszi új könyvével az Anyám évszázadával.

Eddig úgy tartottuk számon, mint a férfi-nő kapcsolat avatott ismerőjét, aki feltehetően a saját bőrén élte át ennek az örök témának és halhatatlan, soha meg nem oldható rejtélynek, a szerelemnek minden örömét és bánatát. Ezért voltak eddigi könyvei oly hitelesek. Választ keresett azokra a kérdésekre, amelyek nap, mint nap ott élnek bennünk. Igaz, eddigi könyveibe is mindig belopózott a történelem, személyes sorsa vagy azé a gondolkodó, a konvenciók, a rossz társadalmi és politikai beidegződések ellen lázadó, a szabadságot kereső emberé, aki volt és maradt s reméljük még marad sokáig valamennyiünk örömére.

 

Lévai Katalint a rendszerváltás tette szakpolitikussá, közéleti személyiségé. De hogy mi tette íróvá, arra ez a könyve válaszol. Bensőségesen, végigkísérve egy kétszeres kisebbségből kitörő és végül életcélját elérő nő pályáját. Aki lehetne akár ő is, de bárki más, aki végigélte a XX. század évtizedeit. A világválságot, a háborút, a remények, majd a csalódások esztendeit, 1956-ot és még sok-sok más, embert próbára tevő eseményt. Egy ember, aki kortársunk, részese nagy reményeinknek és még gyakoribb csalódásainknak.

 

LÉTEZIK ILYEN SZERELEM?

 

Ez nem költői kérdésként hangzott el ez november 22-én este az Alexandra Kávézóban, ahol Kun Zsuzsával beszélgettem új könyvemről az Anyám évszázadáról. Szerintem létezik, és a regényem éppen egy ilyen szerelem történetét meséli el. Hősnőm, Zorica tizenhárom évesen ismerkedik meg egy vad, szerb fiúval, aki erőszakosan közeledik hozzá. Az évek során mindkettőjüknek sokat kell változniuk ahhoz, hogy a traumatikus találkozás után igazi kapcsolat születhessen közöttük, amely azután életük végéig tart. S mivel a történet Kelet-Európában játszódik, a történelem gyakran beleszól az életükbe, évtizedekre elsodorja egymástól a szerelmeseket. 

A regény írása közben láttam meg igazán, hogy a magyar és a szerb történelem voltaképp egymás fordítottja, amikor mi voltunk nyerők, ők szenvedtek, ha mi szenvedtünk, a történelem iránytűje feléjük mutatott. Anyai ágon szerb származású vagyok, egyébként pedig sokféle nemzetiség keveredik bennem. Anyám meséit, emlékeit, a saját személyes emlékeimet a szerb utcai templomi és közösségi életről, szerb dalokat, krónikákat használtam föl a történetem megírásához. A regény azzal kezdődik, hogy bemutatom a Pesten élő szerb közösség életét a múlt századfordulón. Színes, tarka, lüktető életet élő kis közösségről van szó, amelyben él egy Mirkovics család, látszólag olyan, mint a többi. De a kislány már ötévesen szenvedélyes olvasó, falja a betűket, és úgy tanulja meg az anyanyelvét, hogy megeszi azokat az édes betűket, melyeket édesanyja süt neki. Az ő nővé és íróvá válását kísértem végig, mely háború, forradalmak, történelmi kataklizmák közepette ment végbe.

Zoricában részint anyámat írtam meg, aki a két háború között elvégezte az egyetemet s utána mindent elkövetett, hogy lányait taníttassa. De alakjába beleszőttem nagyanyámat és magamat is, valójában három generáció nőalakját. Erős intellektus tudás és szláv alázat keveredik ebben a figurában, ami nagyon huszadik századi jellemvonás. De éppen ennyire izgalmas Danilo alakja is, akinek nem pusztán súlyos társadalmi hátrányokat, hanem saját agresszióját is le kellett küzdenie ahhoz, hogy Zorica méltó társává válhasson. 

Minden művemben keveredik a valóság és fikció. Végül a fikció diadalmaskodik, mely a valóságból épül, annak mozaikjait rakom össze. Beleszeretek egy témába s formálom, hogy az olvasó is beleszeressen. Ez a láthatatlan szerelem az író és az olvasó között minden regény igazi titka. Ha ez megtörténik, akkor megnyertem a csatát, a könyv eljut a közönséghez. Folytatom-e a családregényt, mint műfajt? Még nem tudom, most más foglalkoztat, ám egy író semmire nem mondhat nemet.

 

 

INTERJÚ A KÖNYVJELZŐBEN

Megjelent új könyvem az "Anyám évszázada"

 

Figurái, történetei egyértelműen egy könyv szereplői, fordulatai, ám az olvasó végig érzi azt a személyességet, amely egy családtörténet elmesélésekor nyilvánvaló.

- Régóta érlelődött bennem, hogy meg kell írnom ezt a könyvet, és most sikerült abba a mélységbe eljutnom, ahonnan az írónak felszínre kell hoznia a történetét. Ez a környék, ahol vagyunk, az őshazám – itt születtem, a Veres Pálné utca 18.-

ban, a templom mellett két házzal. A családom anyai ága szerb. Sajnos nem ismertem a nagyszüleimet, mert nagymamám harmincnyolcban, nagypapám negyvenegyben meghalt. Ez a nagy szerb család fantasztikus egységben élt, ami nem azt jelentette, hogy ne lettek volna időnként konfliktusok, heves viták, de elképesztően összetartottak. Ilyen ez a templom is: egy közösség egymásra találásának és összetartozásának szimbóluma – sokkal inkább a pesti szerb kolónia találkozási helye, semmint egy vallási szertartásé.

Nem ismerte a nagyszüleit, de ír róluk és arról a korszakról,amikor ők éltek. Hogyan fogott neki?

- Csak annyit tudtam elbeszélésekből, hogy egy kis bácskai faluból jöttek fel a múlt századforduló környékén. Amikor írni kezdtem, utánajártam, hozzáolvastam, felkerestem a helyszíneket. A történelmi ismereteimből, saját személyes emlékeimből és a fantáziámból építettem újra nagyszüleim életét. Megrázó élmény volt belebújni írás közben abba a korba.

Van a családregény műfajban ideáltípusa?

A Buddenbrook ház. Fel nem foghatom, hogy huszonnégy éves korára honnan tudhatott Thomas Mann ennyit családról, társadalomról, egy adott korszakról.

A regényből úgy érzem, hogy a Pestre vándorolt szerb kisebbségi közegben a nők helyzete, szerepe jelentősebb volt, mint akkoriban a többségi társadalomban.

A nagyapámban volt annyi bátorság, hogy mindent hátrahagyva a feleségével Budapestre költözzön; abba a bámulatosan gyorsan fejlődő nagyvárosba, ahol oly sokan reméltek biztos megélhetést. A város közepén élő szerb kisebbségben megtalálta a helyét, és tíz év alatt, egy neves Váci utcai fodrászüzletet működtetve köztiszteletben álló polgár lett. A család többi tagja ugyancsak beilleszkedett: egyik testvére cipészüzletet vitt a Váci utcában, a nagynéném családjának pedig cukrászdája volt. A polgárosodott pesti szerb közösségben a nőknek valóban kitüntetett szerep jutott. Persze akkoriban még megvolt a tradicionális szerepük, tehát a gyerekekkel és a háztartással foglalkoztak, ám a nagyszüleim a három fiuk után, akik felnőve kereskedők lettek, a legkisebb gyermeküket, a lányukat már taníttatták. A mamám a háború után le is doktorált. Magyarországon nőként az elsők között. Magyarán a második világháború előtt még a pesti szerb közösségbensem volt különösen más helyzete a nőknek. A férfiak társadalmi mozgástere sokkal nagyobb volt akkoriban, mint a nőké. Ugyanakkor Milenának, aki a regényben a nagymamám generációjának nőfigurája, nem véletlenül volt fontos, hogy Zoricát, a lányát taníttassa. Milena gondolkodásában, mentalitásában már szabad nő volt, igyekezett a lányának megadni azt a lehetőséget, hogy a társadalmi színtérre is ki tudjon lépni. Az én generációmban pedig már nem volt kérdés, hogy a lányoknak is tanulni kell, és ugyanolyan szakmai karrier vár rájuk, mint a férfiakra: a nővérem és én ebben nőttünk fel. A regényben végigviszem, hogyan ment végbe a nők emancipációja. Azonban Zorica személyisége még ellentmondásos: hiába teljesedik ki a pályáján sikert és elismertséget elérve, soha nem tud szabadulni attól a szláv női alázatosságtól, amire nevelték. Az intellektuális szabadsága mellett hagyományos a férfiakhoz való viszonya. Úgy gondolom, ez a figura a huszadik századi kelet-európai nő szintézise, azt is mondhatnám, archetípusa.

Ön beszél szerbül?

Nevetséges és kicsit szomorú, hogy több nyelven beszélek, de éppen szerbül nem. Amikor hosszabb idő után elmentünk vasárnap a templomba, és meghallottam a jellegzetes szerb dallamvilágot, a kemény, ugyanakkor duruzsoló nyelvet, elsírtam magam. Nem hallom reálisan ezt a nyelvet, gyermekkori emlékeimhez kötődő érzelmeim határozzák meg hozzá a viszonyomat.

Nyilván foglalkoztatja a mai szerb kultúra, politika is. Mit gondol arról a helyzetről, ami ott van és arról, ami volt az elmúlt évtizedekben?

Ha megnézzük a szerb történelmet, a középkortól fogva másról sem szól, mint

folyamatos konfliktusokról, etnikai háborúkról, pusztításokról. Olyan drámai gyűlölködés, nacionalizmus jellemzi a térséget, hogy borzalmasan nehéz ott élni. Egyébként nem is ismerem hiánytalanul; inkább azoknak a világával foglalkoztam, akik ezt hátrahagyták. Tulajdonképpen a könyv írása közben éreztem át, milyen nagyszerű tett volt a nagyapám döntése. Az esztelen erőszak persze megjelenik a regényemben is: az újvidéki mészárlást és a magyarok bosszúját is beleírtam, nem lehetett kikerülni. Végignéztem azokat a felvételeket, amelyeken látni, hogyan sétálgatnak a békés polgárok a kivégzések közben az utcákon. Ugyanakkor ahányszor ott járok, mindig érzek valami otthonosságot: látom azokat a jellegzetes nőket és férfiakat, amilyenek a nagyszüleim is voltak.

Az érződik a könyvből, hogy szerzője visszavágyik abba a korba, ahol a regény kezdődik…

Egyfelől igen, annyi mindent tudnék mondani, ami irigylésre méltó volt akkor. Amikor a mamám a hetvenes években azt mesélte, hogy köztiszteletben álló pesti polgárcsaládként gyorsvonattal elmentek Bécsbe megnézni egy kiállítást, utána beültek egy cukrászdába Sacher-tortára, akkor ez az egyszerű idill éppen elérhetetlennek tűnt számomra a vasfüggöny mögötti világban, amelyben éltünk.

De nem akartam nosztalgikus mázzal leönteni a Monarchia, a századforduló korát, mert noha akkoriban még nem lehetett tudni, éppen egy véres század következett belőle. Ugyanakkor tisztában vagyok azzal, hogy a kor szépségein túl, egy olyan nő, aki tele volt alkotókedvvel, vagy akár tudományos kíváncsisággal, abban az időben elég sokat szenvedhetett és küzdött. Nagy eséllyel mindhiába. Úgyhogy nem vágyódom vissza az „aranykorba”, de megcsodálom a szépségeit.

Hogyan szól a könyv ahhoz a diskurzushoz, hogy ma mi a „nők kötelessége”?

Amikor elkezdődik a regény, az emancipáció előtt vagyunk. A társadalmi norma szerint a nőnek és a férfinak pontosabban kijelölt helye volt, mint ma, ami azonban nem feltétlenül jelentett alá- és fölérendeltséget. Ebben nagyon sokan jól érezhették magukat, ugyanis a női szerepet, különösképpen az anyaszerepet a közösség értékelte. Azóta sokféle feminista mozgalom, illetve bennük több, egymással is vitatkozó irányzat jelent meg, egészen más lett az elfogadott társadalmi modell. Ma azt mondani, hogy a nők először szüljenek, aztán akarjanak élni a rég megszerzett jogaikkal, amelyeket egyébként egy borzasztó század szült meg, nonszensz. Magyarországon a feminizmus szó még mindig ellenszenvesen hangzik; aki pozitív értelemben használja is, magyarázatot fűz hozzá, nem arról beszél, milyen változásokat, progressziót idézett elő.

A regényszövegben helyenként megjelenik a változó női test, szemben a mindenkori tárgyiasult nővel, amely csak fiatal és hibátlan lehet.

A testiség minden könyvemben jelen van. Ezt gyakran félreértik, azt gondolva, hogy szimpla erotikus képeket rajzolok, pedig a szellemi fejlődést igyekszem a testi változások mellett megmutatni úgy, ahogyan egy nő megéli. Ennek a könyvnek csak egyik indíttatása volt a családtörténet, a másik azonban az erőszak. Azzal kezdődik a regény, hogy Zoricát kamaszlány korában Danilo kis híján megerőszakolja. Végigvezetem a történetet a szexuális erőszaktól a megbocsátásig. Meg akartam mutatni az agresszor jellembeli változását is, mert szeretném, ha nem gondolkodnánk sematikusan az erőszakot elkövető kamaszokról. Meg akarom értetni, hogy meg lehet bocsátani az egyszer elkövetett bűnt annak, aki képes belátni a hibáját és megváltozni.

Képes egy könyv társadalmi jelentőségű dolgokra hatni?

Victor Hugo még hihette azt, hogy a könyvei megváltoztatják a világot. Csakhogy ő korszakos zseni volt, és olyan híres író, hogy egy anekdota szerint megkapta azt a levelet, amelyet úgy címeztek meg: Victor Hugónak, túl az óceánon. Az ő művei még beleszóltak társadalmi folyamatokba. Ma egy író, legyen akármilyen lángelme is, nem hiheti, hogy erre képes. Már sokkal töredezettebb a világ. Én csak annyit remélek, hogy egyes olvasókra ez a regényem is ugyanolyan erővel hat, ahogyan az előző könyveim. Lírai hangon mesélek a szerelemről, miközben az erőszak állandó jelenlétét is érzékeltetem, és ez a kettősség izgalmas lehet.

 

                                                                                              Proics Lilla

 

A SZÍNÉSZNŐ, AKI NEM FÉL SEMMI ÚJTÓL

 

November 15-én csütörtökön  Szabadság, szerelem beszélgetés sorozatom találkozóján az Alexandra Kávézóban Bánsági Ildikó volt a vendégem.

Bánsági Ildikó csupa szenvedély, lelkesedés és nőiesség, öröm vele beszélgetni. Ritkán találkoztam színésznővel, aki ennyire őszinte, ilyen sebezhető, de éppen csak annyit tár fel magából a közönsége előtt, amitől még senki nem jön zavarba. Pontosan érzi a vékony határvonalat a feltárulkozás és az őszinte vallomás között akkor is, amikor huszonöt éves házasságának felbomlásáról, a gyerekeihez való kapcsolatáról, vagy a szerelmeiről beszél. S ahogyan hallgatjuk, megismerünk egy hagyományos, polgári életre vágyó nőt, aki élvezettel rendezi be a lakását, kutyát és macskát tart, esténként kandalló mellett olvasgat, vagy az új szerepét tanulja, és egy öntörvényű, a színházi életben ösztönösen jól mozgó művészt, aki sosem elégedett. A tévéjátékok nagy korszakának lezárulása után, amikor hirtelen megszűntek a szerepajánlatok, újra kellett fogalmaznia önmagát, meg kellett teremtenie egy új életet. S ez az útkeresés azóta is tart. Talán ez tartja annyira fiatalon, hogy tíz évet is letagadhat a korából. Ő az a nő, aki nem fél semmi újtól, boldog, ha tanulhat, diadalmasan veti bele magát újabb és újabb szerepekbe, és várja, nagyon várja azt a bizonyos mindent elsöprő, nagy szerelmet.

 

 

Barátaim és olvasóim figyelmébe ajánlom a Népszavában november 14-én megjelent cikkemet.

 

Kell egy ország

 

Néztem az amerikai elnökválasztást, és meghallgattam Obama elnök beszédét. Valószínűleg nem ő az Egyesült Államok legjobb elnöke, de olyan beszédet mondott, amihez hasonlót első vonalbeli hazai politikusaink közül egyetlen egy sem lenne képes elmondani. Nem csupán azért, mert ilyen beszédhez szenvedély, lendület és hit kell, hanem azért, mert egy ország is kell hozzá. Egy olyan ország, amely büszke önmagára, a tehetségeire és a teljesítményére, tiszteli a múltját és hisz a jövőjében, toleráns, és polgárai tudják, hogy egymásra vannak utalva.
Az elnöki beszédben nem csak PR fogásként szerepelt a politikai rivális teljesítményének elismerése, az iránta és a családja iránt érzett tisztelet, és az együttműködés hangsúlyozása, hanem mindez azt a racionális és elkötelezett politikai kultúrát fejezte ki, aminek célja az ország felemelkedése. S az országba beleértendők gazdagok és szegények, öregek és fiatalok, nők és férfiak, fehérek és feketék, melegek és heteroszexuálisok, őshonosok és bevándorlók. A fehér, keresztény, férfi domináns, konzervatív republikánus narratíva kifulladt, helyébe a sokszínűséget és az emberek különbözőségét méltató politika lépett. Sokan állítják, hogy a demokraták azért győztek, mert republikánus ellenfeleikkel szemben nem álomvilágot építettek, hanem észrevették az amúgy régóta létező társadalmi trendeket, s nem harcolni kezdtek ellenük, hanem éppen ellenkezőleg: figyelembe vették, és politikájukba beépítették őket.
A nemek közötti egyenlőtlenség megszüntetése, a bevándorlók befogadása, a meleg házasság elismerése, vagy a marihuána legalizálása régóta a társadalmi diskurzus része, ami fölött nem lehetett egyszerűen szemet hunyni. A társadalmi, nemi, szexuális különbözőségek régóta nem kezelhetők a megcsontosodott politika eszköztárával egy olyan országban, amely évtizedek óta nyíltan beszél ezekről, ahol fekete elnök vezeti az országot, ahol erős és sikeres női gazdasági és politikai vezetők dolgoznak, ahol van egy nyíltan leszbikus szenátor, és erős civil mozgalmak követelik a melegek házasságának legalizálását. De ki kellett lépni a "kis állam, nagy állam" hagyományos vitájából is, és sokkal inkább arról kellett beszélni, hogy mit tehet a kicsiny, de energikus állam a jövőért., a munkahelyek megteremtése érdekében, s azért, hogy még többet, még jobban teljesítsenek az emberek.
Úgy tűnik tehát, hogy két különböző kultúra közötti harc dőlt el ezen a választáson, és a fehér Amerikával szemben a sokszínű Amerika győzött. Obama megnyerte a "csatatér" államokat, a bevándorlók, a fekete nők és a nagyvárosi lakók nagy részének szavazatait, és nyert egy történelmi lehetőséget: bebizonyíthatja, hogy képes felülemelkedni e hatalmas ország megosztottságán, és a valós társadalmi igényekre válaszoló politikájával egy igazságos és szabad világot épít azzal a hatalmas szavazói támogatással, amit sikerült elnyernie.
Isten áldja Amerikát!
S ha mindennek hallatán sírva fakadunk, annak oka nem a meghatódottságunk, hanem valami egészen más. Sajnos, egészen más.

 

Szabadság, szerelem beszélgetés sorozatom soron következő találkozóján november 15-én csütörtökön 19.00 órakor az Alexandra Kávézóban Bánsági Ildikó lesz a vendégem. Mindenkit szeretettel várok az estre.

 

AZ ÉLET ANNYI MINDENT HOZHAT

 

Az ATV Húzós műsorában húzós kérdésekre válaszoltam a riporter  Rónai Egonnak. Írói, politikusi, egyetemi tanári pályámról faggatott. További terveimet illetően csak ennyit mondtam: „az élet annyi mindent hozhat”.

Ha ráklikkelnek a linkre, megnézhetik a beszélgetést: http://atv.hu/videotar/20121026_levai_katalin

 

HALÁLRA ÍTÉLT SZEGÉNYEK

 

Dolgozni akarnak, de nincs hol. Közmunkásként átlagosan évi két hónapot foglalkoztatják őket, az év többi hónapjában havi 22 ezer 800 forintból kell élniük - ez jellemzi a szegénységben élőket. Többek között erről volt szó a Táncsis Alapítvány által szervezett pódiumbeszélgetésen. A regisztrált munkanélküliek többsége ellátás nélkül maradt, a családok 74 százaléka nem tudna egy 50 ezer forintos, váratlan kiadást fizetni.

Szögesdrót választja el a szegényeket a gazdagoktól - ez a helyzet egyelőre csak Venezuelára jellemző, de ha az embereket továbbra is egymás ellen uszítja itthon a kormány, akkor Magyarországot is hasonló veszély fenyegetheti. Többek között erről beszéltem a Tarthatatlan élethelyzetek című pódiumbeszélgetésen. Kifejtettem, miközben a kormány stigmatizálja a szegényeket, és ezzel táptalajt ad a rasszizmusnak, Európa épp a kirekesztés ellen küzd.

Kiss Péter, az MSZP társadalompolitikai kabinetvezetője adatokkal támasztotta alá, hogy a szegénység egyre több családot érint. A regisztrált munkanélküliek 53,9 százaléka, azaz 300 ezer ember egyetlen forint ellátást sem kap, miközben, amikor dolgoztak, jelentős összegű adót és járulékot vontak tőlük, illetve fizettek utánuk a munkaadók. A családok 74 százaléka képtelen egy váratlan, 50 ezer forintnál nagyobb kiadást vállalni - tette hozzá a szocialista politikus.

 

 

VENEZUELA VÁLASZTÁS UTÁN, VÁLTOZÁSOK ELŐTT

 

A venezuelai Nagykövetség meghívására nemzetközi választási megfigyelőként 10 napot Venezuelában töltöttem.

Ez volt eddigi legizgalmasabb utazásom. Venezuela az ellentétek országa. Egyszerre látható a modern, lüktető gazdasági jólét és az elképesztő nyomor. A caracasi utakat körülvevő hegyek oldalában emberek ezrei élnek viskókban, miközben közvetlen közelükben modern palotákban laknak a jómódúak. Láttunk szögesdróttal és éles, fölállított üvegcserepekkel körülvett házakat, olyan üzleteket, amelyekbe nem lehet belépni, az eladó rács mögül árul, de olyan ragyogó plázákat is, ahol a legutóbbi európai divatmodellek legjavát kínálják. Azt hallottuk, hogy hat millió fegyver van szabadon az országban, és nem ritka az emberrablás. Egy ismerősünk azt mesélte, a mototaxis egyszer fuvar közben pisztollyal kirabolt egy autóst, miközben az utasát rendben leszállította a megbeszélt helyre, az előre kialkudott áron.

Velünk ilyen kalandok nem estek meg, igaz, kísérettel védett buszokkal utaztunk. A benzin szinte ingyen van, két üveg ásványvíz árából tele lehet tölteni egy negyven literes tankot. A főváros forgatagában azt tapasztaltuk, hogy a venézek kedvesek és segítőkészek, nem fukarkodnak a mosolyukkal és az idejükkel, ha az eltévedt külföldieket kell útbaigazítani.
A választáson 81% vett részt, ami elképesztően magas arány, ha az európai mintákat nézzük. A választó körzetek megteltek emberekkel, a választás napján szörnyű meleg volt, folyt rólunk a víz, mégis nyugodt és derűs maradt mindenki, és sehol nem történt semmiféle atrocitás. Végre láttam, milyen az, amikor négyszázezer ember gyűlik össze a szabadban - hét sugárutat töltenek meg. Az emberáradat visz, sodor magával, egyetlen hatalmas, vibráló energiatömeggé alakul a plakátok erdejében. Egyszerre félelmetes és örömteli érzés sodródni a föllelkesült, színes tömeggel.

Amikor a győztes Chávez elnök föllépett a pódiumra, dalra fakadt, hosszan énekelt az őt ünneplő tömegnek, és csak azután kezdett el beszélni. Latin Amerika egy része vele ünnepelt, a világ más országai aggodalmukat fejezték ki a győzelem láttán. Bíztató jel, hogy a kiemelkedően jó eredményt elért ellenzék - Chávez csak tíz százalékkal győzött Capriles előtt - együttműködésre késznek mutatkozik.

A kérdések persze továbbra is megmaradnak. Merre tart Venezuela? Képes lesz-e felszámolni a szegénységet, demokratizálni az országot, megteremteni a jóléti intézményeket, integrálni a leszakadókat? Mi lesz ennek a térségnek a jövője?

 

 

 A KULTÚRA ENNÉL TÖBBET ÉRDEMEL
 

Kiegyensúlyozott és derűs, pályájával elégedett embert ismert meg a szép számú közönség, amikor Szabadság, szerelem beszélgetéssorozatom őszi első találkozójára került sor szeptember 20-án csütörtökön az Alexandra kávézóban.
Többek között elmondta: A kultúra sokkal többet érdemelne, mint amennyit ma kap.
A nőkhöz fűződő viszonyáról bölcs iróniával vallott: „azt szereti bennük, amit ma már nem tehet”.
Részletesebben a „Barátaimmal beszélgetve” rovatban.

 

ANYÁM ÉVSZÁZADA

Hamarosan megjelenik az Alexandra könyvkiadónál új regényem az Anyám évszázada. Az alábbi részletet közölte belőle ízelítőül a „Könyvjelző” szeptemberi számában.

Danilo, kedvesem!

Ma este úgy éreztem eljött az ideje, hogy hosszú, igazi levelet írjak neked. S már ettől nyomban jó kedvem lett! Keveset hallottam rólad, az elmúlt években, mégis biztos vagyok benne, hogy közel maradtunk egymáshoz. Tudom, így érzel te is.
Tegnap délután leszaladtam a közértbe, mert elfelejtettem hagymát venni, és csak ott, a pultnál jutott eszembe, hogy nem lecsót, hanem dzsuvecset készítek, amihez nem is kell hagyma. Milenát és a férjét vártam vacsorára, de téged is az ebédlőasztal mellé képzeltelek, igazából neked akartam főzni. Végül megvettem a hagymát és elkészítettem a lecsót, sok paprikával, hagymával, lángolt kolbásszal, csípős magyaros ételként, szegény fiúnak égette a nyelvét, alig tudta nyelni, de azért lelkesen bólogatott, jelezve, hogy ízlik. El is felejtettem mondani, angol vejem van. Két évig kellett várni a házassági engedélyre, de végül megérkezett, ami azt jelenti, Milena a jövő hónaptól Angliában él. Az egyik szemem sír, a másik nevet. Milena számára kinyílik a világ, annyit utazhat ásatásokra, amennyit kedve tartja, féktelen szellemi étvágyát kielégítheti. Mutass nekem még egy országot Európában, mely annyira becsben tartja az értelmiségét, mint Anglia, és olyan kevés előítélettel fogad egy igyekvő és legális bevándorlót? Persze, lehet, hogy túlzok.
Szóval megmaradtam magnak itthon, egyedül a családból. Drága Danilo-m, most megvallom régi titkomat. Ne lepődj meg. ’56 ősze óta egyedül élek, amióta Ervin a barátnőjével elhagyta az országot. S azóta igazi társam nem is volt. Ne haragudj, hogy ezt csak most merem elmondani. Annyira fontos nekem, hogy értsd: a döntésemet Ervintől függetlenül akartam meghozni. De féltem, ha elárulom neked, túlságosan nagy lesz a kísértés, hogy együtt legyünk ott nálad, noha tudtam, az nem megoldás. Nem akarok nagy szavakat használni, de én addig élek, amíg írok, s mivel a magyar az igazi anyanyelvem, maradnom kell.
Tudod, furcsa dolog ez a kétnyelvűség. Minden interjúban büszkén vallom, hogy kettős anyanyelvű vagyok, éppen olyan folyékonyan beszélek szerbül, mint magyarul. A gyerekkorban tanult nyelv nem felejthető, de regényt csak magyarul írok. A mai szerb nyelvet, az új kifejezéseket és a szlenget egyáltalán nem ismerem, látod, megtaníthatnál rá. Biztosan elavult szavakat használok, melyeket anyáméktól hallottam. Ha mérges vagyok, szerb szitkok jönnek a nyelvemre, kamaszkorom szerb káromkodásai, s fülemben cseng szüleim szerb-magyar keveréknyelve, anyám szerb utasításai a kétbalkezes cselédlánynak nagytakarítások idején. Gyakran álmodom szerbül. Tegnap éppen rólad. Miután Milenáék vacsora után elbúcsúztak, kiültem a teraszra - a budai házak előnye, hogy a lakások teraszai tavasztól őszig menedékként szolgálnak, s nem kell fuldokolni az autók benzingőzében, mint a pesti bérházak balkonjain - hallgattam az eső dobolását a vásznon, föltettem a lábam arra a kerek, háromlábú fonott székre, mely tényleg még az ősidőkből maradt itt, betakaróztam a pléddel, és képzeld, elaludtam. Talán csak néhány percre, elég hűvösek itt az éjszakák áprilisban, hiszen tudod. És akkor jött az a szép, békés álom. A részletekre nem nagyon emlékszem. Csöppnyi faluban voltunk, csodás éjszakán, amilyet meséskönyvek képeiről ismer az ember, s álltunk egy magas, lombos fa alatt és ringatóztunk a szél dalára. Mesebeli alakok voltunk, azt mondtad, az irigyeink elől szöktünk el oda, ahol semmi bántódás nem érhet bennünket. Gyermeki, érzelmes kis álom volt, de gyorsan magamhoz tértem arra, hogy fázom, nem melegít az álombéli ölelés, sem a könnyű, hosszú ruha, melynek virágai, mint apró piros almák világítottak a sötétben.
Bementem a szobába és leszedtem az asztalt, de ügyetlenül levertem a kék vázát a tulipánnal együtt, eltörött, s a jókedvem nyomban oda lett és a maradék álom kiröppent a szememből. Leültem a dolgozószobába és olvasni kezdtem a regényemet a gondos olvasószerkesztő szemével, hátha találok benne hibát. Ez bizony többszöri olvasás után is előfordul. Mennyire más lett, mint amilyenre terveztem! Nadinka és Petár tragédiája mellé mind követelőzőbben odakerült anyám története, vagy inkább az, ami az övé lehetett volna. A huszadik század. Amikor faggattam, nem tudott rá válaszolni. Olyan ez a könyv, mint egy nagy utazóláda, tele titokkal. Súlyos, drága Danilo, most már leteszem. Olyan nagyon régóta cipelem magammal, hogy eltelt vele a szívem, de mostanra teljesen kiürültem, úgyhogy tegnap este pontot tettem az utolsó mondat végére. Éppen eleget tapogatóztam az ismeretlenség sötétjében, elfáradtam. Ha kell a kiadónak, nagyszerű, ha nem, akkor elteszem emlékül. Ezt a könyvet anyámnak írtam, az övé mindenestül.
Van még valami, amiről feltétlenül szeretnék néhány szót ejteni. El akarom mondani, mennyire megrendített tavaly karácsonykor Domján Edit halála. Belgrádba biztosan nem jutott el a híre, gondolom nem is érdekelne ott senkit egy magyar színésznő, kint annyira mások a hetvenes évek sztárjai, mint amilyen ez a szegény „bolond lány” volt. Négyszáznegyvenhétszer játszotta ezt a szerepet! A negyvenedik születésnapján lett öngyilkos, előre elárulta, mire készül, minden kollégája tudta, mégsem segített rajta senki. Úgy látszik, nem volt rá mód. Próbáltam elképzelni, milyen érzés lehetett Domján Editnek lenni, amikor egyetlen fájdalmas pontba rándul össze az élet, majd a fény felé szállsz és eltűnsz. Mi kell ahhoz, hogy valaki saját akaratból jusson el oda?
Végig kellett gondolnom, mit jelent a magány, a szerelem utáni vágy, a siker, a tehetség, a bátorság, az élet- és a halálvágy. Nem vagyok semmiféle titkos tudás birtokában – vagy talán mégis? Érzem, megérint egy láthatatlan kéz, egy meleg hangot hallok, mely anyám hangjára emlékeztet, újra magam elé képzelem a hegyektől körbezárt kis falut a szamaras kordékkal, röpködő sasokkal, hallom a kórust a templomban, beborít a tiszta égbolt, s így lesz az ő történetük az enyém is – megmártózom szüleim élő emlékében, s nem vagyok egyedül.
Drágám, bocsáss meg, hogy ilyen szomorú húrokat pendítek meg, és kérlek, semmiképpen ne ijedj meg. Milena elköltözése sok álmatlan éjszakát okozott, biztosan azért járnak ilyen sötét gondolatok a fejemben, de már túl vagyok rajta. Boldogan éli a maga életét. A mi családunk sosem hullhat szét, keletkezhetnek repedések közös, család életünk burkán, de ezek legtöbbje így vagy úgy begyógyítható. Fivéreim minden gondjuk és küszködésük dacára békésen élnek, gondoltad volna, hogy így alakul a sorsuk, mondd? Lázadó kamaszok voltak, s lám, joviális, békés öregurak lettek. A gyökereink mélyek és messzire nyúlnak, s úgy látszik, ez határoz meg mindent. Ezért is nem vagyok soha magányos, bár voltak nehéz éveim, nem tagadom. Túljutottam azon az időszakon, amit a modern pszichológia, ha jól tudom, életközép válságnak hív. Istenem, mennyi mindent írnak össze erről a tudomány nevében! És én is. Nálatok is divatosak az életviteli tanácsadók? Attól félek, lassan már senki nem olvas regényt, csak sikerről és karrierről szóló „csináld magad” szakkönyvet. Azt hiszem, jobban teszem, ha megmaradok a kaptafánál, írok és tanulom tovább az élet második felének leckéit. Van belőlük bőven. Nemrég azt tanultam meg, hogy bemelegítés nélkül ne kosarazzak a tanítványaimmal, mert utána négykézláb kúszom haza, és még ki is nevetnek, amit persze megérdemlek. Meg azt, hogy szabad nemet mondani felkérésekre, még ha nincs is más okom rá, mint hogy szeretnék otthon lenni a hétvégén. Tudod milyen az, amikor egyszerre hódolsz a szellem és a test örömeinek? Ó, bárcsak együtt tehetnénk!
Úgy érzem, mély, de bizonytalan szerelem a miénk, elválásokkal és találkozásokkal, sok akadállyal, melyet le kell győznünk. Végig kell járnunk a bizonytalanság útvesztőit, meg kell másznunk a bizalmatlanság szirtjeit, meg kell hallanunk egymás szerelmes szavait az országainkat elválasztó határokon át is. A szavak vezetnek el egymáshoz, de nem vagyok biztos, hogy nem csalnak-e meg minket, nem kelnek-e önálló vándorútra, s hagynak bennünket magunkra. A szavak néha csalók, tudtad, kedvesem? Életünk párhuzamosan fut egymás mellett, miközben történelmünk egészen más, mégis páromnak tudlak, hiszen bármi történik itt, az mindkettőnket érinti. Merjük-e állítani, hogy fel tudtuk gombolyítani a történelem bonyolult szövetét és mindig értjük, mi történt, hogyan és miért? S vajon végigmentünk-e azon a bizonyos alagúton a fény felé, s a végén megpillantottuk-e önmagunkat, vagy csupán áltatásaink görbe tükrében látjuk egymást? Bizony, kelet európai szerelem a miénk, nem választható le a történelemről. Ezért is olyan fájdalmas és erős.
Túl sokat filozofálok, pedig legszívesebben csak vidám dolgokról írnék, s még jobban örülnék, ha te is arról írnál, minél többet, minél gyakrabban! Várom a válaszodat, édes Danilo, hiszen nem ér véget soha a történetünk, csak megszakadt, megszakítottuk egy időre.
Ölellek kedvesem, és várom, várom nagyon a válaszodat. Zoricád
P.S. Ne ostromolj, hogy utazzak, mert nem tehetem. Írom a következő nagyregényemet a szerbekről a szabadságharcunk alatt. Erről itt még senki nem írt.
 

MEG KELL TALÁLNI A KÖZÖNSÉGET

 

Szabadság, szerelem beszélgetés sorozatom szezonzáró találkozóján június 21-én az Alexandra Kávézóban a színészetről és a színház jövőjéről beszélgettünk Gáspár Kata színésznővel és Perjés János színész-producerrel. Valamennyien egyetértetünk abban, hogy a színháznak meg kell találnia közönségét, és aki minőségi színházat csinál, annak ez többnyire sikerül. Szóba került a megváltozott színházi környezet, a színészi munka szakmai rejtelmei s arról is kendőzetlenül szóltak vendégeim, milyen nehéz a társulatépítés és milyen nagy szerepe van a jó, együtt dolgozni tudó közösségnek egy nívós produkció létrehozásában. Örömteli hírrel is szolgálhattunk, a Rózsavölgyi Színházban novemberben bemutatják első regényem, a „Párnakönyv” színpadi változatát. Aki az érdekes beszélgetésről többet szeretne tudni, kattintson rá Barátaimmal beszélgetve rovatra.

 

Kedves Barátaim!

 

Tóth Gábor Ákossal közösen adtam interjút a Népszabadság Magazinnak, ahol beszélek új regényemről az “Anyám évszázadá”-ról, melynek a megjelenése ősszel várható.

Az interjút az alábbi helyen olvashatjátok el:

 

http://nol.hu/lap/tv/20120622-balaton__gasztro__koivo

 

Interjú és részlet új könyvemből a Könyvjelzőben

 

- Ha egy alkotó körül éppen csend van, az szerencsés esetben azt jelenti, hogy éppen dolgozik, önmagával van elfoglalva s nem a körülötte zajló dolgokkal. Lévai Katalint most ilyen jó csend veszi körül. Ír. És ennél nincs magányosabb cselekvés. Regényt ír, benne az édesanyjáról, és vele a huszadik századról. Mint mondja:„Az Anyám évszázada különös nézőpontból állít emléket a huszadik századnak.

A teljes interjút és a részletet elolvashatja a „Interjúk, cikkek, publikációk” rovatban 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

ÚJRAALKOTNI ÖNMAGADAT AZ ÉLET MÁSODIK FELÉBEN

 

Szemérmes és visszahúzódó, nincs benne semmi celebes. Szavalóversenyt nyert, majd rádióbemondó lett, később népszerű tévés személyiség, jelenleg a Klubrádió vezető munkatársa.

Mélykúti Ilona, aki május 17-én beszélgetőpartnerem volt az Alexandra Kávézóban kemény fába vágta a fejszéjét, helyet akar a nap alatt a „nagy nemzedéknek”, az ötveneseknek, akik felnőttként kerültek bele a rendszerváltásba, s most nem mindig érzik otthon magukat megváltozott világunkban. Erről szól beszélgető műsora a Klubrádióban és az azonos című honlap is.

Bővebben a beszélgetésről fotóriporttal a „Barátaimmal beszélgetve” rovatban.

 

MINDEN FILMEMMEL EGY KICSIT MEGHALTAM

 

Szereti Hollywoodot, noha amit eddig letett az asztalra a hazai filmművészetben merőben más, keményebb, markánsabb, nem minden áron a nézők kegyét kereső. Groó Diana, akivel április 19-én az Alexandra Irodalmi Kávézóban beszélgettem játék és dokumentumfilmjeiben is a gyökereit kutatja, témaválasztása kritika központú s bátran vallja, mindennek az alapja az álmodozás. „A témák általában megtalálnak. Közöttük élek.”

Groó Diana egyik nagy témája a holocaust. Erről tudósít dédapja naplója, aki 1944-ben Auschwitzban pusztult el. Hátra maradt feljegyzéseit családi vállalkozásban adták ki 2006-ban. A családi múlt emlékeire épült „Csoda Krakkóban” című filmje: egy magyar lány és egy lengyel fiú – mindketten zsidó származásúak - tragikusan szép szerelme. Cselekménye nem lineáris, ugrál az időben s így készteti nézőjét a még aktívabb továbbgondolkodásra...

Groó Diana beszélt az indulás nehézségeiről. Az első filmet is szeretni kell, még ha nem sikerült tökéletesre, akkor is. „Minden filmemmel egy kicsit meghaltam s minden új filmemmel egy kicsit újjászülettem” – majd így folytatta: „Nem lehet mindenkinek tetszeni, aki erre törekszik, az biztos kudarcra van ítélve.” Aggodalom azért benne is él a szakma jövője iránt, nem helyes, ha politikai szempontok kapnak szerepet az állami támogatás szétosztásában.

Groó Diana nem fél a mozi hanyatlásától. Hiszi és vallja, hogy minden alkotás megtalálja, vagy megteremti a maga közönségét. Törékeny vállán is pontosan érzi a rendező, a „kapitány” felelősségét a filmkészítésben. 150 emberre kell odafigyelned, hogy az a 3 perc, az álmod maradéktalanul megvalósuljon.

Másik örök témája az emberi kiszolgáltatottság. Erről szól „Vespa” című filmje, melynek főhőse egy cigánygyerek, aki csoki papíron robogót nyer s, felutazik a fővárosba, hogy hazatérve megmutathassa beteljesült álmát.

Tervei között szerepel, hogy amennyiben talál rá támogatást, filmet készít a világ első női rabbijáról, akit a harmincas években szenteltek fel a fasiszta Németországban s életét koncentrációs táborban fejezte be.

 

 

 

 

EGY KIVÉTELES REGÉNY

 

Szédítően jó regényt írt a kongói Alain Mabanckou, az afrikai fekete irodalom legjelesebb reprezentánsa, legszívesebben azonnal átírnám a regényemet ilyen központozás nélküli, csak vesszővel és idézőjellel ellátott szövegre, mint amilyen a Törött Pohár, pedig világéletemben utáltam az olyan könyveket, amelyekben nincs pont, csak áradó stílus, rengeteg irodalmi utalás és egyetlen témára hangszerelt tartalom, mint ebben a regényben, mely arról szól, hogyan teszik tönkre egymás életét a nők és a férfiak, és hogyan tesz tönkre mindenkit az ital…

Aki a teljes recenziót el akarja olvasni, megtalálja az „Interjúk, cikkek, publikációk” rovatban és később majd a Könyvjelzőben.

 

 

UTAZÁS A LÉLEK MÉLYÉRE

 

Perjés János interjút készített velem a Gyógyászat, ezotéria c. lapban. Részlet az interjúból.

- Emlékszik-e arra, hogy kislányként mikor jött az a gondolat, hogy nem egyenlőek az emberek?

Nagyon érdekes, mert – most kicsit a máról beszélek – erről szól a most készülő könyvem. Megírom a nagymamám, a mamám és a saját történetemet egy alakba gyúrva, ami majdnem lehetetlen vállalkozás. A témám az, hogy egy szerb származású lány hogyan éli meg a nőiségét és a többszörös kisebbségi létét a huszadik században és hogyan őrzi meg lelki tisztaságát felnőttként is egy mocskos korban. A történet szerint ez a lány gazdag fantáziával kitalál magának egy képzeletbeli világot, vagyis átugrik a valóságból a fikcióba. Ez a világ persze különbözik mind attól, amit a saját életében tapasztal, de attól is, amit az iskolában történelemként tanítanak. A történelemkönyvekben ugyanis csak hadvezérek, királyok, csatamezők szerepelnek, s ő keresi, hol vannak azok a szereplők, akik az életében minden nap részt vesznek, akik etetik, szeretik, ápolják, ha beteg. Hiszen egy női világ veszi körül, ez a hétköznapi tapasztalata, ám ebből a „nagytörténelem“ semmit nem mutat meg. Ott mindig csak férfiak számára van hely.

A teljes interjút elolvashatja az Interjúk, cikkek, publikációk rovatban

 

A ZSENIALITÁSHOZ GÉNEK KELLENEK

 

Hruscsovnak köszönheti pályafutását – ezzel a szarkasztikus, ám igazságtartalmában nehezen megkérdőjelezhető állítással kezdte Czeizel Endre az Alexandra Kávézóban március 22-én tartott beszélgetést a Szabadság, szerelem témában. Majd magyarázatként hozzátette, a szovjet pártfőtitkár a 60-as években az Egyesült Államokban szembesült a hibridkukorica előnyeivel, amihez a genetikai kutatások vezették el a nemesítőket. Ettől kezdve az addig tiltott tudományág, a genetika zöld utat kapott a Szovjetunióban is. Magyarországon beszélgetőpartnerem lett az úttörője és a tévé népszerűsítő ereje révén egyik legelismertebb propagálója.

A beszélgetés során szóba került olyan pikáns kérdés is, mint a nemzeti karakter. Széchenyit idézte vendégem: „A magyarnak mindenkor is, most is legnagyobb ellensége, - a magyar.” Kétségtelen, hogy a sorsfordító években nem mutatkozik meg a nemzeti összefogás, ám ennek nem genetikai, sokkal inkább történelmi-társadalmi okai vannak.

Mit válaszolhat a genetikus a mindenkit izgató kérdésre: hogyan lehetnek tehetséges utódaink? Nem nagy tudást, hanem a másképpen gondolkodás képességét kell továbbadni.

Czeizel Endre megdöbbentő ténnyel szembesített bennünket: ha minden embernek rendelkezésére áll a betegségek iránti hajlamot kimutatót saját genetikai térképe (ami a nem is olyan távoli jövőben az Egyesült Államokban lakossági méretekben lehetséges lesz), helyes életmód kiválasztásával akár 20 évvel is meghosszabbíthatjuk életünket.

Ha csak ennyit tudott volna meg a nagyszámú közönség a genetika hasznáról, már elégedetten távozhatott a kávézóból. Ám sokkal többről volt szó s ezt fotókkal illusztrálva megtudhatják, ha ellátogatnak  a „Barátaimmal beszélgetve” rovatba.

 

 

SZERELEM NÉLKÜL NEM LEHET ÉLNI

Ezzel a megállapítással zárult Szabadság, szerelem témájú beszélgetéssorozatom estje február 16-án az Alexandra könyváruház Kávézójában Spiró György íróval, aki rá és írásaira jellemző szarkasztikus humorral hozzátette: „szabadság nélkül azért lehet, s ezt a régiónkban élő népek történelmük során többször is megtapasztalták”. S még keserűbben jegyezte meg, nem érzi, hogy 1989 óta nagyobb lenne a szabadság nálunk, hiszen hol szegénység van, ott nem lehet szabadságról beszélni.

Hány évesen lesz az író prózaíró?

Spiró György őszinte ember - önmagával szemben is. Ebben rejlik személyiségének és írói habitusának is egyik nagy és vonzó titka. Arról is meggyőződhettünk, hogy nem zárkózik be egyfajta nyugatközpontú kulturális körbe.
Részletesebben fotókkal lásd a „Barátaimmal beszélgetve” rovatban.
 

NEHÉZ ZSENIK KÖZÉ SZÜLETNI

 

Ezt az aranyigazságot osztotta meg velem és szép számú közönségemmel december 8-án az Alexandra kávézóban Karinthy Márton, aki 4 éves korában érezte meg először, mit jelent ilyen neves családba beleszületni, édesapja (Karinthy Ferenc) jogdíj nélkül teregette ki „Marci” című novellájában az új irodalmi trónörökös megszületését. Ez persze nem volt újdonság, hiszen a nagyapa (Karinthy Frigyes, ha valaki nem tudná) ugyanezt tette papájával, s írt róla hozzá méltóan szellemesen „Mit mondott este Cinike a bilin” címen.

Megtudtuk a jó hangulatú esten azt is, hogy szó nem volt irodalmi családról, Karinthy Márton kimondottan rossz gyerek volt, padlásszobájában már iskolásként színházat játszott, ám bánatára a jeles irodalmi összejöveteleken édesapjánál neki kezdetben nem nagyon osztottak lapot. Ennek ellenére sikerrel küzdött meg a nagy elődök árnyékával s vívott ki magának méltó helyet az irodalmi, de főként a hazai színházi életben. Ma már elismert író, színházigazgató, rendező. 1982-ben úttörő tettet vitt végbe, megalapította a Hököm Színpadot (1988-tól Karinthy Színház), Magyarország első magánszínházát s az mind a mai napig sikerrel működik igazgatói irányítása mellett.

 

 

DEBRECENBE KELLETT MENNI…
 

December 1-én, csütörtökön este a debreceni Alexandra Könyvesházban találkoztam olvasóimmal. A jóízű beszélgetést ezúttal is Burai Árpád, az FM 90 Friss Rádió szerkesztő-műsorvezetője vezette.
Szívesen járok le Debrecenbe, ahol mindig érdeklődő olvasók és izgalmas eszmecsere vár. Ezúttal is közösen próbáltuk felfejteni új könyvem, a Karácsonyi égbolt különböző rétegeit. Ezt a történelmi családregényt, ami egyben érzelmes nyomozás is részint családom megélt élményei, részint hiteles történelmi tapasztalatok alapján írtam meg. Azért fordultam ezúttal a közelmúlthoz, mert meggyőződésem, hogy a múltbéli történeteknek is van megszívlelendő tanulsága a jelen számára.
Laura, regényem egyik hőse egy kalapdoboz titkait kutatva bukkan rá egy nagy családi titokra, édesapja kettős életet élt. Zsidó kispolgári család gyermekeként szerelem szövődött közte és egy tábornok nagypolgár lánya között. Klára megmenti István életét a nyilas deportálás elől, István viszont segíti szerelmét a háború utáni nehéz években, az internálásban,a személyi kultusz nehéz éveiben majd az 1956-ot követő álságos konszolidáció alatt. Vajon engedi-e a történelem az igaz szerelmet két ilyen életformájában, származásában eltérő ember között – erre kerestem a választ. A történelem ugyanis akarjuk vagy sem, erősen beleszól Európa ezen huzatos vidékén a magánéletbe is. Hiszek a kis történetek igazságában, a múlt velünk él s csak akkor lesz teljes az életünk, ha szembe merünk vele nézni. Ezt teszik regényem három nemzedéket képviselő hősnői.
Fotótudósítás a „Köz- és magánélet képekben” rovatban.

A SZABADSÁG HIÁNYZIK LEGINKÁBB

Orvoskutatóként gyógyszerével világhírre tesz szert. Ma méltán népszerű író, akinek műveit a világ számos nyelvére lefordítják. Egy rendkívül érdekes emberrel, Bitó Lászlóval beszélgettem november 17-én az Alexandra kávézóban. Internálás, kényszermunka a bányában, 1956 után elhagyja a hazáját, hogy a 90-es években hazatérjen – az életút bőven felhalmozott megszenvedett tapasztalatot, ám beszélgetőpartnerem higgadt nyugalmát és bölcs megértését soha nem hagyta el. Leginkább a szabadság hiányzik –jellemezte a mai társadalmi állapotokat. 

S mi az, amit gyűlöl? A megosztottságot, ami ellen a maga szerény eszközeivel, ellen hidak építésével, halk, de okos szóval harcol, összegezte színes pályafutásának örökérvényű tanulságait a méltán népszerű író.

 

 

 

 

 

 

CSALÁDFA CSERÉPBEN
Lévai Katalin Karácsonyi égbolt című regényéről

Könyvet ajánlok, nem könnyű feladat. Ha túl sok mindent elárulok előre, akkor miért olvassák el, ha túl keveset, akkor miért higgyenek nekem. Megpróbálok tehát – a két véglet között egyensúlyozva – megfelelő érveket találni.

Családregény bonsai

Családtörténetet ígér a könyv alcíme, ám azt is nyugodtan állíthatjuk róla, hogy családregény. Műfaján belül azonban nem egy hatalmas tölgyfához hasonlítható, amely ágaival, bogaival (és ehhez illő – bár láthatatlan – gyökereivel) nyűgöz le bennünket. Ahogy a japán kertművészek hatalmas fákat tudnak belezsugorítani egy viszonylag kis cserépbe, úgy tömörítette be háromszáz oldalba az írónő egy izgalmasan szerteágazó családtörténet különböző színtereit, eseményeit. Amíg olvassuk, talán észre sem vesszük, mi mindenen kalandoztuk keresztül hőseinkkel. Lévai jól mesél, pontosan adagolja olvasóinak az érdekességeket, izgalmakat. Csak amikor végül önkéntelenül is összegezni próbáljuk a mű üzenetét, akkor jövünk rá, hogy mennyi mindennel megterhelt bennünket ez az olvasmány. Ez a teher az igazi élmény, amely bennünk marad sokáig.

Női regény

Mielőtt még bárki félreértene, ez a regény egyaránt kínál nők és férfiak számára élvezetes szellemi kalandokat. A „női” jelzővel azt szeretném hangsúlyozni, hogy ebben a világban a nőké a főszerep. Már az első jelenetben három generáció (lány, anya, nagyanya) magatartása, morálja ütközik össze. Abban kell állást foglalniuk, hogyan értékeljenek egy szakítást, mi a rosszabb egy ötvenes évei derekán járó nő számára, egy megromlott kapcsolat tovább gyötrése, vagy a – piros betűs ünnepek idején szembetűnőbb – magány. A történet legfontosabb konfliktusa, hogy két főhősnő kénytelen osztozni a számukra mindennél fontosabb férfi főhős szeretetén, szerelmén. És ennek oka nem valami közönséges férfiúi csélcsapság, hanem a huszadik századi történelem. A negyvenes években egy bátor fiatal lánynak kellett megmentenie szerelmét, aki nem jó családba született; nem sokkal utána pedig róla derül ki, hogy – a megváltozott mércék szerint – őt taszítják ki a társadalomból, így most a férfinak kell segítenie rajta. Lévai hősnői pontosan értik a rajtuk kívüli okokból kialakult helyzeteket, és teszik a dolgukat. Kötelességét nem tudó, tenni nem akaró asszony (vagy lány) nincs köztük. Pedig a morálról ebben a könyvben nem fecsegnek. Csak gyakorolják. 

Férfiak

Ilyen hősnők közé keveredve a férfi szereplők általában nem sok jóra számíthatnak. Ezúttal azonban a sorsukat meghatározó írónő (hősnői révén) kegyes hozzájuk. Ezek az asszonyok szeretik a férfiakat. Szükségük van rájuk. Éppen ezért nagyvonalúan kezelik a nominálisan „erősebb” nem gyengeségeit. A férfi főhős két nőbe szerelmes, vagyis kétfele kötelességtudó. Az érte versengő két nő pedig megérti a helyzetét. Még a kiürült kapcsolatból menekülő férfi is számíthat elhagyandó párja megértésére. (Csupán mostohalánya búcsúzik egy jókora pofonnal a – vállalt feladatát egyébként korrekt módon teljesítő – pótpapától.) Ez a regény a – történelmi események által determinált – magánszférában játszódik, ott pedig – ahogy az életben – a nők játsszák a meghatározó szerepeket.

Meseszövés

A bonsai nevelés követelményeinek megvannak a következményei: ebben a könyvben nincs üresjárat, minden jelenet fontos része a végül kialakuló egésznek. Azt is hozzátehetjük: minden jelenet konfliktusokkal terhelt, mert ahol és amikor – ha csak átmenetileg is – rendben mennek a dolgok, arra felesleges szót vesztegetni. A sodró lendületű cselekmény egymás után új szereplőket – és velük együtt új mikrovilágokat – vonultat fel az olvasó elé. Hamarosan kiderül a három generáció fölött még elevenen él a negyedik, a dédszülői szint emléke, végül pedig – a jövő felé tekintve – a megszületendő ötödik generációról is hírt kapunk. Ennek a lendületnek köszönhetően Lévai regénye szinte abbahagyhatatlanul olvastatja magát. (Saját példám alapján ajánlom IC olvasmánynak. Egy oda-vissza útra elég. Ilyenkor lehet megbocsátani, hogy szerzője bonsait nevelt témájából, pedig az több kötetes családregényre is futotta volna.) Egyébként még találkozhatunk vele képernyőn, filmvásznon vagy akár színpadon is. Az adaptációnak mindig a tömörítés a legnehezebb feladata. Ez már megoldva.

Szépség

Nem a mű, hanem a hősök szépségéről kellene néhány szót mondani. Ez ugyanis hozzá tartozik karakterükhöz. Még a padlót feltörlő – akkor még fiatalasszony – dédikéről is tudnunk kell, hogy egészséges telt nőiségével vonzotta a férfiszemeket. A mű központjában álló hősnőről (az ő kíváncsiságának köszönhetjük a megismert történetet) többször is olvashatjuk, hogy ötvenes éveiben még mindig nagyon vonzó nő. (Az őt épp elhagyni készülő párja is megkívánja, amikor meglátogatja.) A női klán legifjabb tagja is szép, bár öltözékével folyamatosan az ellenkezőjét próbálja bizonyítani. És még a férfiakban is talál szépséget a mesélő. Talán ez is belejátszik, hogy letéve a könyvet még sokáig érezzük élményeink szépségét.

Rigó Béla

LÉT- ÉS JOGBIZONYTALANSÁGGAL FENYEGET AZ ÚJ NYUGDÍJRENDELET
 

Nyugdíjas választóimmal találkoztam november 3-án a Marczibányi Téri Művelődési Központban. A szép számú közönség előtt elmondtam: a kormány ígéreteiből semmit nem tartott be. Az 1,5%-os gazdasági növekedés helyett stagnálás van, a beharangozott munkahelyteremtésnek nyoma sincs, nem sikerült megőrizni a nyugdíjak reálértékét, a családi pótlék-, gyes- és bérstoppot léptettek életbe, emelték az ÁFÁ-t, 22 új adót vezettek be. A méltó öregkor helyett már a túlélésért küzdenek azok, akik egész életüket munkában töltötték, A nyugdíj a munkában eltöltött élet során szerzett jog s azzal, hogy megszűntetik a kockázati közösséget, alapjaiban ingatják meg a nyugdíjrendszert és a társadalmi szolidaritást. Hárommillió ember magán nyugdíjpénztárakban tartott megtakarítását államosították, ám az államadóság ennek ellenére nem csökkent. A kormányzó párt a gondok megoldása helyett a különböző társadalmi csoportok egymás elleni kijátszásával próbálja befolyásolni a romló közhangulatot. A szegénység nem önhiba, most már egész rétegek, csoportok kerülnek reménytelenül lecsúszott helyzetbe. Elmondtam, hogy a „kaparj kurta” mentalitás diadalmaskodik a társadalmi összefogás helyett. A második világháború válságából a szociális Európa gondolata mentette meg kontinensünket, nem adhatjuk ezt fel.
Korózs Lajos a jelenlegi helyzetben az egyik legnagyobb veszélyének azt tartotta, hogy a kormány megosztó politikája következtében az emberek lassan már saját sorsuk iránt is közömbössé válnak. Ha értelmes emberek értelmes kérdéseket tesznek fel, s azokra okos emberektől okos válaszok születnek, akkor nincsenek megoldhatatlan problémák. Ezért van szükség a civil társadalom bevonására a kormányzati kérdések megvitatásába, döntések meghozatalába. A nyugdíjrendszer átalakítása közel másfél millió embert fog érinteni hátrányosan, mert megvonják nyugdíjjogosultságukat, s azt jövedelempótló, adható de nem alkotmányosan garantált támogatással kívánják helyettesíteni. Százezreket rekesztenek ki a nyugdíjból azzal, hogy megszüntetik a korhatár alatti, az özvegyi nyugdíjakat és a nyugdíj számos, nélkülözhetetlen válfaját. Azzal a hamis jelszóval, hogy minden gyerek köteles gondoskodni az idős szülőkről, az állam elhárítja magáról a felelősséget a szociális gondozásban.
A jelenlévők nagy felháborodással fogadták a tervezett nyugdíjintézkedéseket, személyes sorsuk példájával erősítve meg, a lecsúszás veszélye elviselhetetlen fenyegetés az idősebb korosztálynak.
 

ELHALLGATOTT ÉS MEGTALÁLT TÖRTÉNELEM
 

Október 27-én az Alexandra Kávézóban szép számú közönség előtt legújabb regényem, a Karácsonyi égbolt bemutatóján arról beszélgettem Gábor Györggyel, miért bánunk olyan „szemérmesen” történelmünkkel, miért hallgatjuk el, miért hazudjuk el igazságait. A múlt számomra álruhába bújtatott jelen, amikor a múltról írok, valójában a jelenről beszélek. A múlt – akarjuk vagy nem - velünk él, befolyásolja döntéseinket. Az elhallgatás árt a kapcsolatoknak. Új regényemben ezt a rétegezett múltat próbáltam megidézni három nemzedék, és négy nő sorsában, akiknek életét egy férfi, István alakja köti egymáshoz.
Könyvem hősnője, Laura magánéleti váláságban fedezi fel a nagy családi titkot, apja, István egész életében két nővel osztotta meg érzelmeit. Vajon kiteljesedhetett-e egy, a nyilas rémuralom napjaiban szárba szökkenő szerelem? Egymásra tálalhatott-e egy középosztálybeli zsidó fiú és egy úrilány? Hogyan élt tovább szerelmük 1945 után, a „fényes szelek” és az integrálás esztendeiben, 1956 forrongó napjaiban, az ezt követő konszolidáció álságos világában s az azt követő években, a rendszerváltásban. A fiatal nemzedék gyakran értetlenül áll elődei dilemmái előtt, másképp akar élni, bátrabban és szabadabban. Talán könyvem segítséget nyújt nekik az önmagukra találásban.
Fényképes riport a „Barátaimmal beszélgetve” rovatban.

Ne vigyék el József Attila szobrát!
 

Barátaim, találkozzunk október 28-án, pénteken 15.00 órakor a Kossuth téren és alkossunk élő láncot a szobor körül. Így fejezzük ki tiltakozásunkat, ne engedjük hogy a József Attila-díjas L. Simon László, a Magyar Írószövetség egykori titkára kezdeményezésére a szobor elkerüljön helyéről.
 

VITRAY ÉL, A SZAKMA HALOTT
 

Október 20-án este érdekfeszítő beszélgetést folytattam Vitray Tamással az Alexandra kávézóban összegyűlt szép számú vendég előtt, amiből kiderült, Vitray él, virul, a szakma halott. Vitray ma is sokkal jobb, mint bárki a mai magyar televíziózásban. Mondhatjátok erre, hogy nem nagy kunszt túlszárnyalni a televízió silány, ócska, színvonaltalan műsorait, de nem erről van szó. Vitray személyisége, humora, tudása óriási hiánycikk, és sokan örülnénk, ha újra láthatnánk őt a képernyőn. Úgyhogy vissza Vitrayt a tévébe!
A facebook-on több száz bejegyzés igazolja szavaim.
 

CIVILEK NÉLKÜL NINCS POLITIKA
Interjú a Népszavában (október 20.)
 

- Miért állt rajthoz a II. kerületben?
- Mert nyerni akarok.
- Abban a körzetben, ahol a rendszerváltás óta mindig jobboldali a képviselő? Miben bízik?
- A társadalom józan ítélőképességében. A sokat emlegetett "embereknek" mára elegük lett a Fidesz kormányzásából. Azoknak is, akik eddig vártak valamit Orbán Viktoréktól. Mára belátták, hogy vagy semmit, vagy csak rosszat kaptak. A csalódott emberek pedig saját pártjuknak is minimum sárga lapot akarnak felmutatni.
.
A teljes interjút elolvashatjawww.nepszava.hu/articles/article.php
illetve Interjúk, cikkek, publikációk rovatban
 

AZ ESÉLYEGYENLŐSÉG NAGYKÖVETEI
Hozzuk létre a Nők Közéleti Akadémiáját!

Társadalmunk ma egyenlőtlen és igazságtalan. Miközben a politikai jogok egyenlősége, a formális esélyegyenlőség többé-kevésbé megvalósult, a gyakorlat egészen más képet mutat. A vállalati szektorban, a közéletben és a politikában, de még a civil közösségekben is jóval kevesebb női vezető dolgozik, mint azt a nők társadalmon belüli számaránya indokolná. A hazai munkaerő-piaci statisztikák évtizedekre visszanyúlóan igazolják, hogy ugyanolyan értékű munkáért a nők kevesebb bért kapnak, mint a férfiak, a kisgyerekes anyák elhelyezkedési esélyei sokkal rosszabbak, mint az apáké, a nők munkahelyi előrejutási lehetőségeit inkább korlátozzák, mint a férfiakét.

A komplex probléma komplex megoldást követel. A társadalmi tudatformálás, a jogszabályi tiltás, a bizonyított hátrányos megkülönböztetés szankcionálása mind fontos lépés, de csak akkor lehet igazán hatékony, ha összefüggő struktúrában valósul meg, és társadalmi támogatásra talál. A változásnak a társadalomban, a mindennapi életünkben kell végbemennie ahhoz, hogy tartóssá válhasson.

Mint minden változás, a nők és férfiak esélyegyenlőségének megteremtése is a tanulással kezdődik. A társadalmi nemek egyenlőségére figyelő képzés sokat segíthet abban, hogy identitásunk lényegét megőrizve, egyenlő esélyekkel, egyenlő feltételek mellett éljünk együtt, nőként és férfiként.

Ezért kezdeményezem a Nők Közéleti Akadémiájának megteremtését. A Nők Közéleti Akadémiája olyan civil közösségi képzés, amely a kisközösségekben, civil kezdeményezésekben már bizonyított nők számára indul annak érdekében, hogy közösen elsajátítsuk és kidolgozzuk a hatékony érdekérvényesítés, a társadalmi tudatformálás, a modern és sikeres kommunikáció legjobb módszereit és eszközeit. A Nők Közéleti Akadémiájának majdani hallgatói az egyenjogúság ügyének társadalmi nagyköveteivé válnak, hogy a saját csoportjaikban, személyes hálózataikban példaként és ismeretátadóként támogassák az esélyek kiegyenlítését. A műhely szándékaink szerint a „nagypolitikai” aktivitás megalapozásához is segítséget nyújt:, felkészít a jogalkotó- és közpolitikai szerepvállalásra.
Vállalom, hogy megválasztásom esetén a Nők Közéleti Akadémiáját az Országgyűlés munkájának részévé teszem, hogy a valódi esélyegyenlőség felé törekvő társadalomban elengedhetetlen társadalmi nagyköveteket megtaláló és támogató Akadémiát országos közpolitikai programmá emelem.

A munka, a szervezés azonban már most elkezdődik.

 

  

AZ EMLÉKEZET KEGYETLEN TANÍTÓMESTER
 

Minden nemzet életében vannak csodálatosan szép pillanatok, ezekből lesznek ünnepeink. S vannak fekete betűs dátumok, melyekről a legszívesebben tudomást sem vennénk. Október 15-e, a magyar történelem legszégyenteljesebb és legtanulságosabb dátuma ilyen. Szégyenteljes, hiszen arra, ami utána következett, nem volt példa évezredes történelmünkben. S nincs rá magyarázat sem, csak a szégyen tisztító főhajtása. 40 évvel ezelőtt Willi Brandt német kancellár térdet hajtott a varsói áldozatok emlékműve előtt, mi itt Budapesten beérnénk főhajtással is, de gyakran csak a nekünk drága emlékek és emlékhelyek hetyke meggyalázását, elhagyott vidéki temetőink feldúlását, a politikai pornográfiát megvalósító graffitit és célzatos ellenkegyhelyek megépítését kapjuk helyette.
Keserűen tanulságos történelmi dátumra emlékezünk most, mert egy hosszú, rosszul megválasztott út utolsó, törvényszerűen könyörtelen állomása volt, végzete a nemzetnek és az országnak. Következményeit ma is nyögjük, emberi sorsokban, de mindennapi döntéseinkben is. Tanulságait még messze nem vontuk le, mint sok más ballépésünk tanulságait sem – mi több ma távolabb vagyunk ettől a megtisztító önreflexiótól, mint valaha. 1944 októbere hungarizmusának dölyfös téveszméi és a rá adott hárító mechanizmusok így ma is köztünk élnek gépkocsikra aggatott értelmetlen címkékben, félre nem magyarázható, emberséget sértő zászlók lobogtatásában, futballhuligánok sakálüvöltésében, elképesztő színházigazgatói kinevezésekben, cinkos összekacsintásokban és sanda, félig lenyelt mondatokban. Torát éli a politikai populizmus, amely mindig a többség nevében leckéztet valamely kisebbséget.
Az emlékezet kegyetlen tanítómester, az emlékezetpolitika pedig szigorú tisztítótűz. Azok a hősök és mártírok, akik keresztülmennek ezen a purgatóriumon, el kell nyerjék helyüket a nemzet Panteonjában – az egész nemzet számára, a határokon innen és túl egyaránt. Wallenberg alakja azonban a magyar nemzet számára Budapest határain kívül ma teljességgel ismeretlen és érdektelen. A magyarok hideg polgárháborújának egyik színtere sajnos éppen ez az emlékezetpolitika, pedig ha van kitüntetett terület, ahol pártokon átívelő természetadta konszenzusnak kellene uralkodnia, akkor az a külügyek mellett éppen a hősök és mártírok megítélése lehetne.
Az emlékezet tanulsága nemzedékekre ható és érvényes. Október 15-e bűnlajstroma iszonyatos: lapáttal agyonvert irodalmár; halálra kínzott kardvívó olimpiai bajnok; a magyar költészet egyik legtisztább és legnemesebb, antik autorokon nevelkedett, árokba lőtt alakja; halomra lőtt kórházi osztályok, a barna-fekete tébollyal közösséget nem vállaló becsületes politikusok, katonatisztek mártírhalála s a listát sorolhatnám. Mert volt egy másik Magyarország, ha számban kevés is. Megfélemlített, megrettent, segíteni próbáló kevesek. És mellettük a halálra ítélt tíz és százezrek, akik névtelenül találták meg végzetüket a Duna piszkos és dermesztően hideg habjaiban, a koncentrációs táborok pokolian forró kemencéiben… Ne szégyelljünk emlékezni rájuk, minden élet egyformán drága, minden a sors kegye folytán életben maradt felelős az ártatlanul meggyilkoltakért. S az utánunk jövők meg kell, hogy ezt értsék, a mi feladatunk ennek megértetése, mert a megtisztulás, bármilyen fájdalmas és nehéz, a jövőt szolgálja. A miénket, gyermekeinkét, unokáinkét…
Raul Wallenbergnek ma szobrai állnak szerte a világon. Nagyszerű élete, mindennapi helytállásból kinövő bátorsága, kis csapatának vezénylete örök példa marad a világ minden jóakaratú polgára számára. Mert egyszer mindenkinek színt kell vallania, nincs kibúvó, „megálljt” kell parancsolni a tébolynak és őrületnek, hamis eszmék kufárjai bármilyen délibábos magyarázatba csomagolják azt.
Valószínűleg sohasem tudhatjuk már meg, hogyan halt meg ez a bátor svéd diplomata, nagy múltú család sarja, aki idejött Budapestre, hogy emberek ezreit megmentse a biztos pusztulástól. Mi késztette erre, miféle kompromisszumok árán tudta véghezvinni hőstettét – ne kutassuk, feleletet úgy sem kapunk rá. Mi lökte a végzetes útra, miféle erők akarták halálát – feltehetően ezt sem tudjuk meg soha. Ám hőstette örök mementó számunkra, azt sugallja, égeti belénk, hogy őrizzük meg emberségünket bárhol és bármikor. Mert csak így érdemes élni, mert csak így nézhetünk bele gyermekeink ártatlan és kérdő szemébe, vállalva nehéz múltunkat s velük együtt építve igazabb jövőnket.
 

 

NAGY POFON KELL A KORMÁNYNAK

Karácsony Gergellyel, aki vetélytársként indul a budai körzeti országgyűlési képviselő választáson a Népszabadság hasábjain beszélgettem október 7-én.
A teljes interjút elolvashatja az interjúk, cikkek publikációk rovatban vagy a Népszabadságban nol.hu/belfold/20111007-_nagy_pofon_kell_a_kormanynak_

Részlet az interjúból:
Lévai Katalin: Szerintem is precedensértékű ez a kerület és ez a választás. Magas az aktivitás, gondolkodó, saját sorsukról dönteni akaró, magasan iskolázott állampolgárok élnek a kerületben. Izgalmas választás lesz, még akkor is, ha egy időközi választás nem mutatja meg pontosan, mi történik az országban. Bizonyos tendenciákra mégiscsak felhívja a figyelmet. Ha megszületik az összefogás az ellenzéki oldalon, értelmes és okos kompromisszumokkal, akkor valóban lehet fordítani a helyzeten.
 

 

AZ ÜVEGBÚRA FELTÖRÉSE

Október 6-án, csütörtökön a Vörösmarty téren egy jelképes üvegbúra összetörésével hívtam fel a figyelmet arra, hogy milyen fojtogató búra alatt élnek társadalmunk egyes tagjai, rétegei, sajnos napról napra egyre többen.

A kormány politikája üvegburába zárja azokat a tisztességes polgárokat, akik sok év kemény munkájával éppen csak meg tudnak élni. Nincs munkahely, nincs megfelelő, piacképes szakmára tanító oktatás, nincsenek jó életpályamodellek. A családi pótlékot, gyest befagyasztották, a pedagógusoknál bérstoppot rendeltek el, az orvosok külföldre mennek dolgozni. Nem a világot látni, tapasztalni akaró céhlegények, hanem az értelmiség hagyja el az országot. A nyugdíjak 20 százalékkal csökkennek, a 100 ezer forint feletti nyugdíjak veszítenek az értékükből. Az ÁFA emelés az éppen megkapaszkodó középosztályt sújtja. A nők azonos értékű munkával 12 százalékkal keresnek kevesebbet, mint a férfiak. A szegénységet egyéni megélhetési gondnak kiáltják ki, a lesüllyedt társadalmi csoportokat egymás ellen játsszák ki, ezzel is aláásva a társadalmi szolidaritást ássák alá. Szét kell törni az üvegplafont!
 

VALÓBAN NINCS KIÚT?

Népszabadság, október 6.

A gyógyítás első lépése a helyes diagnózis. Szociológuskollégám, Krémer Balázs pontos látleletet adott, adatokkal, tényekkel, érvekkel támasztotta alá azt, amit nap mint nap magunk is megtapasztalhatunk. Jó ideje csúszunk már lefelé, a megkapaszkodás reménye nélkül.

Van, aki már a végrehajtótól retteg, az utcán érzi magát. Vannak, akik féltve őrzött tartalékaikat élik kényszerűen fel. Más polgártársaink egyelőre csak azt érzik, hogy bizonyos dolgokat nem engedhetnek meg maguknak, meghúzzák a nadrágszíjat, nem cserélik le az autót, netán tovább hordják a kopott lábbelit, kevesebbet költenek kultúrára, könyvre, utazásra. Hogy utána mi következik, csak sejtjük…

A gazdaság érzékeny barométerei is jelzik már mindezt. És itt nem segít a sikerpropaganda, a leszámolásba váltó elszámoltatás, a visszafelé pillantgató bűnbakkeresés, az önsorsrontó és megosztó zsigeri gyűlölet felébresztése. Vedd el attól, akinek (talán) sok van. A bankoktól, a vállalkozóktól, a többet kereső orvostól, az egyetemi tanártól … a sor soha nem ér véget, mert mindig lesznek, akik még az átlagosnál is szegényebbek. S az átlag mindent elfed. Aki átlagban gondolkodik, az soha nem látja a minőséget, a versenyt. A világversenyre (és egyben belső kooperációra) épülő gazdaság – amire mi is feltettük lapjainkat –nem ismeri az önzetlenül adakozó szamaritánust, nem kedveli a közvetlen és durva beavatkozást, kevéssé tűri a verseny- és adópolitikai megkülönböztetést. Csak a kiszámítható és átgondoltan okos gazdaságpolitika kényszeríthet jobb belátásra, a pontos és betartható rendszabály, mely messzebb lát, mint a pillanatnyi keverésre-kavarásra hajlamos politikai érdek.

A gyakran perverz újraelosztás, az átszervezésnek mondott, de minden reformértéket nélkülöző egyik zsebből a másikba való tologatás még tűzoltásnak sem jó, mert nem a tűz fészkét (az eladósodás rendszerszerű okait) éri el, hanem csak itt-ott fellobbanó lángját fojtja el – ideig-óráig. Reformkoncepció híján „az ugyanazt másképpen” jegyében szervezik át Magyarországot.

Krémer megállapításai nehezen cáfolhatók. Gazdaságilag legalábbis. Én azonban veszélyesebbnek érzem az általa felmutatott torzulásoknak a társadalomra, az életformára, az erkölcsre gyakorolt hatását is. A közfoglalkoztatás, vagy ne szégyelljük kimondani, a kényszer elemeit sem nélkülöző közmunka valós gazdasági értékét ismerjük, vele ugyan nem húzzuk ki a nemzetgazdaság kátyúba süllyedt szekerét, és ha a közmunkára fogott ember nem „tranzitál” egyhamar a gazdálkodó szervezetek világába, akkor kidobott pénz a ráköltött állami erőforrás. Talán propagandafogásnak megfelel, bár annak is gyönge.

Ahogyan az örökösen a nélkülözés határán botladozók közül csak egyik-másik ember vezethető át a gazdaságot mozgató középrétegbe, azonképpen az eltüntetett nyugdíjváromány is fel fog bukkanni az adósság- és hiányoldalon néhány év elteltével. Az osztogatás mamelukokat, eszközembereket nevel, nem szabad egyéneket, a piacra termékeikkel, szellemi értékeikkel bátran kiálló vállalkozókat. Ha egy politikai kurzus nem lép túl a pillanatnyi voksszerzés csábításán, ha nem vállalja a markáns, esetenként népszerűtlen gazdaságpolitikai döntéseket, akkor abból nem lesz felemelkedés.

Krémer Balázs azt mondja el, ami évek óta nyílt titok: a hazai vállalkozások nagy része kényszervállalkozás, tőkehiányban szenved, voltaképp csak annyiban vállalkozás, hogy résztvevője így olcsóbban tudja eladni munkaerejét. A tőkehiány egyik oka az elvonások nagy mértéke. Az adórendszer állandó foltozgatása, a választásokhoz közeli szavazatszerző osztogatás csak még jobban összezavarja a helyzetet. Helyesen látja azt is, hogy a szolgáltatói ipar, a rész- s az otthoni munkavállalás hihetetlen alacsony aránya további bevételi forrástól fosztja meg a lakosságot és az államot is. A munkaerő nálunk nem mozgékony, az egy élet munkájával összehozott lakás, ház megköti a munkavállaló kezét, aki marad, és akár rosszabb munkát is vállal, mint amire képes lenne, semhogy elinduljon arra, ahol több lehetőség vár rá. Végső esetben aki elég fiatal, kivándorol Nyugatra. Szerencsés, ha a szakmájában helyezkedik el, s a hazainál nagyobb bérért építi egzisztenciáját. A többség sajnos az ottani átlagnál szerényebb javadalmazásért vállal végzettségénél rosszabb munkát, mert abból is megél, jobban, mint otthon. Szó sincs már a középkori gyakorlatról, hogy a céhlegények inasévei ket külföldön töltik, s szakmájuk titkaival gazdagodva térnek haza. Most a mesterek mennek el inaskodni vagy inasbérért dolgozni. Ennek erkölcsi korrodáló hatását nem hangsúlyozhatjuk eléggé.

Valóban nincs megoldás egy olyan nemzet számára, mely sok komoly megpróbáltatást élt már át, s mely tehetséges közgazdászok, szakemberek tucatjait adta a világnak?

Krémer minden megállapítása mögött ott van a ki nem mondott következtetés, a bajok gyökere. Ezt írja egy helyütt: „A korlátozott választási lehetőséggel bíró emberek szabadságainak további beszorulásából sok minden következik: vannak, akik depressziósak lesznek, vannak, akik nem törődnek semmilyen szabállyal, mert boldogulniuk kell.”

Ez a felszín. Gazdaság nem létezhet a vállalkozás szabadsága, az egyenlő feltételek biztosítása, vagyis demokrácia, demokratikus elvekre épülő társadalom nélkül. A legnagyobb segélyprogram is szétolvadhat a klientúra hálózatában, s az átpolitizált, a független hatalmi ágazatokra ráülő állam megfojtja a gazdaságot. A rendszerváltás nem történt meg a társadalom életében, a közösség nagy része csak szemlélője az eseményeknek, s négyévente választhat, két, nem mindig ideális lehetőség közül. A programok kidolgozásában nem vesz részt, és ezen még a körmönfont PR-fogások, a „nemzeti párbeszéd” nevű porhintés és más mutatós kampányok sem változtathatnak.

Miért nem alakult ki párbeszéd legfontosabb ügyeinkről sem társadalmi, sem szakmai szinten? Több oka is van. Az utóbbi esztendőkben politikai állóháború dúlt, mely közben nem alakultak ki hangjukat hallató, érdekeiket érvényesítő, erős civil szerveződések, nem született meg az a termékeny háttér, amelyre a sikeresebb demokráciák politikai elitje támaszkodik. Ahol egy jobboldali kormányfő rendszeresen találkozik baloldali gondolkodókkal, pártelkötelezettsége nem gátolja meg, hogy, a másik tábort képviselők számára megadja a megérdemelt elismerést, hiszen teljesítményükkel egy nemzetet szolgálnak. Sine ira et studio születnek döntések, okos fők gyülekezeteiben, s a politikai elit nemritkán csak összefoglalja, rendszerezi a társadalmi vita tanulságait, amelyek a politikai váltógazdaság ingáját hol jobbra, hol balra lendíti. A cél a közösség szolgálata, s nem a másképp gondolkodók, a politikai ellenfelek megsemmisítése. Civil kurázsi és tisztelet a minőségnek. Ha a minőség kerül hatalomra az élet minden területén, akkor könnyebb a gazdaság dolga; ha közösen születnek a döntések, akkor a kialakult társadalmi konszenzus alapján megvalósításuk is egyszerűbb. Ha felelős a politika, az állampolgári felelősség is megkövetelhető. Naivitás? A diagnózis megvan, éppen ideje, hogy avatott gyógyítóként próbáljuk meg orvosolni a bajokat. 

A cikket elolvashatja a lap online kiadásában is http://nol.hu/velemeny/20111006-valoban_nincs_kiut_

 

Kedves Barátaim!

Mindenkit szeretettel várok október 6-án, csütörtökön, délelőtt 11 órakor a Vörösmarty téren. A találkozó jelszava: „Üvegbúrába zárt középosztály” s egyfajta performance lesz. Remélem jól sikerül és mindenkit elgondolkodtat, milyen fojtogató üvegbúra alatt élnek társadalmunk egyes tagjai, rétegei, sajnos napról napra többen. Tenni kell ez ellen, ez programom része.

KARÁCSONYI ÉGBOLT

Lévai Katalinnal Kun Zsuzsa beszélget (Könyvjelző)

Kinyílt egy szürke kalapdoboz, amelyből megsárgult levelek kerültek elő. Laura ezekből ismerte meg apja egykori szerelmi történetét, családja történelmét. Megtudta, hogy Beregi István zsidó származású volt, beleszeretett egy vezérkari tiszt keresztény lányába, Kunos Klárába. Találkozásuk időpontja sorsfordító: 1944 ősze, amikor ordas eszmék és alantas indulatok szabadultak el a magyar társadalomban. Beregi családját kiirtották, Klára, hogy megmentse szerelmét a biztos pusztulástól, otthonában bújtatta el a férfit. Titkok és elhallgatások, amelynek feloldásával a regény hősnője rátalált valódi önmagára.
A teljes interjút elolvashatja az „Interjúk, cikkek, publikációk” rovatban.
 

 

INTERJÚ KÉPVISELŐI PROGRAMOMRÓL

akit érdekel a programom, az nézze meg ezt a videót:

http://www.youtube.com/watch?v=GetBthgThXc

 

KÖSZÖNET A BIZTATÓ SZAVAKÉRT
 

Sok-sok biztatást kapok, mióta bejelentettem indulásomat. Köszönet érte mindenkinek, erőt ad és ötleteket, új gondolatokat. Várom a továbbiakat is. Most csak kettőből idézek, a teljes szövegeket megtaláljátok a Barátaimmal beszélgetve rovatban.

Szavakkal már nem lehet. Szép szavakat az elmúlt 20 évben sokat hallottak. Program kell, s cselekedet, ami jobbá teheti életüket. Az pedig számomra sem program, hogy a kormány mondjon le. 8 évig ezt hallgattuk, s meg is lett az eredménye. (Baráth József)

Elfogadjuk-e azt a tényt, hogy nem csak jogunk, de felelősségünk is van abban, hogy megköveteljük a politikai elittől, hogy fejezze be a folyamatos hazudozást, a kettős beszédet, a hamis nemzetieskedő lózungokkal teletűzdelt szónoklatait és végre határozottan fogalmazza meg számunkra, hogy a következő évtizedben melyek azok a legfontosabb tennivalók, amelyek hazánkat a fejlődés és felemelkedés irányába viszi. (Lévai Péter)

EZ CSAK A KEZDET

Több százan jöttünk össze a D-Day-en, a Clark Ádám téren, és valamennyien éreztük, ez még csak a kezdet. Méltányos közteherviselés, a visszamenőleges törvénykezés megszüntetése, a munka törvénykönyve, a korkedvezményes és a szolgálati nyugdíjak védelme, konzultáció a szakszervezetekkel - szerepeltek a kívánalmak között.
Tiszta szó, párbeszéd, új esély. Vagyis mindaz, ami az én programomban is szerepel. Jó volt ma délután együtt lenni azokkal, akik hasonlóan gondolkodnak.
"Itt nem boldogul más, Csak aki alkot, aki munkás" Juhász Gyula örökbecsű, de napjaink kormánya által megtagadott szavait vallom, ezért álltam be a tüntetők közé. A munka embereit, a dolgozókat, az értéket teremtőket és alkotókat nem sújthatja a rossz politika – ez bűn az egész nemzettel szemben.

 

PÁRBESZÉDRE ÉPÜLŐ KRITIKAI GONDOLKODÁS
 

- A civil szerveződések tapasztalatainak és tudásának beépítése nélkül nincs kormányzás - jelentettem ki azon a sajtótájékoztatón, amelyet szeptember 28-án rendeztem Budapesten az Alessio kávézóban abból az alkalomból, hogy civil szervezetek ajánlásával és az MSZP támogatásával indulok a II. kerület egyik körzetében az időszakos országgyűlés képviselői választáson.
Az újságíróknak elmondtam, magánszemélyek és civil szervezetek kérték fel az indulásra, mert általános az elégedetlenség az országban kialakult helyzet miatt. A független, gondolkodó, baloldali érzelmű értelmiség értékeit kívánom programommal képviselni, azokat az értékeket, amelyek meglátásom szerint ma hiányoznak a politikából. A látlelet elkészítésében segített szociológiai tevékenységem, tanulmányaim során tapasztaltam elsősorban a középosztály, de a társadalom minden rétegének lecsúszását, a részvételemmel működő társadalmi műhelyek hasonló jelenségekre hívták fel a figyelmemet, az egészségügy tarthatatlan állapotára, a női  esélyegyenlőség fogyatékosságaira, az egyetlen családmodellre épülő szociális támogatásrendszerre, mely például kizárja a élettársi kapcsolatban élők gyermekeit a támogatási rendszerből. Anomáliának tartom, hogy az Idősjogi Tanács tagjait felülről nevezik ki és nem demokratikus úton választott személyekként kerülnek az érdekképviseleti szerv vezetőségébe, egyeztetés nélkül akarják megváltoztatni a nyugdíjakat, megnyirbálni szerzett jogokat. A szegényeket felülről jött sugallatra a közgondolkodás inkább elítéli, mint szolidaritásáról biztosítja, az állami ellátórendszer kizárja. Tűrhetetlen, hogy szociális intézményeket, kórházakat zárnak be.
Kifejtettem, ismerem a körzet helyi gondjait, például a közlekedés, a villamoshálózat megoldatlanságát. Tervezem a helyi kisközösségek hálózatának, például az Európában bevált lakóterületi összefogás, az úgynevezett „szívesség bankrendszer” kialakítását, női egészségügyi és jogvédő programok indítását a kerületben. Végezetül elmondtam, vetélytársaim, az LMP-t képviselő Karácsony Gergely, illetve a polgármesterként is dolgozó Dr. Láng Zsolt már parlamenti képviselők, bármelyikőjük megválasztásával pártjuk vezetése fehér kártyát kap, hogy bárkit jelölhessen a posztra, míg engem, ha megválasztanak, az állampolgárok bizalma és a beszámoltatási lehetőség kötelez a kerület érdekeinek markáns képviseletére.

VAN KIÚT – EGYÜTT
 

Nem érzem jól magamat. Először csak azt hittem, hogy ez szigorúan magánügy és csak én vagyok vele így. Pedig sok mindent megéltem. A rendszerváltás után civilként dolgoztam, a Nők esélyegyenlőségéért alapítványt vezettem, a civil szférából elindulva lettem politikus, de mindig civil szívvel dolgoztam a hivatalban is. Később családsegítő központban segítettem az omlófélben lévő családokon, majd szociológusként jártam az országot, kutatásokban vettem részt, a kirekesztés, szegénység ellen harcoltam. Nem volt egyszerű a pályám. És most jöttek a telefonok, emailek itthonról és külhonból s rádöbbentem, valami valóban nincs rendben s nem csak velem. Valahol kisiklott a dolog. A rosszkedv mifelénk általános. Sokan érzik, hogy helyzetük kilátástalan. Milliók a tartalékjaikat élik fel. Millióknak semmilyen tartalékuk nincsen.
Emlékszem még rá, hogy változást akart az ország. Nagy volt a várakozás, még az ígéreteknél is nagyobb. Vajúdtak a hegyek… s még egy egeret sem szültek. Csak acsarkodást, bűnbak keresést. A panem et circensesből maradt a cirkusz, puffogó, egyre jobban kiüresedő szavak, és mi azt hittük, hogy tettek követik őket… Ne törődjünk a szavakkal – kaptuk meg a kioktatást. Tettek pedig nincsenek. Csak mind nagyobb káosz, zűrzavar és kapkodás. Csúszás lefelé…
Rendpárti vagyok, mert a káoszból csak a rend vezethet ki. Az értelmes rend, amely nem fojtja meg az egyén kezdeményezéseit, de lenyesegeti annak túlhajtásait, megakadályozza a nyerészkedést, mások munkájának eltulajdonítását. Ám azt is tudom, hogy ahhoz küzdeni kell, míg „megvilágosul gyönyörű képességünk, a rend”.
Ha egy demokrácia rosszul működik, arra nem a diktatúra a válasz, az az anarchiára felel s rossz megoldást ajánl fel, még akkor is, ha renyheségből, tunyaságból sokan el is fogadják. A történelem megmutatta, a diktatúráknak leáldozott, még ha a jelenben vannak rossz példák is. Ne féljünk a vitáktól, becsüljük és tiszteljük meg a másikat, hallgassuk meg s döntsünk együtt. Milliók érzik most, hogy helyettük és felettük döntenek – a nevükben. Ezen kell változtatnunk. Honpolgároknak, civileknek.
Vedd el tőle, mert neki több van – vonzó jelszó. De sokkal jobb ennél, csak éppen nehezebb megvalósítani, hogy teremtsd meg a szabad emberek szabad közösségét, ahol csak egy cél lehet, a tisztes és emberi lét. Ahol a minőség üli diadalát és nem a pillanatnyi politikai érdek. Ahol civilek, kiművelt emberfők vitáznak a nemzet, az ország sorskérdéseiről, a politika pedig teszi a maga dolgát, odafigyel és jól dönt. Nem felülről osztja az igét, hanem meghallgat minket, állampolgárokat, honpolgárokat - számomra ez a szó kedvesebb. A nemzeti diskurzusban mindenki egyenlő és csak szavainak, tetteinek minősége dönt.
Tanuljuk megcsinálni, felépíteni Magyarországot. Közösen, egyetértésben, nem csak felülről jött jó-vagy rossz utasításokra, kezdeményezésekre. Tanulni nem szégyen. Van kitől.
Széchenyi gróf az általa kezdeményezett hídon bevezette – először a nemesség gyakorlatában – a mindenkire kötelező hídpénzt. Nem szégyellte kimondani, hogy "a haza legszámosabb" és így legfőbb tekintetre méltó részének, "minden terhek türelmes viselőjének" a köznépnek a gondjaira is ügyelni kell, nem lehet minden terhet rájuk hárítani. Ezt szeretném látni a mai politikai életben, a halk szavak és hangos tettek diadalát. Ez lenne a mi dolgunk s nem is kevés. Az egyre számosabb, hallgató többségé. Bírjuk szóra egymást. Fogjunk össze, szervezzük meg magunkat, életünket, érdekeink védelmét. Vitázzunk, ha kell. Megértő türelemmel, higgadtan és értelmes bátorsággal. Mi, civilek, honpolgárok, e nemzet férfijai és asszonyai. Ezért vállalom azt, hogy civil szervezetek támogatásával, baloldali programmal indulok a II. kerületben a képviselőválasztáson, a köznek felkínált megmérettetésen. Remélem, lesznek akik mögém állnak, akik a gyűlölet helyett a megértést, a visszafelé pillantgatás helyett a jövő építést vállalják, mindenkivel, aki elfogadja együttműködésre kinyújtott kezünket.

 

Kedves Barátaim!
Közéleti terveimről interjút adtam Bolgár Györgynek a Klubrádióban. A mellékelten linken meghallgathatjátok.

http://www.klubradio.hu/cikk.php?id=24&cid=933

 

SZABADSÁG NÉLKÜL EL SEM TUDOM KÉPZELNI AZ ÉLETEMET

Szeptember 15-én indult az Alexandra Kávézóban új sorozatom a szabadság, szerelem, melyben első beszélgetőpartnerem Vekerdy Tamás volt. A jó ízű és a szép számú közönség által nagy tetszéssel fogadott beszélgetésen a pszichológus-író elmondta, szabadság nélkül el sem tudja képzelni az életét, a szabadságot nélkülözhetetlennek tartja, mint a levegőt a létezéshez. Elismerte, hogy a rendszerváltás óta a demokrácia, a szabadság kivívásának a feltételei adottak, de nem mindenki számára – ez az elmúlt húsz esztendő nagy dilemmája. A demokrácia s vele a szabadság, húsz év után sem lett sajátja társadalmunknak. A társdalom egy jelentős része tűrhetetlen körülmények között, egzisztenciális nyomás alatt él és nem tud élni a kiküzdött lehetőségekkel. Nem valósult meg a szabad emberek szabad társulása, az egyén kiteljesülését legjobban szolgáló individualista társadalom.
Vendégem, négy gyermek apja, kiegyensúlyozott házasságban él. Számára a szerelem a teljes odaadást jelenti, egy a másik félben tükröződő és kiteljesült világot, miközben mindkét fél megőrzi autonóm egyéniségét.
A beszélgetésről részletesebben a Barátaimmal beszélgetve rovatban olvashat.

 

SZABADSÁG, SZERELEM
 

Sokáig töprengtem, milyen címet adjak új beszélgetéssorozatomnak. „Szabadság, szerelem” – elsőre ez ugrott be, de elhessegettem - elcsépeltnek tetszett. Petőfi naiv rajongása és halált is vállaló bátorsága jutott eszembe, s volt ebben valami régies, romantikus pátosz, ami olyannyira nem illik hótrealista és prakticista korunkba. De aztán jöttek a többiek. Az ars poeticát író József Attila sorai…
„Még nem nagy az ember
De képzeli, hát szertelen
Kísérje két szülője szemmel
a szellem és a szerelem.”
Szállj költemény, mondja a költő: ” Forrást kutat, nem vért itat a szabadság s a szerelem.”
S azután fellapoztam a korán elment Utassy Józsefet, s rádöbbentem, ez a két szó még ma is időszerű, élő és húsba vágó. Hogyan is mondta: „Maradjatok örökre velem: Mindenség! Szabadság! Szerelem." „
Csak ezért szabad, csak ezért érdemes élni. Erről – és még sok másról, ám ebben a szellemben fogok beszélgetni szeptember 15-én 19.00 órakor Vekerdy Tamással s utána csütörtökönként barátaimmal az Alexandra Kávézóban.
 

GONDOLATOK ÚJ REGÉNYEMRŐL
 

Karácsonyi égbolt című regényemben egy különös léleknyomozás történetét írtam meg.
Historia est magister vitae. Erre a szállóigében rögzült alapigazságra döbben rá Laura, regényem hősnője, amikor szembesül egy felfedetlen családi titokkal, azzal, hogy apja, Beregi István voltaképp kettős életet élt. S elindul a családi múlt feltárása. Laura sajátos, kelet-európai történelmünket, a magyar közelmúltat fogja vallatóra, melyet ő maga is inkább csupán könyvekből és filmekből ismert, amíg rá nem talált az anyja által egy kalapdobozban elrejtett levélkötegre. A leveleket apja írta egy ismeretlen fiatal nőnek a háború alatt, majd az ötvenes éveken át. Olvasva őket, Laura előtt apránként feltárul a múlt, és ezzel életében is alapvető változások kezdődnek.
Beregi István, a hozott tradíciókra még adó, de már az új világ szavait is meghallani képes zsidó kispolgári család gyermeke és Kunos Klára, egy vezérkari tiszt úri neveltetésű, de osztálya kiürült konvenciói ellen lázadó lánya találkozik a háború alatt. A találkozás időpontja sorsfordító: 1944 ősze, amikor a vesztésre álló államhatalom meggyengülésével ordas eszmék és alantas indulatok szabadultak el a magyar társadalomban. Beregi István egész családját elpusztítják. Klára valóságos hőstettet vállal, amikor igaz emberként megmenti szerelmét a szégyenteljes elhurcolástól és a biztos pusztulástól. A háború végnapjaiban aztán a fiatalok együtt bujkálnak Budapesten és átélik az ifjúkori első szerelem megindító történetét.
Laura a levelekből azt is megtudja, hogy 1945 után apja a radikális társadalmi átalakulás híve lesz, az új világot építi, amelyben – a kommunisták világmegváltó igyekezetében - elmarad az őszinte szembenézés az ország háborús múltjával és rettenetes tévedéseivel. Klárát az új rendszer kegyetlen osztályharcában úri származása miatt osztályidegennek nyilvánítják, majd az ötvenes évek elején anyjával együtt kitelepítik. Most István segít az internáltság nehéz éveiben, leveleket és csomagokat küld, ápolja a kapcsolatukat, ám mire az enyhülés éveiben Klára hazatérhet a vidéki kényszermunkából, minden megváltozik közöttük.
A férfi a külön töltött évek alatt a varrónő, Pataki Annába, Laura jövendő édesanyjába szeret bele, vele készül házasságot kötni. A bonyolult kötelék közte és Klára között azonban eltéphetetlen. Ám ez az elfojtott kapcsolat örök tabu marad a családban, amit soha, senki nem feszeget.
A regény cselekménye több szálon fut. A múltban játszódó szerelmi összefonódás a művészi ambíciójú feltörekvő zsidó fiú és a bátor keresztény lány között apránként bontakozik ki a megsárgult levéllapokon, miközben megismerjük az egyetemi tanár Laura, huszonöt éves szociális munkás lánya Nikó, és idős anyja, Nanus mai, budapesti hétköznapjait. Három női generáció egymástól alapjaiban eltérő értékrendje, mentalitása és életszemlélete bontakozik ki az érzelmes, derűs, vagy éppenséggel megindító mindennapi történetekből, s lassan arra is fény derül, mennyiben befolyásolja a titok felfedése Laura sorsát élete nehéz pillanataiban. Hiszen hősnőm magánélete válságba került, férjétől válni készül, lányával konfliktusai vannak, s anyja élete a vége felé közeledik, de még mindig rejtené a családi titkot. A generációk közötti értékrendek megváltoztak, gyökeresen átalakultak a nőiség megélésről alkotott vélemények, a hagyományos nőkép által képviselt értékek korlátoltságát mind Laura, mind Nikó felismerte. Nikó kiharcolta saját egyéniségét, s készül megmutatni az erőt, ami benne lakik, míg Laura tele kételyekkel: vajon mit sikerült átadnia lányának a számára fontos értékek közül?
Az önállóság és kötődés, egyenrangúság és alárendeltség fogalmairól alkotott különböző nézeteik ellenére nagyanya, anya és lánya mégis egyre közelebb kerülnek egymáshoz, ahogyan lassan képessé válnak arra, hogy szembenézzenek a rejtegetett múlttal és megtörjék a hallgatás falát. Laura kutató szenvedélyének köszönhetően az is kiderül, valójában mit jelentett apja számára származása elhallgatása, miközben szívében mindvégig ott parázslott az élet és halál fenyegetései között, az egymásra utaltság pecsétjével megerősített szerelem.
Megérti azt is, anyja miért nem lázadt soha a hagyományos nő sorsa ellen, és a szabad szellemű Kunos Klára miért hagyta el végül Magyarországot, s töltötte felnőtt éveit hazájától távol, Svájcban. Különböző női archetípusok rajzolódnak ki a párhuzamosan futó történetekből, s a múlt nyomában járva Laura rádöbben személyes választásaik és a magyar történelem sorsfordító pillanatai között létező szoros összefüggésekre is. A titkok és elhallgatások feloldása révén hősnőm egyre inkább valódi önmagára talál, újonnan megszerzett tudása saját élettörténete megoldásában is segíti és képessé teszi rá, hogy kilépjen a női identitás átörökített kalodájából. Új nőisége megélésből származó élményeit végül átadja lányának, és megélheti azt is, hogy a három generáció nőalakjai között mélyebb és igazabb kapcsolatot alakul ki, mint amilyen valaha is létezett közöttük.

 

 

Önmagamról és könyveimről

Az írás gyerekkoromtól fogva izgatott, de csak hosszú kanyarok után, későn jöttem rá, valójában mit szeretnék írni.
Tizennégy évig voltam az Esély Társadalompolitikai Folyóirat főszerkesztője, több mint kétszáz tanulmányom és cikkem jelent meg, közben szociológiát tanítottam különböző magyar és európai egyetemeken. A szegénység, a kirekesztés, a társadalmi igazságtalanság foglalkoztatott, s leginkább a nők és a férfiak közötti egyenlőtlenség.
Később egyetemi tanárból politikus, esélyegyenlőségi miniszter, majd európai parlamenti képviselő lettem.
Tettem, amit kellett: országért, Európáért. Ötvenévesen életem új fordulatot vett. Minden új megfogalmazásra várt. Szociológiai művek, esszékötetek, tanulmányok és publicisztikák sokasága után kirándultam a szépprózába és úgy tetszik ott ragadtam. Számomra ez volt az újjászületés.
Első kisregényemben, a Párnakönyvben egy szerelem anatómiáját írtam meg, ami személyes vallomás volt a nőiség megéléséről. A könyv úgy érzem sikeres lett, ötvenezer példányban fogyott el. Azóta öt további regényem, négy novellám jelent meg,m utóbbi dramatizált változatát színpadon is játszották. Miről szólnak? A nehezen kiküzdhető polgári létről, az elhallgatott érzelmek és az emlékek szerepéről, a női öntudatra ébredésről, szerelemről, szexualitásról, családról, társadalomról és politikáról.
Íróként szociológusi énemet annyiban megőriztem, hogy a társadalmi nemek kutatásától,(gender) az oral history-tól és a történelmi múlt feldolgozásának kérdéseitől nem szakadtam el soha. Csak éppen elhagytam a szakma zsargonjait és tudálékosságát. A valós élet eseményeit próbálom megírni az írói képzelet szegítségével. Úgy érzem, más nyelven szólalok meg, mint korábban. Mindig üzeneteket közvetítettem, s talán ezt teszem most is. Írásaimat azoknak szánom, akik hajlandók üzeneteimet meghallgatni, egyáltalán, akik hallgatnak másokra, ellenállnak a hamis hangok csábításának, s elhessegetik a teljes objektivitás illúzióját.
Fontosabb könyveim
A nő szerint a világ Osiris 2000
Pillangóhatás Osiris 2003
Táncrend nélkül Ulpius Ház 2006
Párnakönyv Alexandra Kiadó 2006
Vörös szőnyeg Alexandra Kiadó 2007
Varázskert Alexandra Kiadó 2008
Hírnév Alexandra Kiadó 2009
Hazugok és szeretők Alexandra Kiadó 2010
Karácsonyi égbolt (megjelenés előtt) Alexandra Kiadó 2011
Novelláim
Edelmann Liza hagyatéka - Népszava, Szép Szó melléklet
Podlupka – Népszava, Szép Szó melléklet
Papírtorta – Népszava, Szép Szó melléklet
A varrónő – Népszava, Szép Szó melléklet, 2010 Karácsony
Színdarab
Edelmann Liza hagyatéka (a novella színpadi adaptációja) Bemutató: Spinoza Színház, Budapest, 2010. szeptember. 17. Zsidó Fesztiválon

EGY KALAPDOBOZ KINYÍLIK

Előzetes a Könyvjelzőben Lévai Katalin: Karácsonyi égbolt című hamarosan megjelenő új könyvéről

Különleges családregényt írt Lévai Katalin, aki új regénye keletkezéséről így vall előszavában: Régóta szerettem volna bemutatni egy olyan embert, aki a háborúban az életét kockáztatta azért, hogy megmentsen egy zsidó üldözöttet. Az izgatott, hogyan volt képes erre a hősiességre, s mit tudnak erről a gyermekei, miként vélekednek ma erről az unokák?
S mint amikor felemelünk egy zsilipet, és áradni kezd a folyó, úgy kezdtek ömleni az elmeséletlen történetek, saját családom és más családok emlékei, a távoli történelembe vesző múlt darabkái és képzeletem képei, s lassanként folyamatos egésszé álltak össze. Így született meg ez a regény, melynek középpontjában egy különös szerelem története áll. S itt akár véget is érhetett volna, ám a cselekmény áradt tovább, feltárva újabb és újabb szereplők „igazságát”, míg végül három női generáció egymásba fonódó sorsát idézi meg.
A teljes cikket, részletekkel a regényből, elolvashatja az Interjúk, cikkek, publikációk rovatban

CARPE DIEM IN TOSCANA!

 

Hol talál az ember annyi természeti szépséget, reneszánsz életörömöt, derűt, finom ételt és kedves embert, mint Toszkánában, ahol a kultúrtörténeti emlékek átszüremlenek a terek kövei alatt, ahol ciprusligetekben, vagy nyíló napraforgók, ánizsvirágok, vadmenta és szederbokrok között sétálgathat, régi szamárösvényeken gyalogolhat kanyargó hegyoldalon, és mindenütt zene tölti be a levegőt?

Frances Mayes amerikai írónő (Mindennapok Toszkánában) húsz éve fedezte fel maga és családja számára Toszkánát, s azóta Bramasoléban, egy tizenharmadik századi mesebeli házikóban él férjével, s immár ötödik könyvét jelenteti meg ottani gasztronómiai, kulturális és személyes élményeiről. Bevallom, hozzá hasonlóan én is Toszkána szerelmese vagyok, nyaraim egyre jelentősebb részét egy észak-toszkánai kis hegyi faluban töltöm, és teljes szívvel osztom a szerző szenvedélyét és rajongását a lenyűgöző olasz tartomány iránt. Mert itt valóban képessé válunk arra, hogy nyakon csípjük az időt, inspirációt és ihletet merítsünk a pompás tájból, átszellemülten élvezzük az antik emlékekkel, kastélyokkal, villákkal, harangtornyokkal, kis templomokkal büszkélkedő falvakat és városkákat – ünnepeljük az életet. A trattoriákban és kis osteriákban ínycsiklandozó ételek várnak. Fésűkagylót ehetünk ánizsmártással, tintahallal töltött, spenótos raviolit, tégla alatt sült csirkét vagy cukkinis palacsintát, a gyümölcsök héja vékony és feszes, a saláták levelei fényesen csillognak, a pincér az asztalra pattan és Dantét szaval. Mindenki nevet és énekel, könnyű borokat iszik, a napbarnított arcok ragyognak. A mesterien megformált tégla kemencékben bruscetta vagy pizza sül, miközben az este lágyan száll alá, s a rikítóan kék ég türkizt ölt. Valóban varázslatos. Az ember lelkébe bekúszik az öröm és úgy érzi: Olaszország végtelen.

Frances Mayes érzékletesen, sőt érzékien ír minderről, s tudja, mitől döglik a légy. Mindvégig Luca Signorelli reneszánsz festő nyomában járva ügyesen keveri kultúrtörténeti tudását gasztronómia élményeivel és bensőséges családi jelenetek felidézésével. A festmények elemzései közé recepteket vegyít, rengeteg vacsoraleírással, míg az olvasónak az az érzése támad, az olaszok élete másból sem áll, mint evés-ivásból. Egy adag igazság van is ebben. Hiszen tudjuk, hogy Olaszországban a vacsora soha nem csak vacsora. Legalább annyira valamiféle titkos szövetség az asztal körül ülők között, mint étkezési ceremónia, no és annak bizonyítása, hogy az életet leginkább a családi és baráti kötődések óvó fátyla alatt érdemes élni. A zsályás vajas keksz, nagy tálnyi különféle sajt, halomba púpozott édességek és hűsítő limonádék társaságában könnyű hitet tenni az élet egyszerű, tiszta szépsége mellett.

Rövidke részlet erejéig képet kapunk a Toszkánai Nyári Fesztiválról is, (évek óta ki nem hagynám), ahol olyan világnagyságok jelennek meg, mint Joshua Bell, José Cura, a Bolsoj Balett táncosai, vagy éppen maga Robert Redford, akiről megtudhatjuk, hogy herótja van a rajongóitól, és sokkal szívesebben faggat másokat, mint válaszol kérdésekre.

Az írónő Toszkánában nem csak azt tanulta meg, hogyan lehet kézzel vasalni, kemencében pizzát sütni, ezerféle fűszernövényt termeszteni, beomló kemencét megtapasztani és a tetőn a baglyok által kilazított téglákat visszailleszteni a helyükre, de kiszabadult túlzott rendszeretete fojtogató kalodájából is, újraalkotta az életét, megtanulta megragadni a napot és a fényt.

Azt viszont, hogy olasz barátaink a mai válság közepette hogyan képesek megőrizni a boldogságot, amellyel születtek, talán még ő sem tudja.              
  

HISZEK A KIS TÖRTÉNETEK IGAZSÁGÁBAN

 

Az időjárás az esős napok után kegyes volt hozzánk. Miközben a Bakony lankás dombjai között autóztam, elfogott a kétség, vajon a váratlanul előbukkanó nap nem fogja-e a strandra csalogatni a kapolcsi völgy vendégeit. Kételyeim a faluba érve eloszlottak, mindenütt sátrak, programok, és ami a fő, sétáló, érdeklődő emberek, akiket nem csak a lacikonyhák és a kürtős kalács csábítása vonzott ide. Jazz, folklór – mégpedig autentikus – és sok-sok egyéb program, kiállítás szívta fel az autóval érkezők hadát. A parkolók beteltek, már csak a falu szélén találtam helyet, s innen sétáltam be az Alexandra kiadó „főhadiszállására”, a „civilben” óvodaként használt épület udvarára, ahol sörsátor, büfé, könyves pult, a színpadon éppen népzene, s szép számú közönség fogadott. S aminek legjobban örültem, a látogatók az irodalmi beszélgetésen is maradtak, melyen Takács József, a Cartaphilus kiadó szerkesztője faggatott avatottan legutóbbi könyvemről és terveimről.

Ha meg akarja tudni, mi történt Kapolcson, kattintson rá „Az országot járva” rovatra, ahol „Hiszek a kis történetek igazságban” címmel képes riport elégítheti ki kíváncsiságát.

 

SALAMON PÁL "AZ UTAZÁS" CÍMŰ REGÉNYÉRŐL

 

 

Salamon Pál az emberi lét legalapvetőbb kérdéseire keresi a választ, s joggal, a harmadik évezredben aligha lehet izgalmasabb feladata egy írónak, mint feltenni őket, s olykor meglepő igazsággal felelni rájuk.

 

 

Az Apa, a „cselekvés filozófusa” - alakját Salamon Pál családregényében a tisztesség és az egyéni felelősség egyetemes érvényű példázatává emeli - és fia, a hűséges emlékező, ezúttal együtt indul képzeletbeli utazásra. Meg akarják érteni, mi az oka annak, hogy a világot őrültek, tömeggyilkosok és gonosztevők irányítják, s újra hódítanak avultnak hitt embertelen eszmék, amelyekről azt hittük, használhatatlan kacatként rég’ a történelem újrahasznosításra sem érdemes szelektív hulladékgyűjtőjébe kerültek.

A teljes könyvismertetést elolvashatják az ”Interjúk, cikkek, publikációk” rovatban.

 

 

 

VEGYÜK EMBERSZÁMBA ELLENFELEINKET IS

 

 

Június 16-án az Alexandra Könyvesház kávézójában Gombár Csaba politológussal beszélgettem. Természetesen nem csak arról, hogy „Mi kell a nőnek”, hanem inkább arról, mi kellene a magyar társadalomnak. Elmondta, egy legutóbbi felmérés szerint nem túl bíztató kép alakult ki a magyar közvélekedésről, nem értékeljük a demokráciát, nem toleráljuk a másságot, és a sort folytathatnánk. Vendégem szomorúan állapította meg, hogy Magyarország közelebb áll a Balkánhoz, mint Nyugathoz. S azt sem tudta megmondani, milyen hosszú az az alagút, amelynek a vége még nem látszik. A társadalmi reflexek ugyanis nemzedékeken keresztül módosulnak csak. A szabadságvágy sajátos történelmi fejlődésünk következtében együtt élt és él még ma is a szolgalelkűséggel, még hatnak a feudális patriarchális társadalom beidegződései és nagy az elmaradás a civilizációs intézményekben.
Teljes változat a „Barátaimmal beszélgetve” rovatban fotókkal.

 

 

A KABARÉ NEM HAL MEG, BÁR VESZÉLY FENYEGETI

A szép számú közönség által nagy tetszéssel fogadott beszélgetésre azt tette fel a koronát, amikor vendégem honlapom blog bevezetőjére célozva búcsúzóul József Attila Leltár című versét szavalta el, ám megjegyezte, a leltár készítés nem jelentheti egy pálya lezárását, csak módosítását.

TÍZ ÉV MÚLVA NE UGYANEZ A DAL LEGYEN

Géppisztolyos katonák árpád-sávos karszalaggal a Duna-parton. Lövések dörrennek, kabátok, cipők maradnak szörnyű mementóként a rakparton.
Fekete bőrruhás, álarcos motorosok bőgetik gépeiket egy szegénynegyedben. Rémült asszonyok és gyerekek. A férfiak kezében ásó nyele, fejsze. Ugyanaz az erőszak és ugyanaz a védtelen kiszolgáltatottság.
Ismétlődik a történelem? Mi az oka annak, hogy szörnyű tragédiák után is újjáélednek a szélsőjobboldali eszmék, ismét fekete egyenruhás rohamosztagosok masíroznak országszerte. Mi az oka a szélsőjobboldal előretörésének?
Május 9-én, a fasizmus felett aratott győzelem napján, melyet kontinens szerte megünnepeltek, az Izraeli Kulturális Központban Budapesten Salamon András két dokumentum filmjének vetítése után erre a kérdésre próbáltak válaszolni a meghívottak: az író, publicista Andrassew Iván, mint moderátor, Gerő András történész, Szőke Sándor filmíró, Parti Nagy Lajos író, Horváth Aladár roma polgárjogi aktivista és jómagam.
Részletesebben a vitát lásd a „Közünk van hozzá” rovatban.

A GYŰLÖLET MÍTOSZAI HELYETT A MEGÉRTÉS MÍTOSZAI
 

- Olyan korban nőttünk fel, ahol az erőseknek is nehéz – ezzel a megrázó mondattal összegezte életbeli- és írói pályáját április 14-én az Alexandra irodalmi kávézójában vendégem, Salamon Pál. Elmondta, hogy az évek során „irodalmi íróból” „krónikás” lett. A különbséget abban látja, hogy míg az irodalmi író az élet ablakán kikönyökölve szemléli a világot, a krónikás együtt megy a csapatokkal, részt vesz küzdelmeikben, még akkor is, ha a saját életéből vett élményeit a fikcióval keveri.
Ha többet meg akar tudni a beszélgetésről klikkeljen rá a „Barátaimmal beszélgetve” rovatomra.
 

PROFIZMUS ÉS LELKIISMERET

- Nem akarok Fekete Pákó népszerűségével versenyezni – jelentette ki március 24-én a Madách téri Alexandra Könyvesházban a magyar színjátszás, humor és televíziózás egyik legnépszerűbb személyisége, Gálvölgyi János. Majd hozzátette, az sem célja, hogy mindenki kedvelje. "Egy profi színész a közhiedelemmel ellentétben hőseit az öltözőben hagyja, otthon nem játssza tovább szerepeit, s ezzel nem kergeti őrületbe hozzátartozóit" – hökkentette meg közönségét. A paródiával felhagyott: „Semmi kedvem a politikusokat népszerűsíteni”, - zárta le a politikai paródia lehetőségét. „Azok a színészek viszont, akiket szívesen parodizálnék, vagy már nem élnek, vagy a Való Világon nevelkedett közönség nem ismerné fel őket”.
A beszélgetés további részleteit elolvashatják azt „Interjúk, cikkek, publikációk” rovatban.
 

FÉLELMEKKEL ÉS TITKOKKAL TELI VILÁG
Amos Oz új könyvéről - Tel-ilani történetek

Amos Oz sok nagydíj birtokosa és további irodalmi kitüntetések várományosa, örökös díszvendég, sivatagi kistelepülés lakója, egykori tolsztojánus földművelő-kibucnyik, nyelvújító és békeaktivista aki, ha kell, fegyvert is fog az életért. Egy alkalommal azt nyilatkozta, nem ül ölbe tett kézzel a Nobel-díjra várva. S valóban, egymás után jelennek meg újabb és újabb művei az olvasók örömére.
Ez a novella- és kisregényfüzér, melyet a fiktív falusi helyszín (a Manassé hegységbeli Tel-Ilán) azonossága fog csokorba, a hétköznapiság apoteózisa, ám mindig perspektívával, kontextussal, és sok-sok hasonlattal meg részletező leírással, ami el-elgondolkoztat és elmélyült olvasásra ösztönöz.
Félelmekkel és titkokkal teli ez a világ, s Tel-Ilan életében, mint cseppben a tenger, ott bújnak meg egy üldözött nép fóbiái és különös gesztusai. Mindenki menekült és mindenki menekül valahová. A fiatalok Los Angelesbe, Brüsszelbe, vagy legalább Tel Avivba, az idősebbek poros házak mélyére, múltjukba. Időnként lövések dörrennek, repülők húznak el a falu felett, miközben Dália és Avraham Levin házában szól a dal, ősi liturgikus és mai, modern, s az egybegyűltek próbálnak örülni, feledni, emlékezni. De leginkább élni, félelem nélkül azon a földön, ahová vagy szüleik jussán, vagy a kivándorlók útját követve jutottak el. Mert más választásuk nem volt.
Teljes recenziót elolvashatják az „Interjúk, cikkek, publikációk rovatban” illetve a soron következő Könyvjelzőben.

A VARRÓNŐ

Népszava, december 24. Szép Szó rovat

(részletek)

…Hoffer Emma 1945. január 18-án került ide, éppen azon a napon, amikor Irma Grese SS felügyelőnőt a keleti szárny kiürítése után visszarendelték Auschwitzból, hogy ismét Ravensbrückben teljesítsen szolgálatot. A "gyönyörű szőke bestiának" elborzasztó híre volt a táborban, a régi foglyok jobban rettegtek tőle, mint bárki mástól. Feltűnő szépségű lány volt, lovaglónadrágban és csizmában járt, vagy biciklin, kutya kíséretében, korbáccsal és pisztollyal az övében. A táborban azt suttogták, Mengele szeretője volt Auschwitzban, de híresztelték azt is, hogy a nőket is kedveli…

…- Milyen szép szemed van - mondta Irma és magához vonta Emmát. Irma teste, kiszabadulván a feszes egyenruha szorításából, meleg volt és rugalmas. Emma meghökkent az ingvállból kifehérlő bőr láttán, mintha már elfelejtette volna, milyen egy nő bőre. Egy pillanatig együtt lélegeztek a hamis, mégis valódi ölelésben.

Irma erélyesen összecsapta a tenyerét.

- Holnapra kész legyen!

Emma összerezzent.

- Igenis.

- Várj csak, még ne menj el. Kapsz még egy ajándékot. Valami különlegeset...

Királynői mozdulattal előhúzott egy négyszögletes üvegcsét az ingválla alól, lecsavarta a kupakját, Emmához lépett, és cseppnyi parfümöt hintett sörteként meredező két centis hajára. Magához rántotta csontos testét, keményen szájon csókolta, majd durván eltaszította.

Emma lehajtotta a fejét, ott maradt mozdulatlanul, behunyt szemmel, dermedtségből olvadozó testtel. A jéghideg barakkban csak nők között élt, mégsem nőként gondolt rájuk. Még akkor sem, amikor éjszakánként a zsúfolt fakockában testük összepréselődött és egymás leheletében fuldokoltak. Az éhségtől beesett arcokban és sebektől eltorzított testekben csupán a közös emberi szenvedés áldozatait látta. Elveszett belőle a nő. Csak most, ez a kakaskodó győztes volt képes felébreszteni benne régen halálra ítélt nőiességét, mint egy színházi varázslatban. Nem remélt haladékot kapott az életre, ám egyúttal totális vereséget szenvedett… 

A teljes novellát elolvashatja az „Interjúk, cikkek publikációk” rovatban vagy a Népszava honlapján http://www.nepszava.hu/articles/article.php?id=378038

MINDEN A NŐ-FÉRFI KAPCSOLATON DŐL EL

December 17-én a Klubrádió műsorában ezúttal nem én tettem fel a kérdéseket, hanem fordítva, a „hóhért akasztották”, Gálvölgyi János faggatott női kérdésekről. Először azt tisztáztuk, ki is vagyok: politikus, író, szociográfus, riporter, műsorvezető? A műsorban író-szociológusnak minősítettem magamat. Sok mindenről beszélgettünk, politikáról, brüsszeli éveimről, nagymamaságról, íróságról. Ha érdekli olvasóimat, a beszélgetés rövidített változatát elolvashatják a Bátorság - Nő a neved rovatban, a teljes beszélgetés meghallgathatják, ha ráklikkelnek a Klubrádió honlapjára http://www.klubradio.hu/index.php?id=159

Mennyit ér egy nő? – énekelte Cserháti Zsuzsa egyik közkedvelt slágerében, biztosan emlékeznek rá. Amikor először hallottam, rögtön az jutott eszembe, micsoda abszurd gondolat ez. Hiszen a női test nem eladó, nem áru. Sokat vitatkozom azokkal, akik azt mondják, prostitúció mindig volt, van és lesz. Ők azok, akik visszatérve a Krúdy-regények romantikus világához, a bordélyházakban vélnek megoldást találni a prostitúció valamennyi kérdésére. Nem értek egyet azokkal sem, akik amellett kardoskodnak, hogy szakmát kreáljanak a prostitúcióból, mintha az ugyanolyan normális foglalkozás lenne, mint bármely másik. Vitám van azokkal is, akik a prostituáltban kizárólag a nyomor elől menekülő, megerőszakolt, totálisan kiszolgáltatott lényt látják. Ezek mind leegyszerűsítő vélemények.

A teljes írást elolvashatják "Közünk van hozzá" rovatban. A "Blog" rovatnál válaszolok a véleményekre, hozzászólásokra.

 
MEGÉRTE? – NEM!

Szokatlan vendégem volt november 18-án az Alexandra kávézóban, Szalai Vivien a Hamis gyönyör szerzője. Könyve egy ismeretlen, de az olvasók nagy többségét csiklandoztatóan izgató világba vezet el, olyan fiatal és ragyogó szépségű teremtés vallomása, aki a legősibb „szakmából” él s a kiemelkedő anyagi honorálás következtében a legmagasabb luxus szinten. A fiatal írónő szerint, aki egy vezető napilap újságírója is egyben, hősnője amolyan női Terminátor, vallomásából ítélve érzéstelenül és érzelmek nélkül viseli el „szakmája” megpróbáltatásait. „Nem pornó vagy botránykönyvet akartam írni – jegyezte meg Szalai Vivien. - Nem találtam meg hősömben azt, ami az embert emberré teszi. Hideg személyiség, aki megvetéssel nézi az „átlagos” női életutat, az anya, a családot összetartó, munkahelyen is teljesítő nő szerepét.” A könyv végén a hősnő válasza a szakma örök kérdésére, „vajon megérte és mi lesz később?” igenlő, számára megérte a különös pályaválasztás. Szalai Vivien ezt inkább elrettentő igazságként, mint követendő példaként tárja olvasói elé.
Lásd még fotóriport a „Közünk van hozzá” rovatban.
  

TÜKRÖT TART A VALÓSÁG ELÉ ÚJ KÖNYVÉBEN LÉVAI KATALIN
Borsonline, november 17.

-Nem, sőt örülök neki, hiszen nem csinálok mást, mint tükröt tartok a valóság elé. Egyébként fordult már elő, hogy volt olyan személy, aki megorrolt rám, mert azt hitte, valami nagy titkot árultam el róla, holott én mindössze egy pontos jellemrajzot készítettem a könyvem lapjain. De előfordult az is, hogy egy kárörvendő harmadik gratulált, milyen jól lelepleztem valakit, pedig ilyet sem tettem soha, mindössze hitelesen ábrázoltam egy adott figurát. Az olvasók rendszeresen magukra ismernek a történeteimben, sokan azonosulnak a pozitív hőseimmel is, ami csak azt mutatja, hogy sikerült belebújnom mások bőrébe, és hűen mutatom be az érzelmeiket és a szenvedélyeiket. Ha egy olvasó magára ismer egy könyv alakjában, az mindig nagy elismerés a szerző számára.
A fényképes interjú teljes szövege elolvasható a Borsonline honlapján http://www.borsonline.hu/news.php?op&hid=35807 illetve honlapomon az Interjúk,cikkek, publikációk rovatban.
 

EURÓPAI KÖRKÉP ROMÁKKAL
Előadás egy budapesti nemzetközi konferencián
(Részletek)

Amikor 2004 májusában tíz ország csatlakozott az Európai Unióhoz, a romák száma több mint 9 millióra növekedett a 453 milliós EU lakosságán belül. Létszámuk a kibővült Európában így nagyobb, mint néhány tagországé, miközben ők az egyetlen olyan népesség, melynek nincs saját állama. Az európai cigányságnak számos közös jellemzője van: többségük saját országában hátrányos helyzetű, rendszeresen előítéletek és diszkrimináció áldozatává válik, a szegénységi mutatók körükben a legrosszabbak, a munkanélküliségi arány a legmagasabb, az iskolázottság a legalacsonyabb. A rájuk jellemző sokszorosan hátrányos helyzet nem csak az új tagállamokban, hanem a régi európai demokráciákban is tartósan fennáll.
Az EU legutóbbi bővítésével a „roma kérdés” az európai politika látókörébe került, ami jelentős változás a korábbi évekhez képest. A Bizottság a nemzeti kormányokat aktív politikára szólítja fel, az EP határozatot fogadott el a romák helyzetének javítása érdekében, és kiformálódott egy európai program, amely elsősorban az integrációjukat célozza meg. Az újonnan belépő országok jelentéseiben átfogó képet kell adni a kormányzati roma politikáról, és a megtett konkrét lépésekről. Az integrálódásra kész romák számára az európai szocialista frakció 2008-ban stratégiát dolgozott ki, azzal a szándékkal, hogy a cigányságra jellemző mélyszegénységet és gettósodást megszüntesse, az iskolázottságot és a foglalkoztatást növelje, erősítse részvételüket  a döntési folyamatokban.
Szerencsére a romák körében is egyre több a jól képzett fiatal, a legtöbb országban kialakult egy vékony értelmiségi réteg, készen arra, hogy jobban védje érdekeit, mint ahogyan az előző nehéz sorsú generációk erre képesek voltak. Vezetőik felelőssége óriási. A helyi, közösségi kezdeményezéseknek mintaadó szerepe van a cigány közösségek életében. Hétköznapi cigány „hősökre” legalább akkora szükség van, mint hatékony uniós programokra. A romák gyakran sérelmezik, hogy ügyeikben kívülről jött szakértők mondanak véleményt és hoznak döntéseket, és egyre többen várják, hogy a soraikból kikerült civilek és politikai vezetők konkrét javaslatokkal rukkoljanak elő. Végeredményben csak a cigányság aktív részvétele nyújt garanciát arra, hogy valamennyien egyenrangú állampolgárai lehessünk az uniónak, az ő hozzájárulásuk szükséges ahhoz, hogy kultúrájukkal gazdagítsák az európai képet.
Teljes cikket elolvashatják „Az esélyek útján” című rovatban
 

POLITIKA ÉS SZERELEM HÁLÓJÁBAN

Lévai Katalin új regénye a „Hazugok és szeretők” olyasmiről is szól, amiről eddig még senki nem írt - az európai nagypolitika boszorkánykonyhájáról. Az Európai Parlament széksoraiban töltött, majd a mandátumának lejárta óta eltelt idő elegendő ahhoz, hogy távolról lássa a brüsszeli világot, ugyanakkor írásában ott lüktet a szenvedély, az elmesélt évek eseményeinek sodró ereje. Ettől érdekes és izgalmas műve. Igazat kell adnunk a szerzőnek: Brüsszel megér egy regényt.
Aki szeretne valamit megtudni arról, hogy mi történik ott, Brüsszelben a fejünk felett vagy a részvételünkkel s van-e kiút egy elhidegülő házasságból, annak jó szívvel ajánlom az írónő ötödik, s pályáján minden bizonnyal fordulatot jelentő regényét. Elolvasva mindenki eldöntheti, hogy kik a „hazugok” és kik a „szeretők” Lévai Katalin izgalmas világában.
A teljes recenziót elolvashatja a 168óra honlapján http://www.168ora.hu/arte/politika-es-szerelem-halojaban-64801.html vagy az Interjúk, cikkek, publikációk rovatban

A TISZTESSÉG ÁRA A MAGÁNY

November 13-án szombat reggel a Ma reggel műsorában Betlen Jánossal beszélgettem új könyvemről. Érthetően a politikai műsorvezetőt elsősorban a könyv politikai vonatkozásai érdekelték. Én lélektani kordokumentumnak neveztem regényemet, amelyben az érzelmek felől közelítem meg a valóságot és adom annak sűrített változatát. Örültem, hogy Betlen János is észrevette, szereplőimben bár lehet, de nem igazán érdemes konkrét személyeket keresni, azok archetípusok. A Hazugok és szeretők sajátos társadalomkritika, amennyiben az érzelmi életemen át, sajátos szempontok alapján közelítettem meg és mutattam be azt a világot, melynek minden mélységét ismerem. A könyv egy középkorú, az öregedéstől félő férfi és egy fiatal lengyel lány szerelmi viszonyán keresztül képet ad a kelet-európai és a nyugati értékvilág különbözőségéről. Az általam gyakran használt tükröztetési technikák segítségével mutatom meg, hogyan látnak minket a nyugatiak, és hogyan látjuk mi őket. A könyv főhőse öntörvényű, tehetséges ember, aki úgy kerül bele a politikába, hogy nem ismeri annak játékszabályait, nincsenek szövetségesei. Próbál tisztességesen küzdeni, de a tisztesség ára a magány és az elkerülhetetlen bukás.
A teljes interjú megtekinthető az MTV honlapján a Ma reggel adásban http://videotar.mtv.hu/Videok/2010/11/13/08/Ma_Reggel_2010_november_13_.aspx. 

A SZEGÉNYEK KORÁN HALNAK

Ezzel a mondattal kezdtem előadásomat november 11-én a Szociális Expo kerekasztal beszélgetésén, ahol „A szegénység, mint egészségkockázati tényező” kérdéskört vitatták meg. A témát európai összefüggésbe helyezve elemeztem: a kontinensen a 70-es, 80-as években megkezdődött a jóléti állam leépítése, azé az államé, mely Kelet-Európában valójában létre sem jött. Az egykori jóléti államok sorra visszavesznek a szociális szolgáltatásokból, a tömeges migráció hatalmas nyomással nehezedik az ellátórendszerekre, s még a korábban élenjáró országokban - skandináv államok, Franciaország, Olaszország - is érezhetően romlik az élet minősége a társadalom amúgy is hátrányos helyzetű csoportjaiban. Elmondtam, hogy Magyarország az uniós tagállamok közül az utolsó harmadban van a születéskor várható életkor tartamában. Megdöbbentő adatokkal mutattam be az iskolázottság és a halandóság közötti összefüggést. Az egyetemi végzettséggel rendelkezők 16 évvel élnek tovább, mint azok, akik csak nyolc általánost végeztek. Az egészségi állapot és egyik mutatója, a várható életkor településenként is változik, az apró falvakban élő többnyire szegény, munkanélküli és nagyrészt roma lakosság egészségi mutatói minden tekintetben messze elmaradnak az átlagtól. Budapest XII. kerületében 8 évvel élnek tovább az ott lakók, mint a VIII. kerületben. Szóltam arról, hogy a társadalmi kirekesztés szintén egészséget befolyásoló tényező, azoknak az országoknak egészségesebb a lakossága, ahol minden állampolgár azonos eséllyel vehet részt a társadalom életében s juthat hozzá az egészségügyi szolgáltatásokhoz.
A szociál- és egészségügypolitika nem tartozik a közösségi politikák közé, így nincs rá közös normatíva. Az egyébként pozitív célkitűzések betartása elsősorban az egyes országokban elsősorban a politikai szándék kérdése – zártam előadásomat.
Fényképes riport „Az esélyek útján” rovatban
 

HŰSÉGES TÍPUS VAGYOK
 

December 16-án az Alexandra könyváruház kávézójában Andrassew Iván íróval beszélgettem férfi és nő kapcsolatáról. A közismerten közéleti ihletésű és indulatú publicistáról kiderült, hogy a női nemnek is jeles tisztelője, eddig hat házasság áll a háta mögött négy gyerekkel és két unokával. Ennek ellenére – nagyon rokonszenvesen - monogámnak és hűségesnek értékelte önmagát, mint férfit. Ám hozzátette: mindaddig, amíg a szerelem, egy kapcsolat ereje összetart. „Nem szeretek semmi olyat okozni másoknak, amit magammal sem tennék meg” – összegezte frappánsan férfiúi alapállását.
Rajongó szeretettel beszélt legifjabb, nyolc éves gyermekéről s beismerte, válásaiban többnyire ő volt a hibás. Feministának vallotta magát, tűrhetetlennek tartotta a nők társadalmi helyzetét, kiszolgáltatottságát, ugyanakkor érdekes adalékokkal színesítette a képet. Elmondta, meglátása szerint bizonyos esetekben a nők is felelősek azért, hogy nem tudják megvalósítani magukat.
Fotóriport a Barátaimmal beszélgetve rovatban.
 

Mindig jó találkozni olvasóimmal
 

December 15-én, szerdán Debrecenben az Alexandra Könyvesház kávézójában ismét találkoztam olvasóimmal. A Friss Rádió által szervezett és felvett beszélgetésen a riporter alaposan kifaggatott új könyvemről a „Hazugok és szeretők”-ről s el kellett azt is tárulnom, hogy min dolgozom. Új regényem, melynek megjelenése jövő év második felében várható egy emberi és lelki válságon áteső nő felemelkedését és magára találását mutatja be szerelmek csapdáin át. A jó hangulatú estről, mely melengető és biztató impulzust adott további munkámhoz fotóriportot „Az országot járva” rovatban találnak olvasóim.
 

ŐS-NŐISÉGEK
Varga Bernadett recenziója a Könyvjelzőben Lévai Katalin: Hazugok és szeretők című regényéről
 

"Úgy gondolom, Lévai Katalin regényfüzérei akkor nyernek irodalomtörténeti megértést mind az olvasók, mind a szakma részéről, ha kapcsolódási pontjaikat felfejtjük, így megértve több generáció egyetemes tanításai sejlenek fel.
Talán a Párnakönyv, a Vörös szőnyeg, a Varázskert, a Hírnév és a Hazugok és szeretők hősei nem is léteznek. Szimbólumok ők, ős-nőiségek, kollektív tudatok hangjai, megsokszorozott, lebegő, tükröztetett identitások, földrajzilag és történelmileg eltérő helyen, saját történelemért együttes erővel kiáltó női sikolyok, egymással kommunikáló, s egymás tapasztalataiból közös ősnyelviséget, önmagukat létrehozó attribútumok."
A teljes recenziót elolvashatják az Interjúk, cikkek, publikációk rovatban.

PAPÍRTORTA
Népszava, december 5. Szép Szó melléklet
 

Terike a folyosón állt és azt kiabálta: "Na, most már elég legyen!"
Igaza volt. Elviselhetetlen volt a zsivaj, amit a bérházban lakó gyerekek csaptak nap mint nap.
Terikének udvarra néző szobája volt a harmadikon, közvetlenül a cselédlépcső mellett, de a főlépcsőn járt, valahányszor bedöglött a lift, úgy hetente kétszer. Ilyenkor találkozott azokkal a lakókkal, akikkel csak messziről köszöntek egymásnak. A Zimányi és a Köllner mérnök urakkal, Judittal, a hegedűtanárnővel, a sánta Kuminyi doktorral, őt a gyerekek a háta mögött mindig vihogva utánozták, és egy pofaszakállas férfival, akit mindenki ügynöknek vélt, bár senki sem tudta, mivel házal. Már a neve is rejtélyes volt: Caselli. Hogy kerül egy olasz egy józsefvárosi bérházba?

Ha a történetet meg akarja ismerni, a teljes novellát elolvashatja a Népszava online kiadásában http://www.nepszava.hu/articles/article.php?id=371929  illetve az ”Interjúk, cikkek, publikációk” rovatban
 

„HAZUDNI, BECSAPNI, MEGCSALNI, HŰTLENKEDNI KÉPTELEN VAGYOK”
Interjú a Best Magazinban

Harmadik házasságában él, egy lánya és egy unokája van. És két lakása, hol az egyikben, a férjével, hol a másikban, a múltjával, az emlékeivel él. A "nosztalgia lakásában" írja a regényeit, itt született meg a Hazugok és szeretők is. A szülei évekkel ezelőtt meghaltak, de nem tudja őket elengedni, a hiányuk a mai napig fáj neki. Ha csak rájuk gondol, sírás fojtogatja a torkát.
Best: Budapest egyik legszebb, legelegánsabb helyén van az egyik otthona, a másik a nyolcadik kerületben. Polgári lét és szegénység egyszerre van jelen az életében. Melyik áll közelebb önhöz?
Lévai Katalin: Mindegyikben volt részem. Gazdagságra soha nem vágytam, most is csak annyi pénzem van, amiből egyelőre jól megélek. A szüleim diplomás emberek voltak, de a hatvanas években olyan szegények voltunk, hogy hó végén már csak krumplilevesre és grízes tésztára futotta. A mai napig szeretem ezeket az egyszerű ételeket. Én ebben a józsefvárosi körfolyosós házban nőttem fel, itt vannak a gyökereim. Nálunk rendszeres volt a közös zenélés, a vendégeskedés, ilyenkor nem politikáról, hanem irodalomról, zenéről, művészetről beszélgettünk. Az úgynevezett polgári értékeket mindig, minden körülmények között megtartották a szüleim. Aztán kimentem a gangra, ahol együtt játszottam a cigány, a házmester, a munkás és a tanár fiával - lányával. Talán ennek a sokszínűségnek köszönhetem, hogy szociológus lett belőlem. Sokszor gondoltam már rá, hogy el kéne adni ezt a lakást, de érzelmileg képtelen vagyok erre.
Az interjú teljes szövegét elolvashatja a Best Magazinban illetve az „Interjúk, cikkek, publikációk” rovatban

A NŐI EMLÉKEZET TÜKÖRLABIRINTUSÁBAN
 

Ezen írásommal arra bíztatok mindenkit, hogy szálljon szembe a közhelyes nézetek és értékek uralmával, vállalja saját, személyes történetét, mutassa meg saját egyéniségét, és az erőt, ami benne rejlik. Adja át értékeit más generációknak, fedje fel sokféle nőiessége titkát. Ehhez nem kell az emancipáció nagy szavait keresgélnie, de ki kell lépnie a tömegkultúra zavaros, közhelyes és ellentmondásos elegyéből, hogy megteremthesse egy önálló gender kultúra alapjait.
Formálhatja-e az ember esztétikai alkotássá az életét?
Az elmesélt élet olyan dokumentum-füzér, amelyből a következő generációk is erőt meríthetnek. Életünk története ugyan saját, kizárólagos tulajdonunk, de a megélt tapasztalatok mások hasznára is fordíthatók. A női írók bár általános emberi lényként beszélnek önmagukról, gyakran saját, megélt nőiségük tapasztalatait helyezik a középpontba. Az én megítélése így egyszerre kétféle módon jelentkezik: a nemi hovatartozás tükrében, és a többségi társadalommal kialakított kapcsolat fényében. Kettős világba kalauzolják az olvasót.
Az én megismeréséhez elengedhetetlen a múlt ismerete. Nem szökhetünk meg az emlékeink elől. A személyes és a kollektív múlt egymástól elválaszthatatlan, csak akkor érthetjük meg önmagunkat, ha felismerjük az összefüggést egyéni életünk és a kor általános mozgalmaival. A történelem és az egyén ezen egymással összekapcsolódó világában kell felismernünk és kiharcolnunk önálló szubjektumunkat, anélkül, hogy bezárnánk magunkat a női identitások átörökített kalodájába. Ez nagyon nehéz. Az emlékeinket meg kell tisztítanunk a rájuk rakódott rétegektől: érzelgősségtől, nosztalgiától, megszépítéstől, heroizálástól, közhelyektől, mindenféle hamisságtól. Ha ezt nem tesszük, végképp eltévedünk emlékeink tükörlabirintusában, és soha nem jutunk el valós önmagukhoz.
A generációk változásával a nők is változnak. Gyökeresen átalakulnak a nők egymáshoz való viszonyáról és a nőiség megéléséről kialakult vélemények. Más a média alkotta nőkép is. A mai nő tudatos, energikus és magabiztos, mégis állandó ellentmondást kell tapasztalnia önállósága és alárendeltsége között. A nő tárgyiasítására irányuló törekvések még ma is elevenek. De ennek ismeretében a nők ma már képesek szembeszegülni a róluk alkotott leegyszerűsítő képpel. Tartós női párbeszédek kialakulásának lehetünk szemtanúi, a generációk közötti üzenetátadás jelentősége nem halványult el a történelem folyamán. Közös emlékezések, beszélgetések, memoárok, női elbeszélések, a politikában megjelenő személyes hang mind-mind a női identitás kifejezését szolgálja. Mindezek már nem a férfiak véleményének tükrében, hanem önmagukban jelennek meg.
A nők hosszú útjuk során megtanulták, hogyan alkalmazkodjanak a férfivilághoz. Most azt kell megtanulniuk, hogyan váljanak annak aktív formálóivá minden téren.
Maria Mies-zel együtt azt vallom: a nők csak akkor lehetnek saját történetük teljes értékű szubjektumai, ha készek használni rendszerezett és dokumentált élettörténeteiket az önmagukért és a más nőkért folytatott harcban.

LEHULLT A LEPEL
Interjú új regényemről a „Hazugok és szeretők”-ről a stop.hu online portálon november 27.

(részletek)

Miért érezte azt, hogy Brüsszel megér egy regényt?
- Mert valóban megér egy regényt. A brüsszeli nemzetközi életben szinte minden megtörténhet. Csodálatos és csábító terep egy író számára. Persze a könyvemben eltúloztam a színeit, a fényeit és az árnyékait, és krimiszerűen írtam meg néhány jelenetet. Így például azt, amikor az elkötelezett magyar jogvédőt, könyvem főhősét egy lengyel vendégmunkás fejbe kólintja szerelmi féltékenység okán. Egy olyan bevándorlóról van szó, akinek érdekeit hősöm egyébként elszántan védi, és arra is kész, hogy a jogaiért tüntessen.
Bepillantást nyert az európai politika boszorkánykonyhájába, hiszen évekig ott dolgozott. Mit tapasztalt? Nehéz volt?
- Persze, hogy nehéz volt, semmit sem adnak ingyen. Nekem különösen sokat kellett tanulnom, mert azonnal a Jogi Bizottság alelnöke lettem, ami rengeteg munkával járt. De új volt számomra az is, ami a kulisszák mögött történt. Eleinte csak kapkodtam a fejem. Találkoztam nagyszerű és elkötelezett emberekkel, minden hájjal megkent, ravasz rókákkal, jó szándékú és tehetséges kollégákkal, és sok olyannal, aki csöpögött az irigységtől és a rosszindulattól. Erkölcs és gátlástalanság, árulás és hűség, szeretet és gyűlölet kavarog az európai nagypolitikában, ezt írom meg a regényemben. Sok mindent átéltem és megtapasztaltam, mégsem nevezném kulcsregénynek a Hazugok és szeretőket. Egy lélek útját mesélem el benne, úgy, ahogyan a korábbi regényeimben is, sok belső monológ és tükröztetés segítségével. Ezért is nevezem lélektani dokumentumnak ezt a könyvemet.
Ha a teljes interjút el akarja olvasni, nyissa meg Interjúk, cikkek, publikációk rovatot vagy klikkeljen rá http://www.stop.hu/articles/article.php?id=780302 

Nőmérő

22 ESZTENDŐ A SZOCIÁLIS SZAKMA SZOLGÁLATÁBAN

Március 21-én, hétfőn délután a budapesti Általános Vállalkozási Főiskolán az Esély folyóirat megindításának 22 évfordulója alkalmából műhelybeszélgetésre került sor s átadták a szociális vállalkozásért alapított Pro Bono díjat. Mind a folyóirat, mind a díj igen közel áll hozzám. Az 1989 szeptembere óta megjelenő folyóiratnak 14 éven át voltam a szerkesztője.

Az évfordulós megemlékezésen elmondtam, a rendszerváltás hajnalán különösen nagy szükség volt a szociális szakma fogalmainak tisztázására, a külföldi szakirodalom megjelentetésére, a vadonatúj szociális egyetemi képzés bemutatására. Az Esély folyóirat 22 esztendős fennállása során kialakította a szakma új nyelvét, megismertette a szociálpolitika alapvető fogalmait, vitákat indított a szegénység, rászorultság, kirekesztés, a szociális munka dilemmái témakörökben. Olyan tabu témákról írt az elsők között, mint a családon belüli erőszak, mélyszegénység, feminizmus, másság. A folyóirat a Civil szerveződések rovatban rendszeresen tudósított új civil szervezetekről, segítette a civil önbecsülés, öntudat kialakulását, új innovatív megoldások terjesztését. Recenzió rovatában bemutatta a szakmai újdonságokat. Minden fontos szociológiai kutatásról szakszerű és hasznos tanulmányokat közölt. Az Esély ma is az egyetlen mértékadó szakmai folyóirat, melyet minden képzésen használnak. Jelenlegi szerkesztője Nyilas Mihály folytatja a fórum értékteremtő és értékőrző hagyományát, erősíti a szakmai identitást.
 

TEREMTŐ NYUGTALANSÁG
 

Sokszínű és érdekes személyt ismerhettek meg azok az érdeklődők, akik február 17-én, csütörtökön ellátogattak az Alexandra Könyvesház Madách téri klubhelyiségébe, ahol Dr. Sándor Annával beszélgettem. Nyelv- és útikönyvíró, óvoda és színházszervező, többgyermekes családanya, aki a nagymamák szerelmeiről szándékozik könyvet írni – sok mindenről hallottunk vendégemtől. Akit a részletek is érdekelnek, látogassa meg a „Barátaimmal beszélgetve” rovatot.
 

Kedves Barátaim!

Már megint, és még mindig művészeti- és gasztroblog!
Ezúttal egy képzeletbeli kávéház képzeletbeli asztalához (kerek? ovális? négyszögletes? márványlapos? sarokasztal?) hívlak meg Benneteket irodalomról, színházról, moziról, főzésről, az élet dolgairól beszélgetni.
Állítólag két fontos dolog van a világon: a pletyka és a filozófia.
Hát lássunk neki!
Blogom:http://muveszasztal.blog.hu/2011/02/10/eloszo_2186
A gasztroblog szövegeit (Mit ebédel Ede? – Szakácsláz - Bábelga) megtalálhatjátok fotókkal az „Interjúk, cikkek, publikációk” rovatban.
   

SZEREP – JÁTÉK - HITEL 

TÖRÉKENY EMLÉKEZET
Amin Maalouf: Eredet című regényéről
 

Minek tekintse magát egy libanoni származású író, akinek anyanyelve arab, felmenői ortodox keresztények, de huszonhét éves kora óta francia földön él és franciául ír? Libanoninak, vagy inkább franciának? Netán identitását igazságosan kettéosztva, félig libanoninak, félig franciának – vagyis félig európainak?
A válasz – ahogyan már a kérdésből is sejthető – meglehetősen bonyolult. Amin Maalouf - Eredet című önéletrajzi regényében- népes családja szerteágazó történeteinek nyomába ered és egyre több, az olvasót minden bizonnyal meglepni képes felfedezésre jut. Élete új irányt vesz, amikor az ősök régi levelekkel, iratokkal és dokumentumokkal teletömött útiládája legördül a párizsi repülőtér csomagszállító szalagjáról, s a törékeny emlékek segítségével megkezdődik a múlt faggatása..
…Maalouf családja, és persze önmaga után is nyomoz, belebújik az oszmán birodalom romjain éledező új világba, ahol az ősök már arabul beszélnek, tartományuk Szíria, hazájuk a libanoni hegyvidék, de a török állam, ahogyan ma látjuk, még nem létezik, majd csak az első világháború után születik meg. Mi tehát egy hajdani, mára tökéletesen megsemmisült világ mikro- és makrotörténelmét ismerjük meg e többszörös önazonosságú szerző kitűnő művéből. Mégis úgy érezzük, hogy a nagy történelmi események árnyékában felnövő család sorsa hozzánk is szól. De mennyire, hogy hozzánk szól.
A teljes könyvismertetést elolvashatja az „Interjúk, cikkek, publikációk” rovatban és a Könyvjelzőben is.
 

Kedves Látogatóim, régi és leendő Olvasóim!

Ismét a vége felé közeledik egy esztendő. Gazdagabbak lettünk tapasztalatokkal, élményekkel, értek örömök s bizony néha bánat is. Bízom benne, hogy legtöbbünket kellemes ajándékokkal lepte meg a 2010-es esztendő s hasonló örömök várnak majd ránk a fa alatt és jövőre is. Számomra az esztendő két kellemes ajándékot hozott, játszák „Edelman Liza hagyatéka” és „Podlupka” című novelláim dramatizált változatát a Spinoza Színházban, megjelent, szép olvasói és szakmai fogadtatásra talált új regényem a „Hazugok és szeretők”.
Mit is kívánhatnék hűséges és leendő olvasóimnak? Semmilyen körülmények között ne veszítsék el hitüket, bízzanak önmagukban és az újrakezdésben, ahogy regényeim hősei is rendre ezt teszik.
Heltai Jenő örökbecsű szavaival kívánok Kellemes Karácsonyi Ünnepeket és Boldog Új Esztendőt mindenkinek:
Az élet szép... tenéked magyarázzam?
 

http://gallery.me.com/attilasohar/100161

http://www.klubradio.hu/klubmp3/klub20100519-175902.mp3

http://www.klubradio.hu/klubmp3/klub20100519-182902.mp3

http://www.klubradio.hu/klubmp3/klub20100519-185902.mp3

A teljes interjút lásd

http://atv.hu/videotar/20100518_noi_kepviselok_is_vannak_szelsoseges_partokban