Van, amikor nem teheted meg, hogy ne szólj. Még akkor is, ha tudod, hogy szavaiddal nem mindenki ért egyet, hogy szelet vetsz és lehet, hogy vihart aratsz. A bölcsek köve nincs a zsebedben, de közös gondolkodással, együtt talán közelebb juthatunk az igazsághoz. S ha ebben itt közreadott írásaim segítenek, már elértem célomat.

AZ ÜNNEP SÚLYA

Mottó: „a huszadik század véres borzalma közt mennyi boldogság s gyönyör volt: könyv, állat, ember, szó, virág, kép, szobrok, míg nem borult hitvány ködbe az égbolt.”

Faludy György Szépség, boldogság című versének egy részletét választottam mottónak, eleget téve Andrassew Iván kérésének, hogy idén Faludy versekkel ünnepeljük október huszonharmadikát. „Meg kell mutatni a Jobbiknak és más sötét erőknek, hogy mi vár rájuk, ha beteljesülnek az olyan fenyegetéseik, mint az, hogy a „cionista zsidó és magyarellenes” Faludy György állami ünnepeken való szavalását be kell tiltani” – írja Andrassew az ismerőseinek és a barátainak címzett levelében.

Költészettel sötét erők ellen? Nem naivitás ez? A választásokhoz közeledve, az apátia és a hisztéria jeleit egyaránt magán viselő közhangulatban ugyan mit segíthetnek egy költő szavai?

Olvasom a hírekben, hogy idén nem nagyon mozgolódnak a szélsőségesek, várható, hogy a szokásosnál nyugodtabb lesz az ünnep. Az országos rendőrfőkapitány azért is bizakodó, mert a Magyarok Nyilai tizenhat tagja rács mögött tölti október huszonharmadikát, ami önmagában komoly biztonsági tényező a főkapitány szerint. Eltöprengek: lehetséges, hogy tizenhat ember jelenléte ennyire meghatározó? Tőlük kellett volna féltenünk eddig az ünnepeink nyugalmát, méltóságát?

Bárcsak így lenne! De a felmérések jó ideje azt mutatják, hogy a szélsőséges, radikális erők stabilan tíz százalékon állnak, tömegeket képesek utcára vinni, és hatalmas indulatokat gerjesztenek nem csupán a kormánnyal, hanem minden itt élő kisebbséggel szemben. És nem szokták kihagyni azokat az alkalmakat, amikor nagy média nyilvánosság előtt szerepelhetnek. Mégis remélem, igaza lesz a rendőrfőkapitánynak, és ezúttal békés lesz az ünnep, amikor a harmadik köztársaság huszadik, és az ’56-os forradalom ötvenharmadik évfordulóját ünnepeljük.

Ezen a kettős ünnepen teljes súlyával van jelen a múlt, a régmúlt és a közelmúlt egyaránt, átitatva a jelenhez és a jövőhöz fűződő bizonytalanság érzésével. Nincs Európában még egy ilyen rosszkedvű ország! Húsz évvel a rendszerváltás után sokan csalódottak, nem váltak valóra az álmaik, többet és mást vártak. Válság söpör végig a világon, elért minket is: odaveszett a hétköznapi élet biztonsága és kiszámíthatósága. A közintézményekbe és a politikai intézményekbe vetett bizalom megrendült, a mindenkori hatalom inkább tűnik néhány ember hitbizományának, mint demokratikusan működő rendszernek. A politikai elit kifáradt, kommunikációs gumicsontokat dobál a választók elé, akik nem vevők már az ilyen trükkökre: óriási a távolság állam és polgárai között.

Mégis, el kell mondanunk egymásnak, mit tanultunk a múltból, meddig jutottunk történelmi örökségünk érzelmi és értelmi feldolgozásában. Giccses, historizáló emlékezés helyett megünnepelhetnénk, hogy az 1956-os forradalom résztvevőinek vágya, egy szabad, független és demokratikus Magyarországról 1989-ben valóra vált, amikor békésen, tárgyalások útján, új törvények által megszületett a harmadik Magyar Köztársaság. 1989 június 16-án megtörtént az elképzelhetetlen: újratemették Nagy Imrét és kivégzett társait, majd június 27-én Magyarország lebontotta a vasfüggönyt. Ezzel megnyílt az út Európa felé, ahol a nyitottságra és a toleranciára való törekvés, a polgárok szabadságának elismerése és a nemzeti tradíciók tisztelete fontos értékek a többség számára,ahol múltbéli örökségünket becsben tartják, s ahol értik a költők szavát.

A SZABADSÁG ÉDES ILLATA

Ha nem is áll le Budapest forgalma a Critical Mass kerékpáros felvonulás alatt, a város élete azért alaposan felbolydul, amikor biciklisták tízezrei veszik birtokukba az utcát. A belváros alig hasonlít önmagára, több a bicikli, mint az autó - legalább is így érezzük. A felvonulás idején nem csak azért bicikliznek sok ezren, hogy népszerűsítsék a kerékpározást, és kiharcolják a nagykörúti biciklisávot, hanem azért is, hogy egy nálunk még alig elfogadott, ám viharos sebességgel terjedő szubkultúra létezésére hívják fel a figyelmet. A biciklisták mindig minden társadalomban sajátos életmódot képviselnek. Nem egyszerűen a sport, vagy az egészséges életmód hívei ők, hanem olyan életmód és értékrendszer képviselői, amely nem magától értetődő egy adott társadalomban, amelynek az elfogadtatásáért mindig, mindenütt harcolni kellett.

Amikor nézem a képet, amint a biciklis felvonulás csúcspontján egy óriási tömeg magasba emelt kerékpárokkal büszkén áll a téren, mindig elszorul a torkom attól a kicsit groteszk mozdulattól, amelyben vagány diadalittasság keveredik sóvárgó, szabad életérzéssel. A szabadság édes illata lehetne a címe egy ilyen fotónak. E mellé beúszik néhány más kép is az emlékezetembe: az 1968-as párizsi tavasz archív fotói és falfeliratai, amelyeket különféle albumokban láttam. A legismertebb közülük „Az élet máshol van”, amelyet a Sorbonne falára írtak fel a diákok, mielőtt minden kompromisszumot elutasítva bebizonyították a rendíthetetlen párizsi polgárságnak, hogy a valódi, az igazi élet máshol van, nem ott, ahol ők képzelik. És eszembe jut az is, hogy gyerekkoromban a szomszéd fiú, aki sötét szemével és vad temperamentumával elütött a társaitól, azzal gyűjtötte maga köré a ház gyereklakóit és söpörte be elismerő pillantásaikat, hogy olyan kunsztokat mutatott be a biciklijével, amiket más nem tudott. Biciklibajnok szeretett volna lenni, de a szülei mindig valamilyen skatulyába akarták betuszkolni, amiről úgy vélték, hogy neki való. A felnőtt világ mindig is imádta a skatulyákba zárt életeket. De a fiú hamar rájött, hogyan küzdhet a korlátok ellen, és ha biciklibajnok nem is lett belőle, olyan világot épített magának, amelyben szabadon élhetett, és több-kevesebb sikerrel küzdött meg azokkal, akik elirigyelték tőle a szárnyalását.

Bekapcsolom a rádiót, és hallom, hogy a bemondó arra kéri az autósokat, hogy nagy ívben kerüljék el a belvárost, mert a biciklista felvonulás alatt óriási forgalmi dugók várhatók. A Critical Mass mozgalom nálunk ma még elsősorban bosszúságot és közlekedési fennakadást jelent. Autós és kerékpáros inkább ellenség, mint jó barát. Ha autóval utazom, nem szeretem a biciklistát, mert rettegek, hogy elütöm, hiszen bicikliút híján legtöbbször a kocsik között száguldozik. A biciklista viszont engem kíván a pokolba, ezer érthető okból: leszorítom, a padkára kenem föl, gyorsabb vagyok nála, veszélyeztetem a testi épségét.

García Márquez azt írta, hogy Párizs annak köszönheti ragyogását és töretlen nagyságát, hogy biztosítja az emberek számára a bolondozás jogát. Budapest ma nem olyan város, ahol az embernek sok kedve volna bolondozni. Inkább szomorú, rosszkedvű hely, zavaros és kiszámíthatatlan, de szerencsére akad néhány vidám, bolondozásra csábító szeglete. Azokra az utcákra és terekre gondolok, ahol kávézók, teraszos vendéglők váltják egymást, ahol nem járnak autók, nincs zaj és benzingőz, lehet beszélgetni egy kapucsínó mellett. Nem az autók ellen beszélek, csupán egy élhető, sokféle életmódot befogadó város mellett, ahol egyaránt megfér biciklista, gyalogos és autós. Hogy Budapest mikor lesz ilyen hely, még nem tudhatom.

FÉLNETEK NEM KELL

A választásokhoz közeledve egyre többen beszélnek arról, hogy drasztikus rendcsinálás, számonkérés, a kétharmados törvények módosítása, politikusok elszámoltatása, a médiapiac teljes átrendezése és ehhez hasonló átalakítások várhatók, ha tavasszal hatalomra kerül a Fidesz. Egyre erőszakosabb hangnem, egyre durvább módszerek jellemzik a hazai közéletet. Mintha nem lenne elég, hogy nyakunkon a válság, az influenza járvány, soha nem látott mértéket öltött a munkanélküliség, mind elterjedtebb az erőszak és a gyűlöletbeszéd, depressziós a fél ország, jó előre még attól is szoronganunk kell, mire készül a jobboldal, ha megnyeri a választásokat. Tudom, hogy nem leszek népszerű azzal, amit mondok, mégis némi higgadtságra intenék, már csak azért is, mert a hiszterizált társadalmi légkör mindannyiunk életét mérgezi, semmiféle megoldást nem hoz, viszont tovább erősíti és állandósítja a válság hangulatot.

Egy olyan országban, ahol a privatizáció a rablás szinonimája, a szabad piac és a liberalizmus szitokszó, a politikusokról a bűnöző jut a legtöbb ember eszébe, ott mindenki rosszkedvű, mindenki lúzer. Az állandó válsághangulatot a politikai propaganda is élteti. A válság kezelésének művészete a modern, mai politika lényegévé vált. A politikusok elszántságukat és bátorságukat akarják bizonyítani, amikor válságról beszélnek, állandóan azt igazolva, hogy szembeszállnak a nehézségekkel, bátorság és erős akarat jellemzi őket. Sok politikus egyfajta hős szerepben jelenik meg, azt sugallva, hogy képes úrrá lenni különféle veszedelmeken, így az általa apokaliptikusnak vázolt jövőn is. Magyarországon nincs nyugati értelemben vett jobb- és baloldal. Nálunk a jobboldal „fasizmust”, a baloldal „kommunizmust” jelent, s e mesterséges dichotómia lehetetlenné teszi a párbeszédet a két oldal között. A közbeszéd pedig sajnálatos módon ennek foglyává vált. Ez azonban nem viszi előbbre az ország szekerét.

Minden józan gondolkodású ember egyetérthet abban, hogy ahol visszaélések vannak, azok rendezése az ügyészségre és a bírákra tartozik, az elszámoltatás nem lehet politikai bosszú kérdése. Félhetünk attól, hogy a jobboldal azzá teszi, de jobban tesszük, ha a demokratikus intézmények megerősítése érdekében lépünk fel, és megpróbálunk egyetértést kialakítani abban, hogy a széles értelemben vett társadalmi rendet és morált nem politikai, hatalmi eszközökkel, és rendpárti politikával kelljen biztosítani. Az emberek akkor éreznek rendet maguk körül, ha következetes a jogalkotás, a törvények széles társadalmi csoportok érdekében születnek, a társadalmi intézmények korrupciómentesek, a szociális alapjogok hosszú távon garantáltak, a gazdaság kiszámíthatóan működik. Sokadszor írom le: a rendszerváltás óta talán a legmélyebb változás a társadalmi intézményekbe vetett bizalom megrendülésében érhető tetten. Az utóbbi időben az önkormányzatok végképp elvesztették az állampolgárok bizalmát, éppen azok az intézmények, amelyek a szociális ellátások törvényes feltételeit határozzák meg, szolgáltatásokat nyújtanak és ellenőriznek. Olyan közvetítő szintek lehetnének, amelyek képesek összekapcsolni az államot az egyénekkel. Ma azonban nem így működnek, ez egyre inkább nyilvánvaló. És ebben mind a két oldalnak megvan a maga felelőssége.

Az emberek keserűek és kiábrándultak, és utálják azokat, akikről azt hiszik, hogy könnyebb úton járnak, százmilliós végkielégítésekkel a zsebükben élik életüket kevés hasznot hozó munkájuk végeztével. Ugyanakkor beletörődtek abba, hogy ez a világ rendje, sem erejük, sem kedvük nincs ahhoz, hogy a korrupt intézmények működésén változtassanak. Az általános apátia, a tehetetlenség és a kiszolgáltatottság érzése a szélsőjobb malmára hajtja a vizet, amely ügyesen használja az érzelmi politizálást egy politikai mozgalom és egy abból kinövő szubkultúra megteremtéséhez. A harsány, populista tábor könnyen hívekre talál az elégedetlen, elkeseredett emberek körében szégyenletes cigányellenes politikájához is, de abban, hogy ezt ekkora sikerrel teheti, megint csak mind a két oldalnak van felelőssége, ha nem is egyenlő mértékben. Ha a romák érdekében tett kormányzati politika valamelyest is eredményes lett volna, a Jobbik ma nem lenne ennyire népszerű.

Újra mondom: nem félni kell, hanem társadalmi konszenzust kell kialakítani több kérdésben is, így például abban, hogy a veszélyeztetett csoportok leszakadásának megállítása nem pusztán a velük érzett szolidaritás miatt, hanem a jövő polgárságának a megteremtése érdekében is szükséges. E csoportok megerősítése és társadalmi integrálása lehet ugyanis a záloga annak a biztonságosan működő polgári társadalomnak, amelyre olyan soka várnak, és amelynek eljövetelét ígérik. A gyengékkel való szolidaritás tehát nem egyszerűen a baloldali gondolkodók jótékonykodása, hanem minden polgári társadalom jól felfogott érdeke, a többség érdeke, ha úgy tetszik, a mindenkori elit érdeke is, saját legitimitása biztosítására. Csak buta politikus nem tudja, hogy nem ülhet sokáig a szuronyok hegyén.

Az európai politizálást megismerve még inkább üresnek látszik az, ami itthon a közéletben zajlik. Azt kívánom, hogy Magyarország érje el a politikai kultúrának azt a szintjét, amikor a politikusok szakkérdésekben feszülnek egymásnak, és azokon keresztül mutatják be az általuk képviselt politikai irányvonalat. Változást szeretnék a politikai kultúrában, mert mint magyar állampolgárt, sért ez a nyegleség, felkészületlenség, intellektuális renyheség, ami a politikai viták színvonalát jellemzi. Félni pedig végképp’ semmi kedvem.

 

A HOLNAP SZOCIALISTA KIÁLTVÁNYA

Poul Nyrup Rasmussen, az Európai Szocialista Párt elnökének és Lévai Katalin európai parlamenti képviselőnek a közös cikke a Népszavában, április 25.

Az egész bolygón nincs még egy olyan választás, mint amin a magyarok – és az Európai Unió többi tagállamának polgárai – részt vehetnek 2009 júniusában: az egyetlen nemzetközi voksolásra, az Európai Parlament képviselőinek megválasztására kerül sor bő egy év múlva. Szavazataikkal a kontinens lakói újabb öt évre szabhatják meg az Unió fejlődésének irányát, a választás eredménye pedig hosszú évtizedekre hatással lehet saját magunk és családjaink sorsára is.

Mi, európai szocialisták büszkék vagyunk rá, hogy az európai politikai pártok közül elsőként, az emberekkel egyeztetett, az érdeklődő polgárokkal közösen megalkotott programmal vágunk neki a választásnak. Olyan kiáltványon dolgozunk ezekben a napokban, hetekben is, amit Európa valamennyi szocialista és szociáldemokrata pártja magáénak vallhat majd. Határozott, baloldali válaszokat keresünk a kontinensünket érő kihívásokra.

Megkerülhetetlen Európa felelőssége a klímaváltozás elleni harcban. Roppant egyszerű választás előtt állunk: azonnal csökkentjük a felmelegedést okozó üvegház-gázok kibocsátását, vagy olyan visszafordíthatatlan folyamatok indulnak be világszerte, amelyek eredményeképp sosem látott, elhúzódó gazdasági, humanitárius és politikai válság fenyegeti az emberiséget, és természetesen Európa országait is. Közös felelősségünk, hogy példamutatással és aktív külpolitikai szerepvállalással világszerte elérjük az emisszió csökkentését. Ez nem feltétlenül jelent áldozatot: az energiahatékonyság óriási megtakarításokat tesz lehetővé az egyes háztartások, vállalatok és a nemzetgazdaságok számára is. Az energetikai fejlesztések pedig új munkahelyeket teremtenek, ahogy a közelgő „zöld ipari forradalom” is egy új fejlődési pálya alapja lehet.

A szociálpolitika, a társadalmi igazságosság terén egyedülálló eredményeink vannak: Európában a polgárok viszonylagos biztonságban élhetnek, dolgozhatnak. De azt is tisztán kell látnunk, hogy az európai modell számos belső feszültséggel, régről magunkkal hozott, vagy épp a közelmúlt bővítései során felszínre került problémáktól szenved.

A kevés gyermek és az elöregedő társadalmak a társadalombiztosítási és a nyugdíjrendszerek alapjait fenyegetik. Az Unióban 72 millióan élnek szegénységben, és további 36 millió embert fenyeget ez a sors. 7,5%-os a munkanélküliség, ami különösen a különböző kisebbségek tagjait, nőket, az időseket és a pályakezdőket veszélyezteti. Terjed a feketemunka, a foglalkoztatás egyre bizonytalanabbá válik. Ráadásul az iskolarendszerek gyakran inkább konzerválják és növelik a társadalmi különbségeket, semhogy csökkentenék azokat. Külföldi kihívásokkal is számolnunk kell. Az ipari termelés egyre nagyobb arányban települ a Távol-Keletre. Erősödik az adóverseny, a vállalati lobbik az adók, és így közvetve a jóléti kiadások lefaragására ösztönzik a kormányokat. A bevándorlás és a szociális feszültségek pedig felszínre hozzák a kirekesztés és rasszizmus problémáit.

Alkalmazkodnunk kell a jólétet ma fenyegető folyamatokhoz, hogy azokból holnap nyertesen kerüljünk ki. A siker titka a munkahelyteremtés, a foglalkoztatás szintjének növelése, ami a diszkrimináció elleni határozott fellépés mellett elsősorban az oktatáson múlik. Az ember a legjobb befektetés: legfontosabb erőforrásunk a következő évtizedekben a magasan képzett európai munkavállaló lehet. Az eddigi eredmények megőrzése, tudatos alkalmazkodás a változásokhoz: ezt jelenti nekünk az új szociális Európa.

Az Európai Unió – sokak vélekedésével ellentétben – nem csak pénzek elosztásáról, közösségi jogszabályok kidolgozásáról, és gazdasági együttműködésről szól. Európa érték-közösséget is jelent: a demokrácia, a szabadság és a sokszínűség mellett elkötelezett országok és népek szövetségét. Európában érvényesülnek az alapvető emberi és polgári jogok, az Unió minden tagállamában stabil a demokratikus berendezkedés. Mégsem hunyhatunk szemet azon jelenségek felett, amelyek épp ezt, az európai eszme alapjait kérdőjelezik meg, vagy érvényesülésüket gátolják. Fel kell lépnünk a kirekesztés és a hátrányos megkülönböztetés ellen, és vissza kell adnunk az embereknek az Európai Unió intézményeibe vetett hitét. Az idevágó feladatokat taglalja a kiáltvány harmadik része.

Mindezért folytatnunk kell a demokrácia, a nemzetközi jog és az emberi jogok érvényesülését célzó munkánkat, és fokoznunk kell a fejlődő országok támogatását, hogy úrrá lehessenek a népeiket sújtó szegénységen, a politikai, katonai és humanitárius válságokon. Mindeközben nem tekinthetünk el a közös katonai képességek erősítésétől sem, amelyek szélesítik az Unió mozgásterét a konfliktuskezelés és a válságmegelőzés terén.

Nem akarjuk ráerőltetni az emberekre megoldásainkat, ezért kezdtünk bele abba az egyeztetés-sorozatba, aminek eddigi eredményeit a http://manifesto2009.pes.org/en vagy magyarul, a http://pes.mszp.hu/ oldalon tekintheti meg minden érdeklődő. Az internetes fórumok mellett természetesen élőszóban is mód van megvitatni, összecsiszolni az elképzeléseket.

Több mint ötven évvel a kezdetek után büszkék lehetünk az integráció eddigi eredményeire. De ha a Római Szerződés századik évfordulóját is együtt, felhőtlenül szeretnénk ünnepelni, akkor mielőbb választ kell találnunk a fent érintett kérdésekre. Ebben a munkában valamennyi olyan magyar állampolgár segítségére is szükségünk lesz, aki felelősséget érez hazája, Európa és a világ jövőjéért .

 

SÜKET FÜLEK DEMOKRÁCIÁJA HELYETT

Hétköznapi szótárunk része lett a válság, amely elért minket is, fenyegeti gazdaságunkat, bankrendszerünket, mindennapi életünket. Válság idején gyakran előfordul, hogy a sor végén álló kapja a legnagyobb pofont, és éppen azokról feledkezünk meg, akik a legkiszolgáltatottabbak.
Most itt a kényszerítő lehetőség. A belpolitikai „fogd ahol éred” útvesztőjében kimúlt reform törekvéseket óhatatlanul elő kell venni, és végre is kell hajtani. Tavaly a lakosság több mint 80 %-a szavazott a vizitdíj ellen, ma már 80 % reformokat akar, azokat, amelyeket demagóg hangokra hallgatva korábban elutasított. Eljött a nagykorú felelősség órája. Vajon lesz rá egyetértés? Eszükbe jutnak-e a döntéshozóknak egykori nagy elődjük, Kölcsey érettségi vizsgán kötelező szavai: „Azok, kik a haladás helyett maradást akarnak, gondolják meg: miképpen a maradás szónak több jelentése van. Korszerinti haladás épen maradást hoz magával; veszteg maradás következése pedig senyvedés.” Az épen maradáshoz pedig bátran előre kell lépni.
A kormányfő beszédében világossá tette: most nem csak gazdasági, politikai programra, a költségvetési mutatók átalakítására, részprogramok kidolgozására, van szükség: ez az emberség próbája is. "Aki szegény, az a legszegényebb" – a költő igazsága ma még időszerűbb. A lecsúszásban teljes az esélyegyenlőség. Mindenkit elér, még ha másképp is. Most kell igazán a társadalmi összefogás, a szolidaritás, bűnbak helyett a megoldások keresése, a legkiszolgáltatottabbak megvédése. A foglalkoztatás biztonsága, a munkára rakodó terhek csökkentése, az adópolitika átalakítása mind olyan lépések, amelyek nem odázhatók tovább. Ennek végrehajtása mindenek előtt a kormány felelőssége. Ahogyan a köz akaratának, törekvéseinek képviselete is az, amelynek egyik hatékony eszköze az állam szerepének erősítése a korábban mindenhatónak hitt piacgazdasággal szemben. De szükség van azok önfeláldozó segítségére is, akik önerejükből ki tudják védeni a válság következményeit.
Furcsa munkamegosztás alakult ki nálunk. A kormány megpróbál úrrá lenni a nehézségeken, és a társadalmi élet minél több fontos szereplőjét vonja be a válságkezelésbe, miközben az ellenzék félszívvel, vagy egyáltalán nem kíván részt venni ebben a munkában. Él a régi bevált módszerrel, a tragikus lemaradás mindenfelé sugallt képeivel azt a hitet erősítve az emberekben, hogy a válság a kormány alkalmatlanságának következménye. De aki a politikai állóháború foglya és háborús logika alapján politizál, az további akadályokat gördít a válságkezelő gondolkodás elé, mintha nem értené, hogy az eddig követett sémák és modellek kora végképp lejárt. A süket fülek demokráciája helyett elérkezett az összefogás demokráciájának az ideje. Most értelmetlen régi szlogeneket újracsócsálni, azon vitatkozni, ki ütött először, kinek nagyobb a felelőssége abban, hogy az utcai harcok pocsolyájába süllyedt a közélet. Nem vitatom, tisztázni kell ezeket a kérdéseket is, de most, amikor fejünk fölött beomolhat a tető, azonnal kell cselekedni: felnőtt, felelős, nemzeti program az egyetlen megfelelő válasz.
Nekünk, hazai és európai politikusoknak az a dolgunk, hogy vállalva a vitát, érvekkel, és nem áligazságokkal, itthon vagy az európai parlamentben segítsük a válságból való kilábalást. Uniós tagságunk javítja helyzetünket a globalizálódó világgazdaság veszélyeivel szemben. Gyors intézkedéssel sikerült kivédeni a bankválság lakosságot érintő következményeit. Nehezen elérhető régiók kapcsolódnak be a nemzetközi vérkeringésbe. Soha ennyi híd, autópálya nem épült, Nyíregyházától Párizsig gyorsan és biztonságosan utazhatunk. Európa keleti része fagyoskodott, nálunk a lakosságot nem érintette az energiakrízis. Amikor leltárt készítünk, ne szégyelljünk beszélni minderről.
De ami a legfontosabb, mi nők férfiak, civilek és politikusok, fiatalok és öregek vidéken élők és budapestiek, többségben lévők és kisebbségiek merjünk szembe nézni a válság kihívásaival, ne engedjük, hogy egymás ellen fordítsanak bennünket, minden erőnkkel arra törekedjünk, hogy Magyarország felfelé vezető úton induljon el, s akkor majd elmondhatjuk: „Ez jó mulatság, férfimunka volt”.
Férfimunka volt?

 

FURKÓSBOT

Az világos, hogy az európai választások a legkevésbé sem arról szólnak, hogy mi a csodának küld egy ország képviselőket az európai parlamentbe. A választók leginkább arra használják az ötévente adódó lehetőséget, hogy furkósbottal jó nagyot üssenek az éppen regnáló kormány fejére. Így van ez minden európai országban. Nem állítom, hogy némely kormány ezt nem érdemli meg, a baj csak az, hogy közben elsikkad egy sor fontos szempont. Sokan azt sem veszik észre, hogy saját országuk érdekérvényesítése az európai politikában milyen sorsra jut.

Az Európai Parlamentben négy mérvadó frakció van, s ezekben csak egynél lett jelentős képviseletünk. A liberálisokból kiszorultunk, (korábban két képviselőnk volt, most egy sincs) a szocialistáknál a margóra kerültünk, (a korábbi kilencfős delegáció helyett négyfős delegációnk lett) a zöld frakcióban ezúttal sem vagyunk jelen, egyedül a Néppártban képviseltetjük magunkat a korábbinál nagyobb mértékben. Itt egy mandátummal nőtt a pozíciónk, tizenháromról tizennégyre, ami nem ellensúlyozza jelentős gyengülésünket, illetve jelenlétünk hiányát a többi frakcióban.

Aki ismeri az Európai Parlamentet, az tudja, hogy a Jobbik képviselői a mértékadó frakciók támogatása nélkül semmire nem mennek. Szavazataik de facto elvesztek a nemzeti érdekérvényesítés szempontjából. Az Európai Parlament mindig is nagyon határozottan lépett fel a szélsőjobboldali politikai csoportokkal szemben, és kiközösítette őket. Ha a Jobbik a függetlenek közé ülne, akkor sem járna jobban, mert ők sem jutnak megszólalási lehetőséghez, s ha néha igen, beszédeiket nem közvetíti senki.

A szélsőjobboldali összefogás soha nem volt sikeres az európai parlamentben. Amikor legutóbb a Mussolini unoka, Alessandra Mussolini az Olaszországban letelepedő román cigányokat szidta, a Nagy Románia Párt képviselői úgy kiléptek a nemzeti radikális frakcióból, hogy az menten meg is szűnt.

A nagy országok nemzeti érdekérvényesítő képessége éppen számbeli fölényük miatt nem csorbul. Nekünk, kicsiknek ezért nem lett volna szabad bevinni a hazai belpolitikai érdekeket az EP-választásba, mert ezzel egy fontos nemzetközi intézményben öt évre lépéshátrányba kényszerültünk. Nemzeti érdekképviseletünk gyengült, nemzetközi jelenlétünk súlya csökkent annak következtében, hogy a belpolitika lett úrrá az európai választáson, és persze amiatt is, hogy a választók olyan keveset tudnak az európai parlament működéséről, ami a politika és a sajtó közös bűne. Hát itt tartunk most.